Hirdetés
Külső
A külső megítélése ugye még mindig egy szubjektív dolog, az viszont biztos, hogy az E8 nekem nagyon-nagyon tetszik. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a készülék nagyon egyedien néz ki, eddig igazából hasonlót sem láthattunk. Ismerőseimet valószínűleg pont emiatt eléggé megosztotta, de összességében többen voltak azok, akik szimpatizáltak a formavilággal. Fizikai paraméterei a specifikáció alapján nem különösebben megnyerők (mérete 115 x 53 x 10,6 mm, tömege pedig kereken 100 gramm), de ettől függetlenül nagyon jól elfér az ember kezében, hogy fokozzam: egyenesen öröm kézbevenni. Ebben szerepe van a kiváló anyaghasználatnak is, selymes tapintású gumival bevont, egyébként fémből készült hátlap, minőségi plasztikok elöl és oldalt, nagyon rendben van. Az illesztések viszont sajnos nem túl pontosak, pontosabban csak a hátsó résszel van baj, a levehető rész elég könnyen lejön, ráadásul egy kis hézag is látható ezen a fertályon.
Az alsó és felső rész ferde, azaz asztalra letéve nem 90, hanem úgy 75 fokos szöget zárnak be a sík felülettel. Maga a készülék teljes egészében fekete színű, de napfényben az előlapon látszanak mindenféle áramkörök is. Felül található a Motorola logóba oltott telefonhangszóró, a kijelző pedig úgy tűnik, hogy ezt öleli körül alulról, de nem, pár milliméterrel lejjebb található. Nem valami nagy, átlója 2 hüvelyk, felbontása 320 x 240 pixel, de a képminőség és a napfényben való olvashatóság egyaránt kiváló. Lejjebb találjuk a gombsort, mely több meglepetést is tartogat. Egyrészt felül középen van egy majdnem teljes kör, mely valójában egy érintésrézkeny gyűrű, a'lá iPod TouchWheel. Persze sokkal kevésbé hatékony, mint az Apple megoldása, amit valószínűleg a Motorola is érzett, ezért közé bedobtak egy ötirányú navigációs padot - okosan tették, én is azt kultiváltam. A kis gyűrű körül találhatók a gombok, de feliratok csak akkor látszanak, ha bekapcsol a háttérvilágítás. Ráadásul nem is különálló, szeparált billentyűkről beszélünk, a fontosabbakat ugyan kis pöttyök jelölik, de egyébként az egész felület nyomásérzékeny - nem, nem érintésérzékeny, egy picit meg kell nyomnunk a műanyagot ahhoz, hogy történjen valami, a próbálkozásokat a gép enyhe rezgéssel nyugtázza. Nagyon jól használható megoldásról van szó, a tesztidőszak alatt egyszer sem nyomtam félre, ami nem kis szó. A háttérvilágítás nagyon csecse, napfényben narancssárga, sötétben fehér, ráadásul mindig csak azok a gombok világítanak, amik épp aktuálisak, tehát a menüben például a numerikus rész sötét marad. Vannak zenei gombok is, melyek csak akkor jelennek meg, ha a zenelejátszó szoftvert elindítjuk, továbbá képnézegetéskor is előugrik három billentyű, melyek közül kétségtelenül a zoomolók a leghasznosabbak.
Kétféle billentyűzet - mindig az épp használható gombok világítanak
A hátlap semmi érdekeset nem tartogat. Felül találjuk az aprócska kamerát, ami mellett egy még kisebb felirat hirdeti, hogy 2 megapixeles érzékelő lapul a készülékben. Középre jutott egy Motorola logó, alá két ikon, legalul pedig egy piros csík üldögél, ami a kihangosító hangszóró. A microSD kártyahely az akkumulátor mellé került, a kártyacseréhez viszont sajnos ki kell vennünk a telepet.
Felül találjuk a legmókásabb részt, a 3,5 mm-es jack kimenetet, mely mint egy kémény emelkedik ki a készülékházból. Többen mondták, hogy a cucc úgy néz ki, mint egy laposüveg, amiből a fülhallgató csatlakozójánál kell inni, szerintem is van némi párhuzam. A kimenetet egyébként gumi fedlap védi, állandóan leesik, magától, szóval nem az igazi. A bal felső sarokban találjuk a nyakpánt rögzítési helyét, alatta a hangerőszabályzó párost és a kamera exponálógombját találjuk, amit egyébként soha nem fogunk használni.
Alulra csak egy "gravírozott" ROKR felirat került, jobb oldalon a microUSB csatlakozót és a bekapcsológomb/billentyűzár csúszkáját találjuk. Ismét elmondanám, hogy mennyire szeretem az efféle megoldásokat, feltolom a pöcköt, minden le van zárva, semmi menücsillag meg kettőskereszt hosszan. Bár minden telefonon ilyen lenne.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!