iPhone appz - a legjobb játékok XII.

Rise of Lost Empires

Ezen a héten is teszünk egy kis kitérőt az iPhone/iPod Touch játékok világába, az elmúlt hetekben ugyanis több figyelemre méltó alkotás is megjelent az Apple platformjára.

Hirdetés

Az ezen a héten bemutatásra kerülő trió legelső tagja a személyes kedvencem, a Gameloft alkotása, egy valós idejű stratégiai játék, amiből említésre méltót még senki nem csinált erre a platformra, nem véletlenül. A stratégiai játékokat ugyebár egérrel szokás játszani, épp ezért a stílus se a normális telefonokon, sem az érintőkijelzővel szerelt társaikon nem hódit. Utóbbi viszont egyértelműen több potenciát tartogat az efféle játékoknak, Windows Mobile plaftormra több kiváló alkotás is született. Igen ám, csak azok az iPhone-nal ellentétben nem kapacitív kijelzővel rendelkeznek, tehát képesek észlelni az egy pontban történő nyomást, így egy ceruza használatával az Apple gépén lehetségesnél sokkal precízebb irányítást tesznek lehetővé. Ezt végiggondolva könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az iPhone hardveres adottságai miatt nem alkalmas valós idejű stratégiai játékok futtatására — nos, a Gameloft ennek ellenére úgy gondolta, hogy megpróbálkozik a lehetetlennel. Ennek eredménye a Rise of Lost Empires.

A program középkori fantasy környezetben játszóik, enyhe Warcraft utóíze van, az alaptörténet pedig pont olyan, mint az összes többi klónnál: jönnek az orkok. Mi egy fiatal paladint alakítva kell, hogy megküzdjünk a gaz bestiák hadaival, mindezt 10 pályán keresztül, utána fordul a kocka és az orkokkal fogunk harcolni. Ideáig egyelőre nem jutottam el, de még az is lehet, hogy kiderül, hogy itt sem a csúnya külsővel megáldott szörnyetegek a gonoszok. A kettővel ezelőtti mondat sejteti, hogy ebben a játékban is vannak hősök, igaz, nem veszi őket körül semmilyen szerepjátékelem, mert bár az összesen fél tucatnyi hősnek (akikből egy pályán legfeljebb három szokott fent lenni egyidejűleg) van szintje, tapasztalati pontot harc közben nem kapnak, szinteket maguktól ugranak a pályák megnyerése után. A hősök tehát amolyan erősebb karakterek, akik rendelkeznek pár speciális képességgel is.

A pályák a kezdetben nem tartalmaznak építkezős részt, a hősökkel kell eljutni a-ból b-be úgy, hogy közben ne haljanak meg. Az efféle szinteken megszokott módon időről időre érkezik némi erősítés, de mivel az ellenfelek meglehetősen csekély haderővel jönnek, az ilyen szinteken igazából végig is szaladhatunk, nem eshet komolyabb bántódásunk. Az építkezős szintek már nehezebbnek tűnnek, minden pálya elején egy kastéllyal, pár építkezési ponttal, a hősökkel és pár katonával kezdünk, az ellenfelek pedig az első perctől kezdve folyamatosan támadnak, hullámokban. A gond az, hogy a pálya elején már létező haderővel és kis taktikázással (azaz gyógyítással) az idők végezetéig megfékezhetjük az ellenséges hordákat, mivel azok az idő elteltével a legkisebb mértékben sem gyarapodnak. Az építkezést tehát épp ezért nem kell elkapkodnunk. A folyamat elég egyszerű, adott pár zászlóval ellátott doboz, ezekre kattintva megjelenik egy építési menü, ahonnan a kiválasztott épületet a játék képernyőjére húzva halványan láthatjuk azt, a megfelelő helyre tologatás után pedig meg kell nyomnunk egy pipát, az építés pedig elkezdődik, majd észvesztő sebességgel végbe is megy. Magyarán nincs szükség parasztokra az építkezéseken, ilyenek nincsenek is a játékban, az egyetlen erőforrást (arany) a farmok hozzák, pár másodpercenként tizenöttel gyarapítva a kincstárat. Mivel egy alap katona kevesebb, mint 100 aranyba kerül, kiszámolható, hogy hat farmmal már gyakorlatilag folyamatosan gyárthatjuk őket. A gond viszont az, hogy a kisméretű pályák miatt hat farmot elég nehéz bezsúfolni bázisnak fenntartott helyen, akárhova viszont nem építkezhetünk, csak az építési pontok körül lévő adott sugarú körbe. Az egyre jobb egységeket adó épületeket egymás után sorban építhetjük, nem gyárthatunk lovast, amíg nincs barakkunk. A fejlesztések elég egyszerűek, van egy épület, ahol a kemény hat darab upgrade lakik, majdnem mindegyik hatszáz aranyba kerül, egyszer kifejlesztjük és hello.

