Ragaszkodtam ahhoz, hogy amerikai körtúránkon minél több természeti látnivalónk legyen, persze egy kontinensnyi országban, amelyet több ezer kilométeren szel keresztül a Sziklás-hegység, nem nehéz örökre megmaradó látnivalókba belefutni.
A Glen Canyon, háttérben a Glan Canyon Dammel, előtte a Glen Canyon Dam Bridge-dzsel [+]
Bár az Egyesült Államok tagállamai darabonként nagyobbak szoktak lenni hazánknál, és az elmúlt napokban Nevada, Utah és Arizona is útba esett, a mostanában bejárt területek a térképen így is apró gócpontnak tűnnek a sivatagos vidék közepén. A közös kulcsszó: kanyonok!
A lenyűgöző Horseshoe Bend [+]
Az arizonai Page városka kifogástalan Wingate szállása pont a Glen Canyon mellett helyezkedik el, úgyhogy oda mentünk ki először, kávéval a kezünkben, majd jött a legendás Horseshoe Bend, úgyszintén a Colorado folyó partján. De előtte ezt sikerült lencsevégre kapni:
Közjáték: ha a nevelés nem megy, ott a gyerekpóráz - ezt a Horseshoe Bend mellett, Page-ben sikerült lekapni [+]
A Dunakanyarra emlékeztető, patkószerű folyókanyarulat rutinos természetjáróként is megfagyasztotta ereimben a vért, és amikor az egyik kőszikla szélére kiültem (amit azért mindenkinek nem javaslok), nem csak a mínusz párfokos ülőhely, a tériszony miatt is felállt a hátamon a szőr.
A Glen Canyon gáttól 5 mérföldre, 1300 méter magason kell a vörös homokban kisétálni a Colorado fölé, és hatalmas táblák figyelmeztetnek: nyáron itt olyan forróság van, bármilyen árnyék vagy utántöltési pont nélkül, hogy a naptej, a folyadék és valamiféle fejvédelem kötelező, or else. A folyó 300 méterrel lejjebb csörgedezik szintben, és a szemnek keresnie kell a viszonyítási pontot, hogy felfogja az elé terülő látvány méreteit.
Az összetéveszthetetlen és összehasonlíthatatlan (Upper) Antelope Canyon [+]
Nem úgy a világ legtöbbet fotózott kanyonja esetében, bár az Antelope Canyon igazából legalább két, egymástól távolabb eső szakaszból áll – Bog tavaly az alsó Lower Antelope-ot nézte meg, háromfős csapatunk pedig az Uppert, vagyis a felsőt, ahol a legendás, 6,5 millió dollárért elkelt természetfotó készült.
Alulról felfele: itt a kanyon teteje nem is látszik [+]
És bár a nap épp csak kifigyelt a felhők közül, a kanyon vörös és narancssárga, rendkívül finoman lecsiszolt sziklái felnőttek a fényképek és számítógép hátterek komoly ígéretéhez. A kizárólag túravezetővel meglátogatható, eredeti Navajo nevén Tsé bighánílínínek hívott kanyon („a hely, ahol a víz végigrobog a sziklák között”) az angol titulust az évtizedekkel korábban, évente kétszer áthaladt antilopcsordákról kapta.
A mesterségesen felduzzasztott Lake Powell csendélete [+]
Azok többé már nem erre migrálnak: az 1956-ban induló és 1966-ra befejezett Glen Canyon gát elvágta természetes átkelőhelyüket, a völgyet pedig a most épp’ elég sekély, csendéletes Lake Powell tó töltötte fel. Az 1983-as nagy áradás idején a vidék már nem volt ennyire nyugodt.
Egyébként sosem az: szárazabb években az Antelope Canyon alja decimétereket emelkedik a felülről beszálló homoktól, aztán jön egy embert és négylábút elsodró árvíz, és a talajszintet akár 2-3 méterrel lejjebb kotorhatja.
Egészen döbbenetes formákat alkotott itt a természet, az ásványokban, főleg vasban gazdag sziklák miatt teljesen egyedi színekben. Akad ráadásul egy-két hét nyáron, amikor a Nap közvetlenül felülről világít be egy-egy ponton, és a kanyon különleges fénytörése még több színt varázsol az Upper Antelope aktuális földszintjére. A plafont is folyamatosan érdemes fürkészni: gyakran változnak a mintázatok, a tónusok és a formák, nem véletlenül népszerű fotós hely ez.
Más kérdés, hogy a természeti látnivaló tőszomszédságában van a Salt River Project-Navajo szénerőmű, aminek kéményei és felhőt alkotó füstoszlopai több tíz mérföldről látszanak. De ez Amerika, itt minden méretes, és valahogy az arizonai sivatag megtűri az ember efféle beavatkozását. Állatok és növények legalábbis maradtak.
A Salt River Project-Navajo Generating Station közvetlenül az Antelope Canyon mellett [+]
Végső soron a természet az erősebb, mert az idő az ő oldalán van: a pár órával odébb lévő, több szász kilométer hosszú Grand Canyont mintegy 1,8 milliárd év alatt vájta ki a Sziklás-hegységből, és a méretei minden közhely nélkül leírhatatlanok.
A képbe belenagyítva is nehéz visszaadni a Grand Canyon nagyságát - mintha egy egész országrészre nézne le az ember [+]
Apró adat: a déli oldal (South Rim) kilátópontjai mintegy 2150 méteren helyezkednek el, a Colorado pedig kb. 750-en csörgedezik, tehát akkora a kanyon esése, hogy majdnem két Burj Khalifát egymásra lehetne pakolni. A folyó egyébként szinte sosem látható, amikor pedig igen, akkor is apró türkizkék pötty a végtelen háttérben – egyszerűen belóg elé tucatnyi hegy és kőszikla.
Könnyen elvész a tekintet a végtelenben [+]
A kanyon akkora, hogy felül konkrétan hóban és jégben estünk neki a Bright Angel túraútvonalnak, mínusz 5 fokban, az arcunkba csapó, fagyott széllel. Ahogy azonban az extrém túrázó (azaz nem mi) lejjebb, a tulajdonképpeni kanyonba ér, a táj téliből sivatagiba, fenyvesből kopárba, nedvesből pedig teljesen szárazba vált, és máris elég a póló a télikabát és az aláöltözet helyett.
A Bright Angel Trail jeges sziklaszirtekkel, boltívekkel és csodálatos kilátással tarkított, a meredek hegyektől a sivatagos folyópartig [+]
Mi azonban annyira fittek nem voltunk, hogy egy napig lefele sétáljunk, majd 1300 méternél is több szintet megmásszunk másnap visszafele.
Ködös arcát is megmutatta nekünk a Grand Canyon a Grandview Point kilátóhelyen [+]
Ehelyett még megcsodáltuk a Yavapai, a Mather és a ködbe bújt Grandview kilátópontokat, aztán szépen lassan útnak indultunk Lake Havasu Citybe - mondhatni melegebb éghajlatra küldve magunkat, ahol hó helyett felhőszakadás fogadott.
3x-os zoom mellett is aprók a legtávolabbi hegyek és sziklák [+]
Mínusz fokokkal már nem tervezünk találkozni, de az előrejelzések szerint az időjárás még napokig megtréfálhat bennünket. Szerencsére van humorérzékünk és jó sok alternatív ötletünk. Addig is itt egy újfent egész méretben megtekintendő, Grand Canyon panorámakép.