Kamera, multimédia

A 4 megapixeles UltraPixel szenzort a One sorozat pár év után az előlapra száműzte, és a 20 megapixeles M9 modul után az A9 13 megapixelest kapott f/2-es lencsével, jól működő optikai képstabilizátorral és jó fényerejű, kéttónusú ledes villanópárral. A gyártó gondolt azokra, akik gyorsan meg akarnak lenni a fényképezéssel (automata mód gyors fókusszal, sorozatkép, HDR, arcszépítés, panoráma), akik kreatív fantáziájukat szabadjára engednék (lassított felvétel és hyperlapse, azaz fejlett time lapse), és akik maguk paramétereznének mindent (profi mód). Az utóbbival a fehéregyensúly (2300 - 7500 K), az expozíciókorrekció (+- 2 Fé), az érzékenység (ISO100 - 1600), a záridő (1/8000 - 2 mp) és a fókusz is állítható, extraként pedig opció a Jpeg mellett a nyers DNG fájl mentése is. Beállíthatók még a rácsvonalak és az időzítő. Ugyanakkor nincs teljes értékű Camera2 API kompatibilitás.

A One A9 profi kameramódja sok beállítási lehetőséget felkínál [+]

Nappal jól teljesít a One A9: a fehéregyensúly megbízható, a dinamikatartomány átlag feletti, a vonalélesség pedig elfogadható – bár észrevehető a zajmentesítés a és Jpeg tömörítés, így a hasonló színű vagy árnyékos részletek maszatosabbak az ideálisnál. A HDR gyorsan működik és nem viszi túlzásba a sötét vagy kiégett részletek előcsalását, a makrofotózást viszont hátráltatja, hogy 7-8 centiméternél nem lehet közelebb menni a témához, és az érintőfókusz ilyenkor lassabb. Az élesítési gondok java azonban este jön elő: igazán sötétben komolyan küzd a rendszer a sikeres fókuszért, és sokszor az érintőfókusz is elhasal. Ráadásul az apró szenzor miatt az automatika akkor is relatíve nagyobb érzékenységgel rögzít, ha bevállalunk egy hosszabb záridőt, így a képek a zajmentesítés miatt puhák lesznek. Azért, ha elég fény tárul a lencse elé, megbízhatóbb a fókuszhelyzet és minőségi képek sora lőhető, főleg DNG-ből feldolgozva az eredményeket (legalsó sor), csak éppen helyzete válogatja, hogy mikor kell megküzdeni a fókuszálással és a többi paraméterrel. Videofevétel legfeljebb 1080p-ben lőhető 30 fpssel, átlagos kép- és jó hangminőséggel, íme egy példa.

Lényegtelen melyik szoftver játssza le a zenéinket, a fülesre menő hangminőség makulátlan [+]

A zenelejátszó szerepkörét a Google Play Zene tölti be, amellyel a havi előfizetéses vagy az Áruházban megvásárolt számok mellett a helyben tárolt állományok is lejátszhatók – bár a wma kiterjesztés megszólaltatásához alternatív szoftvert kell beszerezni. A fájlokat előadók, albumok, dalok, műfajok és listák szerint lehet csoportosítani. Hangszínszabályzó helyett a gyártó a HTC BoomSound Dolby Audio név alatt néhány fülhallgató sémát mellékelt az ütősebb hangzás érdekében. Erre mondjuk a vájt fülűeknek nem lesz erre szüksége, mert az A9 kitűnő audioképességekkel rendelkezik, mindenféle szoftveres megtolás nélkül: tiszta és zajmentes hangok jutnak a fülesre méréseink és fülünk szerint is, és hangerőből sincs hiány, úgyhogy a HTC (ismét) odatette magát, nincs panasz. Valamilyen fülesre az FM-rádió beüzemeléséhez is szükség lesz.

Önálló videolejátszó nincs, a gyári darab pedig csak az alapkódolásokkal birkózik meg (H.263, H.264 és Mpeg4), ám egy BS Playert bevetve mindjárt meg lehet hajtani a DivX, az XVid, az AC3 és feliratos tartalmakat 1080p-ig, a 4K-s klipek már hajlamosak megakasztani a rendszert. Amilyen jó hír a fülesre menő, kitűnő hangminőség, annyira rossz, hogy a sztereó BoomSound hangszórókat a készülék aljára száműzött, könnyen eltakarható monó rendszer váltja, közepes maximális hangerővel, és 100%-on zörejes hangminőséggel. A kategóriaátlagot sikerül megugrania az apró elemnek, ám nem ehhez szoktunk a HTC mobilok esetében.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!