Új hozzászólás Aktív témák

• #1807 guga Közösségépítő

  Új Válasz 2006-09-03 20:20:01 #1807

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  guga

  Közösségépítő

  1999-ben a lelkészünk meghívott egy Bibliai szemináriumra Heidelbergbe. Az utat ő finanszírozta volna és autóbusszal kellett volna utaznunk. Ám akkoriban nem volt a kapcsolatom/kapcsolatunk vele valami felhőtlen. Előtte egy évvel ismertük meg Őt és magát Istent, a Bibliát és elég viszontagságos, nehéz időket éltünk, szorongatott helyzetben. Nem volt stabil munkahelyem csak próbálkoztam megtalálni mit is szeretnék és merre találok nyitott ajtókat. De jobbára a piacok környékén tudtam érvényesülni, a járdán ülve árulgattam a lakásunk díszeit, a féltett könyv gyűjteményeinket, a gondosan válogatott és nagy becsben tartott cd-ket, kazettákat s mindent, amit az ember vészhelyzet esetén hajlandó kidobálni a léghajóból, hogy utána megkönnyebbülve fizethessen be egy csekket vagy éppen a hétvégi bevásárlásra futotta belőle és elégedetten szemlélte, ahogy a gyereke tömi magába a csokoládét. Tényleg nehéz időszak volt, igazi kilátástalan mikor nem tudja az ember fia, hogy mikor ér partot. A lelkészünk azzal az ígérettel hívott meg engem Heidelbergbe, hogy a prédikációk által 100% biztosan megtudja mutatni, hogyan érhetünk partot és biztosított afelől is, hogy nem lakatlan sziget lesz.
  
  A hitről ezt az alkalmat megelőzően elég ostoba és homályos elképzeléseim voltak, olyanok hogy fogadd a szívedbe Jézust és utána rendbe jön az életed, meg fogadd el megváltódnak és meggyógyít a betegségeidből. Őszintén megvallva ezeknek a mondatoknak bárki birtokában lehet és könnyen dobálózhat vele.
  Sőt rendre visszaélnek vele vagy csak egyszerűen Jézus neve mögé bújva érvényesítik a saját maguk akaratát és úgy állítják be, mint ha az Isten akarata lenne. Rendkívül veszélyes dolog Isten nevére hivatkozni és azzal takarózni, ezt mindig is tudtam. Pont ezért akartam magam a végére járni, ugyanis azzal tisztában voltam, hogy ennél sokkal komolyabb dolog lehet a háttérben, mint hogy aluljárókban pengetjük a lálálát és térjél meg, mert különben Isten eltaszít magától.
  Akármelyik gyülekezet, felekezet tagját kérdeztem, hogy figyelj, mondd már meg légy szíves, hogy konkrétan miről van szó? Mit jelent ez a fogadd el Jézust és boldogság, mi és hogyan történt?
  Semmit nem tudtak mondani csak hát figyelj gyere el a gyülekezetbe és meglátod működni fog, nézz belülre magadba és meglátod, ott a szeretet és a békesség.
  Ennyi?
  Szóval már egy ideje fortyogtam ezektől az emberektől, akik hétvégén egymás kezét fogva arra koncentráltak, hogy minél hangosabban zengjen a nóta, halleluja Jézus az úr.
  Nyomon követhetetlen, nem lehet tetten érni, hogy miről van szó, semmi konkrétum, csak térj meg és meglásd. Én viszont határozottan szerettem volna megtapasztalni valamit ebből az egészből, hisz Isten valamikor ketté választotta a tengert, valamikor olyan emberek előtt is hatalmas csodákat vitt véghez, akik nem hittek benne, nem keresték Őt, és nem fogták meg a karomat finoman terelgetve, gitárt pengetve, hogy jöjj közénk és közben kivillan mind a 32 foga és csillog, ott az a bűbáj mosoly, amit semmivel sem lehet összetéveszteni, az alakja mint a kígyó.
  