A grafika nagyon rendben van. Oldalt található egy csúszka, melynek segítségével villám gyorsan rá tudunk zoomolni a képernyőn, ezért a nagyobb csapatok mozgatása nem kell, hogy komoly gondot jelentsen. Olyan nagyon nagy csapatok egyébként sem lesznek, mivel a maximális korlát negyven "húsban" van meghatározva, egy alap katona egy húst használ, de egy robusztusabb cucc már ötöt. Ezzel el is érkeztünk a legsarkalatosabb ponthoz, az irányításhoz, ami a lehetőségeket maximálisan kihasználva egészen baráti lett. A képernyőt mozgatni az ujjunk mozgatásával tudjuk, az egységek kiválasztásához rájuk kell böknünk — itt jön képbe, hogy a kapacitív kijelző nem túl pontos, sokszor nem sikerül azt az egységet kiválasztanunk, amelyiket akarjuk, ugyanez igaz arra is, hogy nem feltétlenül azt az egységet fogja megtámadni, amelyiket mi akarjuk. A csapatkijelölés sem olyan egyszerű, az összes képernyőn lévő, azonos típusú katonát az egyiken történő dupla kattintással tudjuk kiválasztani, a klasszikus csapatkijelölés pedig két ujjal történik, ami igényel némi megszokást, de utána jól használható. Az almenük már rendben vannak, a gyártás és a speciális képességek elsütése gyerekjáték, a mini térképen is jól tudunk mozogni, ezzel tehát nincs gond. Az építésnél viszont az a gond, hogy az "oké, itt jó lesz" jelentésű pipa közvetlenül az épületek szellemképe mellett van, sokszor előfordul, hogy egyszerűen odébb akarjuk tolni az épületet az építés megkezdése előtt, amit a gép pipának érzékel, az építkezés pedig megkezdődik ott, ahol nem is akarjuk — ez főleg a védelmi bástyáknál jelenthet gondot.

A Rise of Lost Empires viszont minden hibája ellenére egy mestermű, hiszen a grafikája gyönyörű, a hanghatásai rendben vannak, hangulatos, a lehetőségekhez képest teljesen jól kezelhető, ráadásul elég hosszú, a kétszer tíz kampány, a húszféle egység és szintén húszféle épület, valamint a hat darab hős pedig elég sok lehetőséget biztosít ahhoz, hogy a program ne legyen se túl unalmas, se túl egyszerű. Véleményem szerint jelenleg ez az egyik leghosszabb játékidőt biztosító program a platformra, a műfaj rajongóinak egyenesen kötelező!

Sims 3

A Sims nevű PC-s játékot úgy gondolom, hogy senkinek nem kell bemutatni. Minden idők egyik legsikeresebb játékszériájáról van szó, mely bebizonyította a világnak, hogy nem feltétlenül szükséges csillogó-villogó háromdimenziós grafika, fantasy világ vagy az ember életétől markánsan különböző dolgok ahhoz, hogy valami sikeres legyen. Pont ellenkezőleg: a Sims pont azzal hódított, hogy ugyanazt kellett benne csinálnunk, amit a valóságban, vagyis élni, annak minden örömével és bánatával együtt. Persze a függőségi faktor kialakulásában valószínűleg az is benne volt, hogy sokan a sanyarúnak hitt életük helyett a virtuális világban próbálták kiélni siker és egyéb éhségüket, vágyaikat, de ez már egy másik történet...

A Sims már rengeteg mobilplatformra elérhető volt valamilyen formában, ezen alkalmazások többsége viszont legfeljebb az elnevezésében hasonlított Will Wright sokak által zseniálisnak gondolt játékához. A mostani iPhone-is verzió viszont egyértelműen az eredeti verzió átültetése, a szám alapján a széria harmadik epizódjáról van szó, de mivel a trióban a grafikán és egyéb, úgymond számmal kapcsolatos dolgokon kívül nem történt semmi előrelépés — tehát a játékmenet nem változott — akár a Sims második részének is nevezhetnénk. Az elsőnek azért nem, mert az iPhone-os verzió grafikája szebb, mint az első PC-s verzióé.

Persze azért érezni, hogy az életszimulátor butított változatáról van szó. Az első pofon rögtön a karaktergenerálásnál érkezik, ahol egy átlagos hölgy számára nagyon soványnak tűnő ruhakollekcióból válogathatjuk össze simünk öltözékét, arról nem is beszélve, hogy már ezen a ponton is szaggat picit a játék. A ruhák nagy része egyébként olyan ódon, hogy az leírhatatlan, ilyen cuccokat sem húsz éve, sem soha nem hordott normális ember — persze, ez egy játék, de ha már az "életet szimulálja", akkor tartsa magát dolgokhoz — enyhe rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy beszűkült látóterű programozók vízióit tükrözi a ruhakínálat. Az öltöztetős rész után jöhet a személyiség kiválasztása, ez határozza meg, hogy milyen feladataink lesznek a játékban. Én hirtelen felindulásból a mániákus jellemet választottam, így tehát játék közben olyan missziókat (pontosabban "vágyálmokat") kaptam, mint hogy aludjak öt másik ember ágyában, fogjak egy nagy halat a városi tóból, borítsak ki öt embert, illetve zuhanyozzak le az összes városban élő sim fürdőszobájában. Szép célok.

