Külső

Külső. Na igen. Ez lesz az, ami a legtöbb érzelmet fogja kiváltani abból, aki találkozik a két testvérrel. Ami nem változott: ugyanaz a markáns (érzékenyebb egyedek szerint egyenesen ronda) kinézet. Két színösszeállításban létezik, úgymint piros (brrr) és kék (hűazannya). Mármint ezek a betétek, a telefon legnagyobb részén fehér, iPod-ra hajazó külsőt alkalmaztak, nyilván nem véletlenül. Most jön az ellentábor és mondja: na persze, a SonyEricsson meg narancssárgával nyomul. Igazuk van, az elején az is sokkoló volt, egy dolog azonban megkülönbözteti a Walkman sorozatot a többitől: ott következetesen ez a szín, a narancs már-már zenei branddé vált. Másrészt a Nokia legalább ad lehetőséget a színválasztásra, nem muszáj megalkudni.

Figyelembe véve a célközönséget, ezek a vagány színek akár komoly előnyt is barkácsolhatnak abból a hátrányból, amit az üzleti réteg elvesztése okoz. Mint említettem, az 5200-át az 5300-val összehasonlítva messziről simán semmi különbség nincsen. Alaposabban megvizsgálva azért látszik a körmönfont mutatvány, amelyet az autósszakmában márkaarculat néven adnak el: a zenelejátszó gombokból csak egy maradt, azt kis hangjegyszimbólummal jelölték. A Nokia honlap szerint a telefon a mindennapok eleganciáját sugározza. Muhaha.

Egyéb helyeken semmi változás, nem szeretném nagyrabecsült Bog kollegámat visszhangozni, az olcsó klisék nem az én világom. Akit érdekel, az első oldali linken megtalálja a nagytesó tesztjét.

Az első heveny ideggörcsöt a hátlap eltávolításakor kaptam. Ritka a burkolatához ennyire ragaszkodó készülék, és a nyitómechanizmuson is dolgozhattak volna még a tervezők egy kicsit. Egy olyan modellen, ami eleve arra lett tervezve, hogy könnyedén szétcsússzon, a csúszás irányában kell nyomni egy pöcköt, valamint ezzel egy időben megpróbálni kifele feszíteni a hátlapot, hát ez bizony nem túl felhasználóbarát. Ráadásul a memóriakártya ki/behelyezéséhez ezt minden alkalommal meg kell tenni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!