Adatkommunikációs alapozó

GPRS, EDGE

Minden év elején visszatérő probléma, hogy kissé kifogyunk a tesztelni való készülékekből. Ilyenkor rendszeresen összeülünk és (pár éve még pánikolva, mostmár egyre kevesebb hittel, de lelkesen) megpróbálunk találni egy olyan témát, amit készülékek nélkül is meg lehet írni, de mégis érdekes az olvasóink számára. Moonman olvasónk a napokban feldobott pár észrevételt a WiFi technológia szabványosságával kapcsolatban, emiatt el is döntöttük, hogy a vezeték nélküli internetezést lehetővé tevő szabványról lesz szó. Aztán viszont mertünk nagyot álmodni: adatkommunikációs alapozó, benne a létező összes technológia, szakkifejezés, ami cikkeinkben valaha felmerülhetet. Most délután négy óra van, Bog és dr. Kind pedig Andrew S. Tanenbaum 939 oldalas könyvét bújják, mely a különféle hálózatokról szól. A cél az, hogy holnapra meglegyen a cikk; óra indul!

GPRS (General Packet Radio Service)

A GPRS rövidítés a General Packet Radio Service szavakat takarja, ezt magyarra nagyjából az általános csomag alapú rádiós szolgáltatásra lehetne fordítani. A technológia 2001 óta érhető el, egy IP-alapú mobil átviteli eljárásról van szó, amely a GSM-szabványra épül. Az egyik első hazánkban is kapható GPRS-képes telefon az Ericsson R520M volt, azonban a többi gyártó sem várt sokáig a kompatibilis készülékekkel. A GPRS esetében a szolgáltatók a hagyományos, perc alapú számlázás helyett a kilobájt alapú fizetésre tértek át, amit a felhasználási módja indokol, lévén internetezésre (azaz anno wapozásra) szánták. Az elvi maximum sebessége 171,2 kbps, ezt azonban a gyakorlatban sosem érjük el, az elterjedt megoldásoknál a sávszélesség 30-70 kbps között mozog. A feltöltési ráta mindig alacsonyabb, mint a letöltési, de erről egy kicsit később.

A GPRS bevezetése komoly hálózatfejlesztési munkálatokat igényelt, lévén a szabvány magát a GSM-hálózatot használja, amit emiatt ki kellett bővíteni három új egységgel. Ezek az SGSN (Serving GPRS Support Node), amely a csomagkapcsolásért felel, GGSN (Gateway GPRS Support Node), amely egyrészt az SGSN-től kapott csomagokat alakítja át a megfelelő formátumúra, hogy a célhálózatok számára is értelmezhetőek legyenek, másrészt az ő feladata a bejövő csomagok címének átalakítása is. A harmadik kiegészítés a PCU (Packet Control Unit), amely a GPRS- és a hagyományos GSM-vonalak elkülönítéséért felelős.

A GPRS-képes mobilkészülékeket két szempontból szokás osztályozni. Az egyik az úgynevezett multislot, ami azt adja meg, hogy a telefon maximálisan hány csatornát képes összekapcsolni, értelemszerűen minél többet, annál gyorsabb adatkommunikációra képes. A legelterjedtebb a class 8 (4 csatorna letöltésre és 1 csatorna feltöltésre) és a class 10 (4 csatorna letöltésre és 2 csatorna feltöltésre, de egyszerre csak 5 csatorna élhet), a 4-es (3+1) és a 6-os (3+2) osztályokat csak régebbi készülékek használják. Léteznek egyébként 4+4 réses megoldások is, de egyidejűleg ezekből is csak 5 darab használható.

Az osztályozásnál a második szempont a GPRS és a GSM együttes használatát vizsgálja, ebben három alkategóriát találunk. Az A csoportba tartoznak azok a telefonok, amelyek képesek Dual Transfer módban működni, ami azt jelenti, hogy egyszerre képesek a GSM és a GPRS forgalomra. A B osztályba tartozó készülékek képesek mindkettőt használni, de az aktuálisan használaton kívüli felfüggesztett állapotba kerül. A C osztályba sorolt mobilok pedig egyszerre csak az egyik hálózatot képesek használni, tehát vagy a GPRS, vagy a GSM megy.

