Formavilág
Bár a papíron létező banánforma miatt elvileg egyedi készülék az 6720 Classic, mégis első ránézésre látszik rajta, hogy Nokia készülék. Nehéz lenne megállapítani, hogy pontosan melyik készülékekre hasonlít, az viszont biztos, hogy a finn mérnökök több régebbi telefonból merítettek, amikor az újdonságot tervezték. Kicsinek egyébként semmiképp sem mondható az újdonság, mérete 110 x 45 x 14 milliméter, tömege 110 gramm, holott ezt semmi nem indokolja, egyedül a hátlap van fémből, de az sem túl nehéz. A készüléktest enyhén ívelt, legalábbis ez a látszat, az oldalt körbefutó bézs sáv ugyanis ívelt, csak úgy, mint a telefon hátsó része. Az előlap viszont szinte teljesen egyenes, amiről könnyedén meggyőződhetünk, ha kijelzővel lefelé fordítva lerakjuk az asztalra — nesze neked "tökéletes archoz simulás", fülhöz rakva inkább csak a recsegést fogjuk hallani a nagyszerű formatervből. Az anyaghasználat ugyanis nem különösebben jó, a masina a nyomkodásra nyekergéssel reagál, aminek a gyenge összeszerelési minőségen túl az az oka, hogy az előlap és az oldalsó rész egyaránt műanyagból van.
Az előlap tetején a másodlagos kamerát, a telefonhangszórót, a Nokia logót és a fényérzékelő diódát találjuk meglehetősen kis helyre bezsúfolva. Alattuk kapott helyet a 2,2 hüvelyk átlójú QVGA kijelző, TFT technológiás, 16 millió színárnyalat megjelenítésére képes, napfényben való olvashatóságával és képminőségével nincs gond. A billentyűzettel kapcsolatban kicsit vegyesek az érzéseim, a sárga háttérvilágítású d-pad ugyanis kiválóan kezelhető, a numerikus gomboknál viszont ha nem is sokszor, de sikerült félrenyomnom, holott maguk a gombok megfelelően nagy méretűek. Valószínűleg az zavart meg, hogy a lakkozott felületű billentyűk közötti hézag nagyon kicsi — az összkép ennek ellenére pozitív.
A hátlap teteje szintén műanyag — az oldalsó részekhez hasonló, csak más színű — az alsó, levehető rész viszont mint említettem, fém. A felső részbe ágyazták bele az 5 megapixeles, autofókuszos kamerát és a hozzá tartozó ledes villanót, körülöttük egy macskaszemhez (értsd: fényvisszaverő a biciklin) hasonló anyagból készült betétlap található, elsőre azt hihetnénk, hogy ez az egész a vaku, de természetesen nem az. Bár az alsó rész nem gombbal rögzül a készülékházhoz, az illesztésekre ennél a résznél nem lehet panasz, nem úgy, mint a többi résznél: ha a masinát a kijelző környékén nyomkodjuk, minimális mértékben ugyan, de nyekereg.
Felül nincs semmi, az oldalsó részek tetején a két hangszóró üldögél, melyeket jobbra a hangerőszabályzó gombpáros és a kamera exponálógombja, balra pedig a microSD bővítőhely és a microUSB csatlakozó egészíti ki — utóbbi kettő egy fedlap alá került, nagyon okos megoldás! A készülék fenekén három lyuk is található, a baloldali a mikrofon, a középső a töltőé, a jobboldali pedig egy szabványos 3,5 milliméteres fülhallgatókimenet. Az ezeket takaró műanyaglapnak akkora holtjátéka van, ami 2009-ben szégyenletes dolog — mondjuk tudjuk jól, hogy a Nokiát az efféle illesztési hézagok általában a legkisebb mértékben sem szokták zavarni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
