Aktív témák

• #4113 WD40 aktív tag

  2007-10-01 21:17:50 #4113

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  WD40

  aktív tag

  Heló mindenki, ezzel lemaradtam néhány hozzászólásnyit, és biztosan sokan ismerik, de azért idevág(ott):

  "Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök,
  olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek
  De tényleg! Gondolj csak bele, az 1980 előtt születettek, azaz MI, kész
  csoda, hogy életben maradtunk.
  Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se
  Nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt
  bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem
  voltak semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem
  voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk,
  nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az
  nem volt semmi.
  Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
  ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az
  ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön
  szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani.
  Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy
  élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy
  mobil.
  Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk,
  mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi
  az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.
  Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán
  betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a
  hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,
  az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele
  ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambonak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)
  Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a
  halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson edződött átlagos
  amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi
  leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a
  disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit
  NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E
  vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a
  boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az
  édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak
  kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC
  pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még
  háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.

  Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg
  spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt Playstationról,
  Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról, műholdról és
  kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről,
  Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.
  Kicsit le is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc
  filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig
  lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább
  visszaviszem.
  Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
  focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen
  becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket.
  Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők...
  Mégis itt vagyunk.
  Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
  fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt
  vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
  Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy iratlan
  szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz.
  Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az
  ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy
  odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
  A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.
  Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már
  sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és
  szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség
  volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és
  újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és
  nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk.
  Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk.
  Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat,
  a jóérzés, a felelőség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek
  voltunk mi.
  Hősök?
  Talán.
  Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak."

Aktív témák