EDGE (Enhanced Data Rates for GSM Evolution)

Az EDGE szabványt elnevező szakemberek nagyon vicces kedvükben lehettek, amikor a GPRS után következő mérföldkőnek az Enhanced Data Rates for GSM Evolution nevet adták, ami magyarul körülbelül a javított sebesség a GSM evolúciójáért szavakra fordítható (egy forradalmi szlogennek is simán elmenne). A 2003 óta elérhető szabvány javított a modulációs eljáráson, a GPRS-hez képest háromszoros sebességre képes, igaz, emiatt sokkal rosszabb jel-zaj viszonnyal is rendelkezik.

Az EDGE bevezetése nem igényelt annyira komoly hálózatfejlesztést, mint az a GPRS bevezetése esetében szükséges volt, de azért kellettek minimális változtatások. Egy EDGE-képes kártyát kellett szerelni a bázisállomásokba, valamint frissíteni kellett a BSC tornyok szoftverét. A maximális sebesség függ a lefoglalt sávok (slot) számától is, amely maximum 8 lehet (ez is egy fejlesztés a korábbi 5-höz képest), valamint a választott modulációs sémától (lásd a bekezdés feletti táblázatot), azaz az elvi maximális sebesség 473 kbps.

UMTS, HSPA

UMTS (Universal Mobile Telecommunications System)

A növekvő adatkommunikációs igények új szabványért kiáltottak, erre válaszként érkezett a UMTS, melyet a többség csak 3G néven ismer. A rövidítés a Universal Mobile Telecommunications System, azaz egységes mobil telekommunikációs rendszer szavakat takarja. A hangsúly az egységesen van: a GSM-rendszerek sajnos komoly kompatibilitási gondokkal küszködtek, de ezt sajnos a UMTS-nek sem sikerült maradéktalanul megoldania. A további célok között megtalálható volt a hangminőség és az adatátviteli sebesség javítása (ez már maximum 384 kbps-ot tud), kompatibilitás az előző generációval, valamint további új szolgáltatások bevezetése, mint például csevegés, letöltések, videótelefonálás stb.

A UMTS bevezetése egy komolyabb rendszerfejlesztést vont maga után, három új modullal kellett bővíteni az állomásokat. Az egyik az úgynevezett Node B (B csomópont), amely ugyanazt a szerepet látja el, mint GSM esetben a BTS (Base Transceiver Station), azaz ez kommunikál a környezetében lévő 3G-képes mobilkészülékekkel. Nagyon egyszerűen fogalmazva ez lenne a 3G torony. A 3G-re való átállás legnagyobb költsége értelemszerűen ez: új bázisállomásokat kell építeni, illetve a régieket bővíteni. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem elég csak a jelenlegi tornyokra feltenni egy 3G modult, de a válasz egyszerű: az UMTS 2100 MHz-es frekvenciát használ, amelynek kisebb a hatótávolsága. Ha tehát csak a meglévő tornyok bővítése történne meg, akkor "lukas" lenne a hálózat. Ez a frekvencia okozza azt is, hogy a 3G jel nehezebben jut be beltéri területekre. A hálózatnak van még egy tulajdonsága, amit úgy hívunk egyszerűen, hogy "lélegzik". A bázisállomások ugyanis nagy számú, egyidejűleg csatlakozó felhasználók esetén a toronyhoz közelebb eső igényeket szolgálják ki, azaz a lefedettség szélén próbálkozó ügyfelek ingadozó 3G jelerősséget tapasztalhatnak. Az RNC (Radio Network Controller) vezérli az alá tartozó Node B-ket, az MGW (Media Gateway) pedig az adatátvitelért felel. A mi szempontunkból jelenleg az a lényeg, hogy az alapvetőnek tekinthető (Release'99 nevű) UMTS-hálózatokon már legfeljebb 384 kmbps-os sebességet is el lehet érni; persze vannak fejlesztések, például a:

