Hirdetés
Külső
A masina kézbevétele után az embernek az az első gondolata, hogy ez bizony nagyon jól össze van rakva. A Sony Ericssonnál mondjuk nem szoktak efféle minőségbeli problémák lenni, főleg nem a felsőkategóriás készülékeknél, úgyhogy ezen csodálkozni felesleges, de ettől még tény, hogy az U10i névre is hallgató modell minőségi műanyagokból készült, illesztési hézagokat pedig a pattintós rögzítésű hátlap ellenére is legfeljebb nagyítóval találunk rajta. Kiterjedése 104 x 50 x 15,5 milliméter, ez nálam még belefér a bevezetőben említett lélektani határba, bár tény, hogy az apróság nem lenne a legjobb szó az Aino méretének szavakkal történő leírásakor. A tömege 134 gramm, ami végképp nem a pehelysúlyú kategória, de a kiváló formaterv következtében nem is tűnik fel az embernek, hogy egy aránylag nehéz gépről van szó; egyszerűen élmény kézben tartani, sőt, még zsebre vágni is.
Az előlapon nem találhatók gombok, a cucc ebből a szempontból teljesen újszerű, hiszen még az iPhone-ra is felkerült egy darab gombocska. A hiány oka, hogy telefonként használni csak a szétcsúsztatást követően tudjuk, a navigációs gombok ugyanis a numerikus billentyűsor fölé kerültek: összecsukva az Ainot mint multimédiás eszközt tudjuk használni, de erről kicsit később. Az üveggel borított (azaz néha hideg tapintású és karcálló) kijelző extra széles, 3 hüvelyk átlójú, felbontása pedig 240 x 432 pixel: TFT panelről van szó, a képminőséggel semmi probléma nincs, fogyasztás szempontjából viszont előremutatóbb lenne egy OLED technológiás megjelenítő, reméljük, hogy a gyártó hamarosan átáll erre a technológiára. Halkan megjegyezném, hogy kapacitív technológiás érintőkijelzőről van szó.
A csúsztatást segítő mechanika kiváló, még az átlagos Sony Ericsson színvonalat is két méterrel átugorja: magának a slide-nak ugyan nagy útja van, de a masina sem összecsukva, sem széttolva nem lötyög, a legminimálisabb mértékben sem. A billentyűzetről már volt szó, a halványkék háttérvilágítású gombsor tagjai megfelelő nyomásponttal és mérettel vannak megáldva, a gépelés és a menüben való navigáció egyaránt kényelmes, utóbbi főleg a rendkívül nagy méretű, példásan jó kialakítású navigációs gyűrűnek köszönhető.
A hátlap szép, a gyártótól megszokottnál visszafogottabb kialakítású, szinte ki sem néznénk belőle, hogy egy 8 megapixeles, autofókuszos fényképezőgép lencséjét rejti, mely mellett aprócska ledes vaku funkcionál. Középre került egy Sony Ericsson logó, más érdekesség errefelé nincs — fontos viszont megjegyezni, hogy a microSD bővítőhely a hátlap alatt kapott helyet, a kártyacseréhez az akkumulátort nem kell kivenni.
Az eszköz tetején a képernyő lezárását szolgáló gombocska árválkodik, balra a svédektől örökölt, adatcsatlakozónak csúfolt bumszli terül el, aminek meglétét csak azért nézem el a készüléknek, mert gyárilag ugyebár Bluetooth fülhallgatót és dokkolót is kapunk hozzá, magyarán semmit nem fogunk beledugni — a bölcsőbe történő behelyezés ugyanis egy egész másfajta mozdulatsor, mint egy töltő csatlakoztatása. Alul a kihangosító hangszórója és a csuklópánt rögzítési pontja látható, jobbra az indokoltnál kicsit kisebb méretű hangerőszabályzó duó és a méretes exponálógomb került.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
