Hirdetés
Multimédia
Eljutottunk a névadó funkcióhoz, a kettős kamerához. Nem voltak vérmes reményeim, de érdekesnek ígérkezett, hogy a Doogee ezen az árszinten miképp képzelte el ezt a dolgot. Azt előre leszögezem, hogy bárhogyan is képzelték el, biztosan nem sikerült. Induljunk ki abból, hogy a felső lencse mögött 13 megapixeles, PDAF élesítésre képes szenzor, az alsó mögött pedig 8 megapixeles, a mélységért felelős szenzor bújik meg. A Doogee szerint a Samsungtól vett komponensek és a kétmagos ISP (bármi is legyen az igazság) DSLR-szintű mélységélességet eredményeznek, ráadásul 0,17 másodperc alatt talál fókuszt a rendszer. Tegyük a szívünkre a kezünket, legyünk őszinték: ugye senki sem gondolja komolyan, hogy egy 100 dolláros B-brand kínai eszköz fogja ezt úgy megvalósítani, ahogyan azt csak a csúcsmodellek tudják?
[+]
Ha elindítjuk a kamerát, akkor az Android gyári felületének enyhén módosított változatát fogjuk megkapni, ahol a beállítások pont ugyanolyanok, mint az összes hasonló masinában (fehéregyensúly, villódzásgátló, kontraszt, élesség és hasonló opciókkal), viszont a bal oldalon levő ikonhalom új elemekkel bővült. Felül van a normál mód, ilyenkor készül egy 13 megapixeles fotó, olyan, amilyen. Eggyel lentebb a szépségturbó üzemmód, ami portrénál lehet inkább vicces, mint hasznos, majd következik a bokeh, ami a “DSLR-szintű” csoda. Ezt konyhanyelven leginkább úgy kell elképzelni, hogy ami az előtérben van, az éles, a háttér pedig elmosódott, ettől lesz mélysége a képnek. Ilyen hatást el lehet érni ügyes utómunkával, de alapvetően f/2 körüli apertúrával fotózva és nyilván jól komponálva lehet összehozni a kívánt eredményt. Amikor ezt a módot választjuk a Doogee Shoot 1-ben, akkor meg kell jelöljük a fókuszpontot, utána pedig egy csúszkán állíthatjuk az apertúrát, egy másikon pedig azt, hogy mennyire mossa el a hátteret az algoritmus. A sok szájtépés után jöjjenek inkább a képek, először a teljesen normális módot használva:
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Ajjaj, hát ez nem sok jót vetít előre a bokeh képek kapcsán sem, a fotók alig-alig ütik meg a vállalható szintet, de mondjuk ezzel együtt is úgy fest, hogy ez a legjobb kamera, amit a Doogee eddig használt, amivel nem ezt a készüléket emeljük a pulpitusra, hanem a korábbiak szintjét mutatja inkább. Itt a dinamikatartomány továbbra is nagyon szűk, a vonalélesség nem vészesen rossz, de a képzaj állandó vendég a kromatikus aberrációval karöltve. Viszont ezúttal nincs gond a fókuszálással. És akkor most lássuk, hogy mit nyújt a készülék széles apertúra kapcsán, ha csak úgy elindul vele az ember erre-arra:
 |
 |
 |
 |
Igen, ezt. Ez igen karcsúcska, igazából elég feleslegesnek tűnik ehhez két lencse, fogom a kép közepét és minden mást elhomályosítok, köszi, kész is vagyunk, két perc munka akármelyik képszerkesztővel. Merthogy az a helyzet, hogy ahová leteszem a fókuszt, onnan mintha körkörösen kifelé elkezdené elmosni a fotó többi részét a telefon, függetlenül attól, hogy a közeli tárgy, vagy személy alapvetően nem kör alakú, hanem hosszúkás, széleskés, vagy adott esetben egy ember kezekkel és lábakkal. Neki majd a hasa éles lesz, a végtagjai pedig homályosak, pedig pont nem ez lenne a lényeg, hanem az, hogy ami közelebb van (pontosítok: minden, ami közelebb van) éles, és ami távolabb, az pedig nem az. Pedig tényleg igyekszik a Doogee, kvázi laboratóriumi körülmények között, állványról és némi tökörészés után be is tudjuk mutatni a megoldás lényegét. A lenti sorozatból az első kép hagyományos üzemmódban készült, a második “bokeh” módban tág blendével és mesterséges homályosítás nélkül, a harmadik szűk blendével, aztán ugyanez, maximális homályosítással.
 |
 |
 |
 |
Hogy lássuk, hogy a másodlagos lencse mennyit jelent, ezért még egy példa, a bal oldali képen minimális blendére állított kép látható, a jobb oldali pedig ugyanez, csak direkt letakarva a második lencsét.
|
|
 |
Most pedig mutatok két fotót, a bal oldali a Doogee segítségével történt egészen kicsire véve az apertúra értéket (amit persze számokkal nem fejez ki a szoftver), a másikat egy Huawei Mate 9-cel csináltam ugyanarról a témáról, ott is minimális blendét használva, szerintem jól látszik az eltérés. Mindkét masina szoftveresen is rásegített a háttér homályosítására, noha a Mate 9-et is megviccelte a bortartó íve.
 |
 |
Magyarán arra jutottam, a homályosítás mindenképpen egy szoftveres effekt, semmi több. A blende állításának van bizonyos körülmények között értékelhető eredménye, de ezek a bizonyos körülmények elég ritkák, ráadásul sok előkészületet igényelnek, plusz az eredmény sem lesz szignifikánsan eltérő, más készülékekkel szemben pedig utólag nem tudjuk a fókuszpontot meghatározni. És akkor a grátisz, az előlapi kamera, ha erre kapcsolok, akkor a képek egészen konkrétan lilák lesznek. Nem, nincs bekapcsolva semmiféle effekt, semmiféle szépítés, lila. Mindig, mindenképp. Ez egyébként simán lehet egyedi hiba (és mivel átnéztem pár külföldi review fotóit, ott nem panaszkodtak, ezért tényleg az is), de hát a minőségbiztosításról azért elmond egy-két dolgot. De egyébként, ha mondjuk félreteszem azt, hogy a kétkamerás üzemmód relatív felesleges, ha csak úgy tekintjük, hogy itt egy telefon, 100 dollár és egyébként a kamerával különösebb trükközés nélkül milyen fotók készülnek, akkor az árszintjéhez képest azt mondom, hogy elmegy, ne gondoljunk rá úgy, hogy itt valami frankóság lesz, és akkor nem is fogunk csalódni.
[+]
Zeneileg nem erőltették meg magukat, fapados a lejátszó, de a célnak okvetlenül megfelel, még equalizer is került bele. Listázza a számokat a szokásos paraméterek alapján, mutat albumborítót, tud ismételni és véletlenszerűen keverni, a feladatát ellátja, noha a beépített DAC jóindulattal is csak közepes, még korrekt fülhallgatóval próbálgatva is volt némi alapzaj. A külső hangszóró valamivel átlag alatt, de arra például bőven elég, hogy a beépített FM-rádiót szobafestés-mázolás közben a létre tetejéről is halljuk. Mindehhez persze kell egy headset, mert az nincs a dobozban, de a zsinór tölti be az antenna szerepét.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