HSPA (High Speed Packet Access)

Azaz a 3G utáni következő lépés a UMTS fejlesztése: HSPA, amit szokás 3,5G-nek is becézni. A High Speed Packet Access(magyarul magas sebességű csomagkapcsolt hozzáférés) névre hallgató szabvány két protokollt tartalmaz: az egyik a letöltési (HSDPA, a D betű a download szóra utal), a másik pedig a feltöltési protokoll (HSUPA, ahol az U betű a feltöltést (uplink) jelöli).

Az Android operációs rendszer terjeszkedésének hála már az olcsóbb okostelefonokban is található HSDPA, melynél a letöltési sebesség készüléktől függően 1,8, 3,6, 7,2 vagy 14,4 Mbps is lehet; léteznek persze további fejlesztések, a cél a 42 (HSPA+) és a 84 Mbps (Release 9) körüli sebességek elérése, tehát ezek már léteznek. Feltöltésnél nyilván kisebbek a számok, de a UMTS Release 6-ban szereplő EUL (Enhanced Uplink) már 5,76 Mbps-ot is tud. Mindezt mi HSUPA néven ismerhetjük, de ez a név nem szerepel a szabványban, a Nokia találta ki, véleményünk szerint igen okosan, hiszen így átláhatóbbak az elnevezések. A Release 9-es UMTS-nél egyébként 23 Mbps-ra fog gyorsulni a feltöltés.

WiFi, DLNA

Napjaink legismertebb adatátviteli szabványa a WiFi, melynek írásmódja nincs pontosan definiálva; sokan vannak, akik szerint Wi-Fi az alapvető név, de elméletileg a WiFi, Wifi és wifi írásmódok is elfogadottak. Egy mikrohullámú adatkommunikációt lehetővé tevő IEEE szabvány (802.11) emberek számára is feldolgozható nevéről van szó, mellyel kávézókban, éttermekben és szállodákban ugyanolyan gyakran találkozhatunk, mint otthonainkban. Ingyenes WiFi; ismerős a tábla?

IEEE 802.11 szabványcsalád

Az IEEE 802.11 nem egy konkrét szabvány, hanem egy egész szabványcsalád, melynek jelenleg hat tagja van. Az eredeti, 1997-ben megjelent szabványnak csak simán 802.11 volt a neve, melyet az elkövetkezendő években továbbiak követtek. A főbb tulajdonságaikat egy táblázatban foglaltuk össze:

A felsorolt szabványok közül a mobilosok számora a 802.11b, a 802.11g és a 802.11n érdekesek; az eredeti már sehol nincs, a 802.11a-t itthon általában nem a végfelhasználók vették igénybe (hanem pl. WiFi ISP gerinchálózatok P-P kapcsolataira), a 802.11y pedig gyakorlatilag a 802.11a szabvány átültetése a 3,7 GHz-es frekvenciasávra az Egyesült Államokban, melynek egyúttal az energiafelvételét is megtoldották, így lehetséges, hogy elméletben akár 5000 méteres hatótávolsággal is rendelkezik kültéren. A mobiltelefonok jellemzően a 802.11b és a 802.11g szabványokat ismerik (ezt úgy szokás jelölni, hogy 802.11b/g), a Draft 2.0 névre is hallgató 802.11n szabvány csak a legújabb, felsőkategóriás készülékekben található meg. Az utcán fogható routerek többsége szintén a b/g szabványokat ismeri, elmondható tehát, hogy a WiFi többnyire univerzális: a készülékek túlnyomó részével a legtöbb hálózatra fel lehet menni. Kivételt egyedül az olyan n-es routerek képezhetnek, melyeknél le lett tiltva a b/g kompatibilitás.