  Mivel eléggé orroltam a lelkészünkre és szerettem volna elkerülni, hogy hosszú órákon át egy buszban utazzak vele és szótlanul nézzem az arcát, magamban őrlődve, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek, de stoppal. Pénzünk nem volt annyi sem, hogy sírva fakadjunk, ezért el kellett fogadnom azt a pár márka aprópénzt, amit a lelkész tett félre az előző németországi útjai alkalmával.
  Nem sok volt, de wc-re, kávéra elegendő. Pontosan tudtam, hogy dacból utazom stoppal, hogy majd én megmutatom, hogy nem szorulok a lelkész segítségére és pénzére, de azért mégis muszáj volt elfogadnom a félretett aprót. A nejem előző este becsomagolta a hátizsákba a ruhákat egy hétre és bundás kenyeret sütött, hogy legyen mit enni az úton. Reggel 5-kor már az Osztapenkónál álltam teljes menetfelszerelésben és bizakodva, kezemben egy hatalmas Mannheim táblával.
  Arra gondoltam, hogy biztos felvesz majd egy hazatérő német kamionos vagy autós és Mannheimtől Heidelberg csak egy köpésre van. Már egy órája álltam az autópálya szélén és vártam, hogy világosodjon. Ha jött egy autó, akkor felemeltem a táblát, ha osztrák rendszám volt, akkor kicsit kijjebb is léptem, ha német, akkor pedig próbáltam a mozdulataimmal nyomatékosan felhívni magamra a figyelmet, hogy látod erre az van írva Mannheim és neked, mint jó németnek nem kötelező tudnod, hogy én német vagyok vagy magyar. Csak állj meg és vigyél el. Orromban még az otthonunk illata, a fülemben még a feleségem aggódó hangja, hogy hívj fel mindenképpen ha megérkezel és vigyázz magadra.
  Egy pillanatra belegondoltam abba, hogy felelőtlenül elindultam így a semmibe és közel sem biztos, hogy eljutok a célig. Ahogy elárvultan, lelkileg kifosztva és megsemmisülve álltam ott, hogy valaki megmentsen, felvegyen és elvigyen magával, rámjött a belső feszültség, minden porcikámban éreztem, a gyomrom forgott, szédültem, görcsöltem, bár nem ettem még semmit, de rám jött a hányinger és a hasmenés. Gyorsan lehúzódtam az árokba az autópálya mentén és öklendezni kezdtem meg folyt belőlem ki minden. Még szürkület volt, közben autók húztak el és én felnéztem a csillagos égre, mi fog kisülni ebből? Minek megyek én oda, mit tudnak ezek nekem mondani, mivel fogok onnan hazajönni? Talán el sem kellett volna indulnom, főleg, hogy egyáltalán nem bízom bennük, ez a folytonos imádkozzál és megadatik, Isten majd megsegít a bajban és ha a szíved tiszta és szeretetben vagy, akkor 32 fog, térj meg. Egy halovány csillogás, vakító napfény, belső üresség, gyomorideg, már 11 óra, a nap lassan delel de még mindig ugyanott állok. Gondoltam semmi vész, ha nem vesz fel senki ebédre otthon vagyok, csak átsétálok és Kelenföldről ott a piros 7-es. Majd benyitok, megsemmisülve ledobom a hátizsákot és ennyi volt, átölelem a feleségem és elfelejtjük az egészet s ha még egyszer valaki megemlíti, hogy fogadd a szívedbe Jézust, akkor a torkán fagyasztom a szót, semmisüljön meg és lehetetlenüljön el úgy, ahogy nekem is megadatott, hiába erőlködtem, hiába hittem benne és hiába kerestem. Egyszer még hasra is feküdtem a szobánkban a szőnyegen, hogy tessék itt vagyok, tessék mutasd meg magad és záporoztak a könnyeim, mélységes fájdalom, csak azt kívántam, hogy ha van teremtőm, van tulajdonosa a testemnek, lelkemnek, akkor tessék jelentkezzen érte valaki én csak egy becsületes megtaláló vagyok. Megüresedve ültem fel az ágyra, kisírtam magam és értelmetlenül néztem ki az ablakon, nem az volt az első nap, a Bibliát már legszívesebben elégettem volna, annyira hiányzott a lelkemből egy válasz, megerősítés, történés, hogy nincs hiába minden, nem csak élünk és meghalunk majd vége mindennek és semmi mozgató rugó.
  
