Hirdetés

Macblog: Mától én is sznob leszek?

Az alábbi sorokat a MacBook megkaparintása utáni reggelen írtam. Ezért talán némiképp szélsőséges, előre is elnézést.

Átvettük a gépeket az iStyle-tól, két ritka MacBook, mert állítólag ezeket ilyen fémes házban nem gyártották sokáig. De mivel annyira van közöm az Apple világához, mint az operaénekléshez, ezért nekem édesmindegy volt, ezt is Bocha mondta. Mostantól viszont tudom, hogy miért szeretik a sznobok ezt a cuccot, iszonyatbrutálszép, kibontottam a dobozt és helyben beszartam… volna, ha nem lennék tisztában az alapvető higiéniai és kulturális normákkal. Szóval szép, minőségi benyomást kelt és tipikusan az a feeling lengi be, amitől az ember beleszeret egy gépbe és nem érdeklik a hibák.

Bochával kettőnk közül én képviselem a szkeptikus vonalat. Hiszek a PC-ben, azon nőttem fel, szívesen turkálok a rendszerben, szívesen buherálok, mert ad rá lehetőséget. Az Apple számomra mindig a gazdag, kivagyi, sznob hülyegyerekek játéka volt, a másság informatikai párhuzama, ezek mind olyan elvontak, más nyelven beszélnek és belterjes poénokon röhögnek, nem akarok én még csak megismerkedni sem velük. Aztán jött az iPhone, amivel muszáj volt foglalkozni, hiszen mobil, s egyszerre megnyílt a Mobilarena fóruma az Apple fanboyok előtt is, hogy megint azt érezhessem, hogy ebből az elvakult, Steve Jobs személyi kultusszal átitatott, minden úgy jó, ahogy az Apple kitalálta dologgal én ne tudjak azonosulni.

Eddig jutottam kábé, amikor betoppant a lehetőség, hogy Mac-re váltsak. Ezt a bejegyzést már egy MacBookról írom. Most perpillanat 12 órája vagyok Apple tulajdonos, ebből 8 órát aludtam. Álmomban nem jött elő Steve Jobs. Az első benyomásaim azonban inkább pozitívak, de még messze nem vagyok meggyőzve. Meg is mondtam Bochának, hogy ha nem jön össze, mert nem tetszik az Apple szirupos világa, akkor felhúzok egy Windows rendszert erre a gépre, mert a hardver elég erős a mindennapi munkámhoz, még játékhoz is. Pár óra után most úgy vagyok vele, hogy egye fene, legyen virtuális gép Snow Leopard alatt…

Első benyomások? A fém az fém. A hűvös tapintás állati jó, de ha már üzemmeleg a gép, akkor tökre olyan, mint a műnyag, csak nehezebb az egész. A LED kijelző viszont tényleg durva, csak a betekintési szöge kicsi. A gombok is jók, ha világos van, sötétben viszont   az égvilágon semmit nem látok belőlük, csak a MacBook Pro kapott ide háttérfényt. Miközben az ősrégi IBM X40-esemen egy apró lámpácskát lehet kapcsolni, ami a képernyő fölül világít le a gombokra. Filléres megoldás, és jobb, mint az Apple cucca, bocs. Nincs SD olvasó, ettől már most fázom (helló, az X40-en ez is van), de eddig még nem kellett használnom. A töltő semmivel sem kompatibilis, biztos drága, ha elvesztem, de nagyon baró, hogy mágnesesen kúszik rá a csatlakozóra. A touchpad akkora, hogy söralátét is lehetne, s miközben most gépelek, a gép széle szépen felvágja a csuklómat jól. A csinos dobozban a töltőn kívül semmi nem volt, tok, egér, mind külön vehető, s megcsapott az Apple sznobériája, azon gondolkodtam, hogy a fenébe is, ehhez a géphez azért almás egér kéne, nem holmi Logitech vicik-vacak (ami mindezidáig tökéletesen megfelelt), mégiscsak az néz ki jól. Hööe? Nana. Ésszel. Jó lesz az a Logitech.

So. Itt tartunk most, bár túlestem a bekapcsolás-regisztráció műsoron is, de arról majd a következő részben.

Bog

Azóta történt