Mobiltelefonok WiFi hálózatokra történő csatlakoztatásakor egy dolog okozhat problémát, nevezetesen az, ha a hálózat neve (SSID-je) tiltva van. Ez egy többé-kevésbé szabványos megoldás, mely nincs teljesértékűen benne a 802.11-ben, viszont a legtöbb hálózati eszköz tudja; az androidos és Windows Phone 7-re épülő okostelefonok viszont nem képesek felcsatlakozni a rejtett SSID-vel rendelkező hálózatokra, ez pedig pár munkahelyen problémát okozhat. Androidra már most is létezik olyan segédprogram, mely orvosolja a problémát, a Microsoft rendszerénél viszont egyelőre még várnunk kell az ilyesmire.

DLNA (Digital Living Network Alliance)

Ahogy a technológia folyamatosan fejlődött, felmerült az igény arra, hogy a hordozható mobil eszközök gyorsan, egyszerűen és kényelmesen összeköthetőek legyenek más, elsősorban megjelenítést segítő berendezésekkel vezeték nélkül. Tipikusan ilyen berendezés mondjuk egy nagy képernyős televízió. A DLNA szabvány egy olyan egységes interfész, ami a WLAN szabvány kiterjesztéseképp értelmezhető, s így lehetőségünk nyílik arra, hogy mondjuk a telefonunkkal felvett, remélhetőleg jó minőségű videókat a tévén nézzük vissza anélkül, hogy külön kábelekkel vacakolnánk.

A csúcskategóriás telefonoknál már elvárás a DLNA megléte, hiszen egyre több és több tévé is rendelkezik ezzel a funkcióval, néhány esetben az adott televízió utólag is bővíthető olyan WLAN modullal, aminek egyik velejárója, hogy onnantól DLNA-képessé válik a készülék.

Bluetooth

Viszonylag kevés olyan adatátviteli technológia létezik, melyről megálmodták, hogy egységesíti a piacot, majd azt valóban meg is tette. Az Ericsson által 1994-ben megalkotott, az RS-232-es kommunikációs kábel leváltására létrehozott Bluetooth viszont pont ilyen. Az alsókategóriás készülékeket leszámítva gyakorlatilag nem lehet olyan mobiltelefont kapni, melynek ne lenne alapvető szolgáltatása az adatátviteli szabvány ismerete, ráadásul a modellek szinte mindegyike ismeri a 2.1-es verziót, ami bár messze nem a legújabb, már alkalmas sztereó hangátvitelre is.

A szabvány sikere

A Bluetooth sikere nem véletlen, több dolog szerencsés összejátszása kellett ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most van. Bár alkotói munkája is mindenképp dicséretes, hiszen egy olcsón előállítható, meglehetősen alacsony fogyasztású kommunikációs csatornáról van szó, a siker nem feltétlenül ebben, hanem az autókban keresendő. Talán nem árulok el újdonságot azzal, hogy a KRESZ tiltja az autóban történő mobiltelefonhasználatot abban az esetben, ha a készüléket kézben fogjuk, megengedi viszont akkor, ha a hívást kihangosítjuk vagy headsetet használunk. Itt jönnek képbe a Bluetooth adatátvitelt használó headsetek, melyek a legpraktikusabb megoldást jelentik a problémára: jelentősen olcsóbbak a beépíthető kihangosítóknál, használatuk pedig kényelmesebb, mint a készülékekhez kapott vezetékes headseteké.

Adatátvitel

A Bluetooth jelenleg legfeljebb 8 eszköz egyidejű kommunikációját teszi lehetővé úgynevezett piconet hálózatokban; ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a három bites MAC címek használata mellett a 7 gép között van egy kiemelt (angolul master), mely bármikor bonthatja a kapcsolatot a több géppel. Elméletben akár további 255 eszköz is lehet inaktív/parkolt állapotban, melyeket a master bármikor aktívvá tehet. Piconet hálózatokat egyébként eredetileg az RN Nimbus számítógépeknél használtak.