A játékmenet is elég korlátozott, legalábbis az elején az, később persze lehet, hogy bővülni fog a repertoár, bár a néha kissé akadozó képet és az előzetes videót elnézve ezt én sem tudom elhinni. Simünknek az elején van egy háza — amit nem mi építünk, tehát minden, csak olyan nem, mint az én ideális lakással kapcsolatos elképzelésem — pár álma, pár bútora, ennyi. Az álmokat teljesíteni kell, ehhez persze kell pénz, amihez munka kell. A melókeresés sem nagy mutatvány, bemegyünk azon pár helyre, ahol lehet dolgozni (önkormányzat, laboratórium), majd elfogadjuk az állást, innentől az egyetlen feladatunk, hogy minden nap időben beérjünk, majd megkapjuk a zsetont, amit kemény két darab boltban költhetünk el, a hobbiboltban és a közértben. Persze bútorokat és egyéb lakásba való dolgokat is vehetünk, de alapból csak a legolcsóbb, leggagyibb cuccok elérhetők. Vannak továbbá más simek a városban, akikkel beszélgethetünk, viccelődhetünk, flörtölhetünk.

A program grafikája a néha jelentkező szaggatásokat leszámítva elsőosztályú, a kezelhetőség is teljesen rendben van. Aki sosem játszott Simset, annak érdekes lehet az iPhone-os verzió, a fanatikusoknak valószínűleg szintén az, én fél óra alatt kiborítottam az egész várost azzal, hogy éjnek idején betörtem és zuhanyoztam a kádjukban, aztán meguntam az egészet.

New York Nights

A New York Nights: success in the city szintén egy életszimulátor, de kicsit más oldalról közelíti meg a témát, mint a Sims. A Gameloft egy meglehetősen régi alkotásáról van szó, melyet most újra elővettek, kicsit feltuningoltak, majd portoltak iPhone-ra, az eredmény pedig meglehetősen jól sikerült.

A New York Nights és a Sims közötti legnagyobb különbségek a játékos szabadságában és céljaiban vannak. A Simsben tényleg azt csinálunk, amit akarunk, a játékmenet teljesen nonlineáris, viszont ebből adódóan az iPhone-os verzión ugye korlátozottak a lehetőségeink. A New York Nights játékmenete viszont kissé lineáris, nem azt csináljuk benne, amit akarunk, a sors mindig oda visz, ahova a program akar, mi pedig azon a területen belül mozgunk. A játék célja is más, itt az a lényeg, hogy New York-i (bár i képzős, ezt tényleg így írják - a szerk.) látogatásunk során minél többet bulizzunk, flörtöljünk, kapcsolatokat építsünk, miközben egyre feljebb mászunk a munkahelyi ranglétrán — kissé hedonista, de manapság egyre inkább átlagosnak mondható.

A játék itt is karaktergenerálással kezdődik, mivel itt rajzolt, képregényszerű grafikáról van szó, kevésbé kidolgozott ruhaneműket dobálhatunk magunkra, amiből adódóan nem is illethetem olyan kritikával a programot, mint a Simset. Miután kilépünk a reptér ajtaján, egyből arcon csap valaki, akinek majdnem lenyúltuk a taxiját, ennek következtében elüt egy limuzin, amiben épp a város legnagyobb sztárszínésze ül — ő mindenképp ellenkező nemű, mint a karakterünk. Az alak kidob minket a testvérünk lakásában, ahol lakni fogunk, és ami tök véletlenül pont úgy néz ki, mint a Jóbarátok című filmsorozat fő színhelye. Innentől beindul az "élet", munkát kell keresni, el kell menni bulizni, ahol flörtölhetünk, verekedhetünk, beszélgethetünk. Ha van munkánk, jobb munka kell, ha sok embert ismerünk, még többet kell — persze ez jól modellezi a szomorú valóságot, de attól még kicsit felszínes az egész. További gond a New York Nights-szal, hogy nem mi választjuk meg karakterünk jellemét, férfinál egy átlagos "nőcsábászt", nőnél egy átlagos ri... elnézést, lányt kapunk, a célok adottak, megállás nincs. Ettől függetlenül igényes alkotásról van szó, amivel jól el lehet szórakozni, főleg akkor, ha valamilyen szinten tudunk azonosulni ezzel a Szex és New Yorkból megismert létformával.

Bocha