  Aztán egyszer csak megállt egy autó. Öltönyös üzletember, látta a táblát és nem akart unatkozni, félretette az aggodalmait és félre állt. Ezüst színű Audi, repesztett Győrig s közben kérdezett. Jó volt belesüppedni az ülésbe és magamat megadva hátradőlni, néha becsuktam a szemem és a semmire bízva magam csak hallgattam ahogy elsuhannak a kilométerek.
  Egy leágazásnál kirakott és újra a mély vízben éreztem magam, előttem egy kisebb felüljáró, ami egy csatornán ível át. Azon mindenképpen túl kellett haladnom, mert ilyen helyen nem szívesen állnak meg az autósok.
  Átsétáltam és eltávolodtam nagyjából egy kilométert. Enni még nem ettem semmit, nem mertem, mert volt bennem egy olyan bizonytalan belső feszültség, hogy féltem azonnal kijönne belőlem, nem volt kedvem megint az autópálya mellett görnyedni az árokban.
  Hosszú órákig álltam egy helyben, senki rám sem bagózott, suhantak el a jó kis német rendszámok és meglegyintett a szelük. Eljutottam arra a szintre, hogy még egy kis idő és átsétálok az autópálya másik oldalára és nekiállok Budapest felé stoppolni, mert az közelebb van, mint Heidelberg.
  Figyeltem a sofőrök arcát, direkt kerülték a kontaktust, mint mikor a piros lámpánál állva jön a hajléktalan és mereven nézel előre, hogy nehogy alapot érezzen a megszólításra, csak haladjon tovább és jön a sárga, gázt neki.
  Elhaladt mellettem egy sötétkék, német rendszámú furgon, benne egy szakállas, hosszú hajú srác, Ő is mereven maga elé bambult és nyomta a gázt.
  Kicsit mint ha lassított volna, de nem állt meg és én is feladtam, hátra arc.
  Elfogyott a cérnám így visszaindultam, hogy a csatornán átívelő felüljáró másik oldalára kerüljek, hátha Pest felé könnyebben megállnak. Mikor a felüljáró tetejére értem még vetettem egy utolsó pillantást Ausztria felé és a lelkemben egy mélységes fájdalom, kudarc, lemondás, sikertelenség, amiben benne foglaltatott az egész jövendőbeli életem, amit napról napra így kell majd élnem.
  
  S akkor megpillantottam a sötétkék furgont, a leállósávban, mellette a szakállas szőke német srác és engem figyelt. Nem voltam benne biztos, hogy miattam állt meg hisz nagyon messze eltávolodott. Egy darabig álltam ott és néztem Őt, de nem mozdult, kitartóan figyelt. Gondoltam kockáztatni nincs mit, megszaporáztam a léptei felé. Odaértem, kezet fogtunk és minden -féle nyelven megkérdeztem, hogy verdujugó mert én Mannheim.
  Beültem az anyós ülésre, a srác meg beletaposott. Igazi hippi srác volt, járta Európát a furgonjával, ismerkedett és füvet szívott. Már induláskor megkínált a pipájával de akkor valahogy nem foglakoztatott így megköszöntem a kedvességét és csak ültem. Bár évekkel azelőtt rendszeresen fogyasztottam Marihuanat, de van egy küszöb, amikor túllép rajta az ember és mást tart utána fontosnak.
  Már sötétedett mire átverekedtük magunkat Bécs belvárosán és leparkolt. Útbaigazított, hogy merre menjek az A1 felé és ha éjfélig nem vesznek fel, akkor jöjjek vissza arra a helyre és a furgonban lehet aludni, van két ágy és élelmet is biztosít. Megköszöntem a kedvességét és elbúcsúztam tőle. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, merre járok és egyáltalán hova fogok kilyukadni.
  Azt gondoltam, hogy be sem kell majd mennem Bécsbe, hanem valaki, aki felvesz az megy Mannheim felé a körgyűrűn és Ausztrián csak úgy átsuhanok. De a kék furgon láttán már olyan elcsigázott és fáradt voltam, hogy nem voltak igényeim és elvárásaim, mentőövként kapaszkodtam bele. Mindegy hová visz csak menjünk.
  