A Bluetooth jelenleg a 4.0-s verziónál jár, a mai okostelefonokban kategóriától függően 2.0-s, 2.1-es, 3.0-s és 4.0-s chipeket lehet találni, melyek 3 és 24 Mbps-os elméleti maximális adatátviteli sebességet tesznek lehetővé (a 2.0 és a 2.1 3 Mbps-ot tud, a nagyobb verziószámok 24-et). A Bluetooth hatótávolsága viszont nem a verziószámtól, hanem az osztálytól függ, az határozza meg ugyanis a kütyük teljesítményfelvételét; 3-as osztálynál 1, 2-esnél 10, 1-esnél pedig 100 méter a maximális hatótávolság, telefonokban nyilván a 2-est használják (maximum 2,5 mW felvétel). Mobiltelefonoknál a Bluetooth kompatibilitását elősegítendő az Open Mobile Terminal Platform (OMTP) nevű szervezett kiadott egy ajánlást, melyet a legtöbben mértékadónak ítélnek meg.

Headsetek használata

A Bluetooth headseteket két dologra tudjuk használni: telefonálásra és zenehallgatásra. Előbbinél bármilyen eszköz szóba jöhet, amiben van Bluetooth, egy headsetet gond nélkül csatlakoztathatunk notebookhoz, mobiltelefonhoz vagy GSM-modullal nem rendelkező PDA-hoz is (nem mintha ezekből sok lenne), a lényeg, hogy az adott cucc ismerje a HFP-t (Hands-Free Profile). A zenehallgatáshoz viszont már szükséges az A2DP (Advanced Audio Distribution Profile) és az AVRCP (Audio/Video Remote Control Profile) profilok megléte is. Ezeket a legtöbb Bluetooth 2.0-s vagy 2.1-es készülék ismeri.

Multipoint?

A Multipoint egy viszonylag friss fejlesztés a Bluetooth technológiában. Lényege, hogy segítségével egy headsetet egyszerre két eszközhöz (telefonhoz, számítógéphez) is hozzá tudjuk kapcsolni. Az ebből adódó előnyök egyértelműek: ha bejövő hívás jön, nem számít, hogy melyik hangforrásból érkezik, könnyedén fel tudjuk venni, nem kell állandóan cserélgetnünk a headsetet.

Sajnos az egyes multipoint megoldások más-más módon működnek. Mivel az összes létező headsetet sajnos nem tudjuk letesztelni, konkrétumokat nem írnék, pár dolgot viszont kiemelnék. A Motorola HX1 (az egyik legfeljettebb headset, amelyik létezik) például bemondja, hogy melyik telefonról érkezik a hívás (phone one és phone two, értelemszerűen az az első, amelyik előbb lett csatlakoztatva), de volt olyan headset is a szerkesztőségünkben (Icon7 VOX Performa), amelyik nem igazán tudott egyszerre két headsettel működni, ha az egyiken hívás érkezett, a másik Bluetooth kapcsolatot eldobta, majd a hívás befejeztével újra felvette. A technológia persze fejlődik, mi pedig követjük, magáról a multipointról addig is lehet olvasni egy cikket, csupán kattintani kell hozzá.

USB

Szabványosítás természetesen nem csak a vezeték nélküli kommunikációs metódusoknál létezik, hanem a kábeles megoldásoknál is. A legelterjedtebb megoldás neve USB, ami angolul a Universal Serial Bus, magyarul pedig az univerzális soros port szóhármasokat takarja. 1996-ban találta fel egy Ajay Bhatt nevű mérnök az Intelnél, azóta pedig olyan megállíthatatlanul terjeszkedik, hogy már évekkel ezelőtt elérte a mobiltelefonokat is. Hála az égnek, az előtte lévő káoszt ugyanis mindenki gyűlölte.

