Körbejárva
Az Arte sorban a harmadik 8800-s teló: először ugye volt a sima változat, majd 2006 őszén jött a Sirocco, most pedig itt a legújabb ketyere. Ez az első ilyen típusú készülék, ami eljutott hozzám, vigyáztam is rá, mint a szemem fényére. Átvételkor azt gondoltam, hogy mindenki ki fogja nézni a kezemből, de marhára nem így volt: az átlagemberek szerintem egyszerűen nem tudják, hogy mi ez, és hogy mennyibe kerül. Valahogy azért túléltem.
Két változat létezik, az Arte és a Sapphire Arte, nálam előbbi járt. Ez rozsdamentes acéllal és üveggel operál, a másik modellen bőr is van. Az anyaghasználatra tényleg nem lehet egy szavam sem, nagyon ott van a cucc, minőségérzetből nincs hiány. Viszont nehéz. Nagyon nehéz. 150 gramm, de valahogy sokkal többnek tűnik, valószínűleg a telefon méretéből adódan (109 x 45,6 x 14,6 mm). Hogy őszinte legyek, még arra is gondoltam, hogy direkt kis súlyokat raktak bele, hogy ezzel is növeljék a "fémből van" érzést a boldog tulajdonosban, de ennél valószínűbb azért, hogy tényleg ennyi cucc van benne, bár hogy ki van súlyozva, az biztos. Az ingzsebet mindenesetre húzza.
Színekből kettővel találkozunk, feketével és ezüsttel, utóbbival csak elvétve, ilyen ugyanis a készülék oldalán futó sáv, valamint az előlap alsó részén lévő csík. Az előlap tetején egy igen diszkrét Nokia logó nézeget körbe, fölötte találjuk a szintén visszafogott telefonhangszórót, attól jobbra pedig a miniatűr másodlagos kamerát, melyet természetesen videótelefonáláskor lehet használni. A kijelző 2 hüvelyk átlójú, OLED technológiát használ, mindenki azt mondja, hogy ez a jövő, nem véletlenül: gyönyörű a képe, keveset fogyaszt, jól olvasható, a fényerő viszont kisebb, mint a TFT paneloknál, de annyi gond legyen. A felbontás 240 x 320 pixel, ahogy illik. A kijelző fölött található rész a gyártó szerint nagyon ellenálló a karcolásokkal szemben, ezt érthető okokból nem vizsgáltam, de így ránézésre tényleg strapabírónak tűnik, körülbelül olyan szintű lehet, mint az iPhone kijelzője.
A megjelenítő alatt találjuk a fő kezelőszerveket, azaz az öt irányú d-padot, a híváskezdeményező és befejező párost, valamint a két funkciógombot. Készenléti állapotban nem látszik rajtuk, hogy ezek gombok, csak akkor, amikor bekapcsolódik a háttérvilágítás. Jól használhatók, szépek, viszont érdekes módon alul kicsit "kivilágít" a fény, azaz a lent lévő fém csík teteje is világít néhány pöttyben, ami bizony illesztési hézagról árulkodik. Ami meg gáz egy ilyen eszköznél.
A már említett fém csíkokból kettő van, ezek választják el a navigációs szerveket az alsó üvegfelülettől, szétcsúsztatáskor pedig szépen különválnak, és előbukkan a numerikus gombsor. A nálam járt modell valahonnan Ázsiából érkezhetett, mert a betűk fölött számomra ismeretlen csíkok is voltak. A szétcsúsztatás egyébként - a szériába tartozó többi modellhez hasonlóan - nem olyan, mint egy átlagos telefon esetében, ugyanis nem az üveges részt toljuk le, hanem a többit toljuk fel. Nekem személy szerint sokkal jobban tetszik az, hogy a naviszervek szétcsúsztatás nélkül is látszódnak, arról nem is beszélve, hogy így mennyivel kezelhetőbb lett a cucc.
Felül a bekapcsológomb árválkodik, baloldalt a fém hátlap levételéhez szükséges gombok egyikét vehetjük észre.
Alulra került a microUSB csatlakozó, jobboldalt a hátlapos gomb fölé került a kihangosító hangszórója.
Ahogy a telefon többi része, a hátlap is igen ízléses. A levehető rész tetején szintén fém rész csillog-villog, a többi terület teljesen fekete. Felül visszafogott méretű optika kacsintgat vissza a nézelődőkre, megapixel vagy más nincs feltűntetve, pedig egy 3,2 megapixeles, autofókuszos fényképezővel állunk szemben. Középtájt természetesen megtaláljuk az elmaradhatatlan Nokia logót, más nincs errefelé.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