  Sétáltam Bécs utcáin, nagyjából követve az irányt és egyszer csak egy patak partjára értem, aminek a túloldalán egy gyorsforgalmi út és egy tábla jelezte, hogy A1 ez már majdnem németország. Elindultam a patak partján, ami egy ideig követte a gyorsforgalmi vonalát, de később eltért attól. Mivel már késő este volt és az orromig sem láttam, így csak meneteltem és pisilni sem mertem megállni annyira feszült voltam.
  Egy idő múlva elhalkultak az autók és kamionok, szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy úgy tévedtem el, hogy előtte sem tudtam merre járok. csak mentem
  és mentem és lépdeltem a sötétben, fáztam is, hánynom is kellett és a hasmenés gyötört, megint feladtam. Öklendezve görnyedtem egy fa mellé és vártam, amíg megkönnyebbülök.
  Megláttam egy elrobogó vasúti szerelvényt, gondoltam ha másra nem jó arra igen, hogy a vasút nyomvonala a városból kivezessen és ha találok egy tehervonatot, akkor reggelig felülök rá és majd meglátjuk merre visz, részemről akármerre vihetett már, lemondtam róla, hogy Heidelberg legyen az útirány, majd holnap gondolkodok, addig is menni, menni. Átmásztam egy kerítésen és elindultam a sínek között, mindegy merre csak a városból kifelé. Igen ám, de ezek a vonatok nem olyanok, mint az otthoniak, hogy már messziről hallani, hogy tüdüttüdü, tüdüttüdü és félre állsz. A semmiből bukkannak fel, nagyon gyorsak és azonnal eltűnik a szemem elől, sehol egy nyitott tehervonat. A sínek felett egy autópálya felüljárója ívelt át. Arra vettem az irányt és ismét átmásztam egy kerítésen.
  Ahogy felértem a felüljáró 30cm-es peremére, amin lehetőségem nyílt átgyalagolni úgy kezdtek rám üvölteni a kamionok dudái sorban. Mindegy legyintettem magamban és oldalazva haladtam, hogy ne csapjanak el, már mindegy volt mi történik velem, olyannyira megadtam magam, hogy azt sem vettem volna észre ha egy elsodor. Teljesen elhagyatottan és kiábrándulva kóvályogtam a mások számára ismerős, ám nekem ismeretlen helyeken és semmi reményem sem volt már, hogy akár haza az ágyamba vagy bármilyen felügyelet alá kerüljek, ahol gondoskodnak rólam vagy én magamról. Ez itt a sötét éjszaka, egy fillér nélkül téblábolok egy autópálya felüljáróján, nyelvtudás és tájékozódási pont híján.
  Amint leértem a felüljáróról leszaladtam a parton és az autópálya mellett gyalogoltam, de egy idő múlva elfogytak a lámpák és nem volt ami világítson a sötétben csak a száguldó autók és kamionok. Széthajtottam egy hatalmas bokrot, felléptem a leállósávba a vak sötétben és vettem egy nagy levegőt. Egész nap nem ettem semmit és az éhség is rápakolt egy lapáttal a bennem lappangó feszültségre. Tikkasztó sötét volt és nem jött semmi, sehol egy fényszóró, csak a felettem tornyosuló erdő kísérteties és hűs zaja, ahogy végigsuhant a hátamon.
  Majd egy gyenge fénypont, ahogy feltűnt és kiraktam a táblát, hogy MANNHEIM s ha német vagy, vagy szerb, vagy cigány, vagy rokkant, vagy félholt, akkor most állj meg, ments meg, vigyél magaddal és …
  Megállt, ez nem várt helyzet, hozzá szoktam már a kudarcokhoz, ami felülír és átnevez minden forrást, ami a reményből táplálkozik.
  Ezüst színű furgon, fiatal srác, amolyan manager típus, mert farmer, öltöny és a furgonban parfüm erős illata.