Az első USB tehát közel 15 éve jelent meg, adatátviteli szempontból annak idején korrektnek számított, bár jóval elmaradt az Apple által megalkotott FireWire-től (IEEE 1394), melynek leváltására született. Pár évvel megjelenése után a közel tízszeres sebességgel kecsegtető USB 1.1, 2001-ben pedig a legtöbb számítógépben és mobiltelefonban jelenleg is használt 2.0 követte az első verziót. A legfrissebb, 3.0-s szabványt 2008-ban definiálták, a végfelhasználók pedig tavaly óta vehetik a kezükbe; elképesztő elméleti adatátvitellel kecsegtet, melyet a mobiltelefonok jelenleg biztos, hogy nem tudnak kihasználni, de azért szépen lassan várható, hogy az efféle eszközökben is megjelenik az új szabvány. A különféle verziók elméleti maximális sebességéről az alábbi táblázatból lehet tájékozódni; az utolsó oszlopban a Mbps (Megabit / másodperc) értékek mellett a mindenki számára érthető MBps (MegaByte / másodperc) számokat is felírtuk.

Az USB telekommunikációs eszközökben történő megjelenését természetesen a szabványossága tette lehetővé. Az is igaz, hogy a korábban meglévő RS-232 port is szabványosnak volt tekinthető, ám maguk a csatlakozók gyártónként változtak, ami végfelhasználói szempontból közel sem volt ideálisnak tekinthető. Az USB (mint szabvány) mobilokban való megjelenése ezen nem is feltétlenül változtatott volna, ám a legnagyobb szerencsénkre időközben megalkottak két USB-csatlakozót, melyek az eredeti A és B jelűekkel ellentétben elég kicsi kicsik voltak ahhoz, hogy beleférjenek egy ekkora eszköz készülékházába is. Róluk van szó:

MiniUSB és microUSB

Mindkét elnevezés egy-egy csatlakozótípust takar, melyek szerencsére szabványosak. A MiniUSB még közel sem volt annyira elterjedt, mint a Nokia által használatba vett microUSB, mely például az Android rendszerű készülékeknél ha nem is előírás, de mindenképp javasolt a használata; a manapság kapható, elterjedt készülékek közül egyedül a Samsung Galaxy Tab az, amelyik egyedi csatlakozótípust használ.

USB csatlakozók: microUSB, MiniUSB, USB B Type, USB A Type (női és férfi)

Maga a microUSB egyébként 2007-ben lett bemutatva, a gyártók többsége pedig 2009. január 30-án fogadta el és jelentette ki, hogy legtöbb készülékükben ezt fogják használni. Ezek a gyártók a következők: HTC, Motorola, Nokia, LG, HP, Samsung, Sony Ericsson, RIM.

GPS

A GPS a Global Positioning System, azaz a globális helymeghatározó rendszer kifejezés rövidítése, nem összekeverendő az első oldalon bemutatott GPRS-szel! Kicsit csalóka dolog volt belerakni a cikkbe, hiszen egy egészen más jellegű, műholdon keresztül mindössze egy irányba folyó kommunikációról van szó, a cikkbe csak azért került be, hogy valóban alapozzunk; manapság az okostelefonok többségében ugyanis található GPS-vevő.

Hogyan működik?

Földünk körül - ezzel nem árulok el újdonságot - műholdak hadserege kering. Ahhoz, hogy a készülékünk pontosan meg tudja határozni saját helyzetét, minimum négy holdat kell látnia. Az ezektől való távolság alapján számolja ki a földrajzi koordinátát és a tengerszint feletti magasságot a készülék. Ez egy egyirányú kommunikáció, a mi eszközünk nem küld fel semmit az égbe, így tehát nem kell attól tartani, hogy az autóba szerelt navi folyamatoan tájékoztatna bárkit is arról, hogy merre vagyunk. Nyilván ezt továbbkombinálva egy mobilos adatátviteli megoldással már lehetővé válik az ilyesmi, a flottakövető szolgáltatások egy része így működik.

Bármennyire is aggasztónak tarthatják egyesek, hogy mondjuk egy telefon a benne levő SIM és szolgáltatói támogatás segítségével elküldheti a pontos helyzetünket, ma már rengeteg "location based", azaz helyfüggő szolgáltatás létezik, amelyek adott esetben nagyon hasznosak lehetnek. Ilyen például a Layar, amely a kijelzőre vetíti a közelben található érdekes pontok virtuális leképezését, de autósoknak is sok segítség érkezhet ezzel a megoldással például a tervezett útvonallal kapcsolatos hasznos információkhoz férhetünk hozzá, legyen az forgalmi tudnivaló, időjárási adat, vagy a közeli hasznos helyek elérhetősége.

A fenti szolgáltatásokat a navigációs piacon "connected" jelzővel illetik. Itt bőven van még a fentieken túlmutató lehetőség is. Mondjuk ha valaki azt tapasztalja, hogy a tervezett útvonal nem járható (mert le van zárva, földút, egyirányú, stb.), akkor egy-két képernyőérintéssel erről küldhet vissza a térkép gyártójának jelzést, amit a központban feldolgoznak, de addig is esetleg valamiféle módon jelzik a többi, szintén "connected" eszköz számára, hogy probléma lehet. Ha elég sokan használnak ilyen szolgáltatást, akkor a torlódások, forgalmi akadályok is szinte azonnal megjelenhetnek az adatbázisban, amit jó eséllyel a szintén arra közlekedő, adatkapcsolt módon csatlakozó eszköz is észlel.

TMC

Egyre több és több navigációs berendezés dobozán olvasható a TMC betűszó. Ez egy olyan, a végfelhasználó számára első körben ingyenesnek tűnő szolgáltatás, amely az FM hullámsávot használja arra, hogy közlekedési információkról tájékoztassa a készüléket. A TMC adatok szabványos módon érkeznek, az erre felkészített navigációs berendezések a kapott információk alapján számolják újra az útvonalat, akár menet közben is. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a TMC igazából egyáltalán nem ingyenes, a navigációs szoftverek gyártóinak díjat kell fizetniük az erre alkalmas eszközök után, amely valamilyen módon, de megjelenik a készülékek árában is. A TMC hardveres kérdés is, bár nem egy különösebben bonyolult dolog: az ilyesmire képes készülékekhez csatlakoztatható egy TMC antenna, amely a naviból kikunkorodva alapvetően a szélvédőre tapasztható.

A Garmin így mutatja az útlezárásokat (kép: Loha)

A mobiltelefonokba épített GPS a navigáción túl másra is használható. Mérhet például sebességet, ami különböző fitnesz alkalmazásoknál lehet hasznos (futás, biciklizés), mérhet tengerszint feletti magasságot, vagy alkalmassá teheti a telefon a geotagging funkcióra. Ez lehetőséget biztosít arra, hogy a készülékkel készített fotók mellett a GPS koordináták is eltárolásra kerüljenek, innentől csak egy mozdulat feltölteni ezeket egy olyan webes adatábázisba, amely térképen is elhelyezi a fotókat. Említhetjük még a mostanában egyre divatosabb helyfüggő közösségi alkalmazásokat is, az egyik legnépszerűbb a Foursquare, amelynek segítségével mindig tudathatjuk ismerőseinkkel, hogy merre kolbászolunk, s ezek a tudósítások egyből mehetnek Facebookra és Twitterre is.

Eltűnt technológiák

CSD (Circuit Switched Data)

A mobiltelefonos adatátvitel első állomása, a GPRS előtti maximális lehetőség, magyarul vonalkapcsolt adatátvitelnek nevezzük. CSD adatátvitelre a legtöbb telefon a mai napig képes, csak éppen senki nem használja már ki ezt az adottságot. Gyakorlatilag "betárcsázós" adatkapcsolatról beszélünk, ahol a telefon a szolgáltató által biztosított telefonszám felhívása után a normál, beszélgetésre használt csatornát próbálja adatátvitel szempontjából kiaknázni. Ez maximum 9,6 kbps, később 14,4 kbps sebességet tett lehetővé, ami még a WAP kapcsán is elég vérszegény volt, de hát annak is örültünk, hogy egyáltalán létezik.