  Mint kiderült Mannheim-ben lakott és járta a hollandia-francia-osztrák és német útvonalakat és terítette a cége termékeit, üzletkötő volt.
  Bár szerettem volna eleget tenni a stoppos mivoltomnak és társalogni vele, éberen tartani és szórakoztatni, mesélni neki, de olyan mértékben fáradt voltam, hogy átaludtam ausztriát.
  A német határon ébredtem fel, nem szállítottak ki az autóból, de ha meg is tették volna sem tudtam volna válaszolni semmire, annyira mély álomból ébredtem és még az álom hatása alatt voltam.
  Egy benzinkútnál álltunk meg és a srác mondta elmegy tankolni meg kávézni. Amíg tankolta a kocsit, addig elmentem az automatához kávét venni, hogy legalább ennyivel jelezzem a hálámat, de olyan hideg volt, hogy a vissza úton mivel reszkettem egész testemben, így nem maradt egy csepp kávé sem a pohárban.
  Csak nevetett és legyintett, hogy ne törődj vele és elment. Kisvártatva hatalmas mennyiségű étellel és üdítővel tért vissza. Mondta, hogy nem kell aggódni ezt a cége minden úton fizeti.
  Beszálltunk a furgonba és telepakoltuk a gyomrunkat.
  Indulás előtt elővett egy kis tasakot és kérdezte, hogy dujulájk joint? Majd mutatta a kínálatot, hogy van hasis, fű, speed és extasi. Csak ingattam a fejem, hogy vagyok annyira összetörve és fáradt, hogy ezeken egyik sem segít. Arrébb mentünk a benzinkútról, amíg elszívott egy cigit, felszívott egy csíkot majd a kezébe vett egy dobozos kólát és feltette az egyik lábát az ablakba. Rálépett a gázra és huss a sötét éjszakába vagy inkább a hajnalba.
  Néztem a kilométer órát, végig 200kmh felett volt a mutató és én nem tudtam aludni egy cseppet sem, próbált velem beszélgetni, de mindig az jutott eszembe, amikor egy barátommal kimentem a ferihegyi reptér mögé egy erdőbe füvezni és néztük, ahogy szállnak fel a repülők, majd hosszú percekig hallgattuk a hajtómű elhaló hangját és a végén mikor hazaindultunk, akkor jöttem rá, hogy úgy szét vagyok esve, hogy nem tudom merre kell haza menni és egyáltalán ki vagyok, meg mi az a haza.
  Nos ilyen állapotban lehetett a furgon manager képű sofőrje, aki a lábát az ablakban lóbálva 220 felett sem ismerte a Neoton slágerét.
  Mondta, hogy Heidelbergen át is hazajut Mannheimbe, de jobb volna ha hazavinne magához, lefürödnék, ott aludnék és másnap elvinne Heidelbergbe miután alaposan bereggeliztünk.
  Megköszöntem a szíves látást és el sem hittem, hogy van még a földön rajtam kívül olyan ember, aki ugyanígy gondolkozik és ennyire nyílt. Ugyanis pár évvel ezelőtt így közeledtem egy nászúton lévő olasz házaspárhoz, akikkel az utcán akadtam össze. Kerestek egy vendéglőt, ami nagyon közel volt. Elkísértem Őket és meghívtak vacsorázni. Majd velük töltöttem az estét és ott aludtak nálam két napig.
  Mikor indultak volna haza balesetet szenvedtek a Ferenciek terén az autójukkal és felhívtak, hogy segítsek. Az egész napomat a biztosítóval, kárrendezéssel és a hazautazásuk intézésével töltöttem.
  Ugyan nem kértem semmit, de egy havi keresetemmel díjazták a segítségemet, hogy nem tudtam menni dolgozni aznap.
  Hajnal 3-kor értem a heidelbergi vasúti pályaudvarra, a nejem ijedten vette fel a telefont és részletesen beszámoltam a kalandjaimról s nem is sejtettem, hogy a nagyja még csak ez után kezdődött.
  
  Folyt. Köv.

  Start Menü\Minden Program\Kellékek\Szórakozás\Hangerőszabályzó

Új hozzászólás Aktív témák