Nokia 7110, az egyik első CSD-s telefon

Kicsit javított a helyzeten az úgynevezett HSCSD. A "HS" itt a kissé eufémisztikus high speed kifejezés megfelelője. Ezzel a módszerrel a telefon négy "hívást" indított egyszerre, így a sebesség is ennek függvényében növekedett. Ez viszont igencsak terhelte a GSM rendszert, nem is futott be nagy karriert. Már csak azért sem, mert kisvártatva megjelent a korábban már ismertetett GPRS technológia.

IrDA (Infrared Data Association)

Ma már nem kerül a piacra olyan telefon, amelyikben infravörös port lenne. Pedig pár éve még igencsak fontos volt, hiszen a Bluetooth előtt ez volt az egyetlen vezeték nélküli adatátviteli módszer telefon és bármi más között. Az infra azonban lassú (bár léteznek azóta tempósabb szabványok), a mobilokban maximum 115,2 kbps sebességű lehetett, de ez is ritka volt. Ráadásul az infra hatótávolsága 30 centiméter körül alakult mobil eszközöknél, plusz kellett a vizuális kontaktus is a két berendezés között.

Az infraport a fentiek miatt a Bluetooth terjedésével egyre inkább kiszorult a telefonokból. A GPRS sebességét még át tudta vinni adott esetben egy számítógépre, de a 3G esetén már szűk volt az üveg nyaka. Pedig néhány éve még infrán küldtünk egymásnak telefonkönyv bejegyzéseket, bizonyos Nokia készüléknél pedig a Snake játszható volt két telefonnal is, egymás ellen.

RS-232 (alias: a soros port)

Az infraporthoz hasonló, vezetékes csatalkozási forma volt az RS-232, azaz a soros kábel. Erre eleinte azért volt szükség, mert a számítógépek zömén még nem volt USB, ezért a COM1-re, COM2-re toltuk rá az adatkábelt (virágzott az átalakítók biznisze, keskenyből vastag és fordítva).

Ma már nem lehet kapni a mobilokhoz soros kábelt, minden készülék USB-n keresztül kommunikál, már csak azért is, mert így áramot is vehet fel a számítógépből. Annak idején az Ericsson telefonokhoz volt olyan soros kábel, amely töltőt is tartalmazott, ezt sokan haxolták össze házilag is.

A jövő technológiái?

Hogy hová tartunk? Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az LTE lesz a következő gerenáció (4G), legalábbis a legtöbb fejlesztés errefelé irányul. Bemutattak már ezzel kompatibilis telefonokat, hazánkban is vannak hálózati tesztelések. Hogy ez adatsebességben mennyire lesz nagy ugrás, azt majd a tapasztalatok döntik el, de elméletileg több száz Mbps tempó sem irreális.

A mobilhálózatokat nélkülöző adatátviteli megoldások között a Bluetooth és az USB is a 3.0-s szabvánnyal erősödik, ezek elterjedése folyamatos. A WiFi n szabványú verziója is lassan teret hódít, ezen a fronton nem olyan masszív és lépcsőről-lépcsőre ugró a fejlődés, mint a mobilhálózatok esetében, inkább egy folyamatos csiszolás figyelhető meg.

Errefelé haladunk

Akárhogy is, az elmúlt években a CSD-től az LTE-ig jutottunk, ami elképesztő. 9,6 kbps sebességtől száz megabites értékekig száguldott az iparág, s ma már az internetre csatlakozó eszközök között igen jelentős helyet kérnek maguknak a mobiltelefonok. A helyi, vezeték nélküli adatátvitel lehetőségek száma is exponenciálisan növekszik, ma már egy komplett iroda berendezhető kommunikációs kábelek nélkül, nem is beszélve a tévék, nyomtatók vezetékmentes kapcsolódásáról. A következő lépcső már az energiafelvétel vezeték nélküli megoldása lesz, erre is bőven vannak izgalmas fejlesztések, az indukciós töltés elsősorban az alapvetően kis fogyasztású eszközök számára válik először elérhetővé, arra azért még jó pár évet várni kell, amíg a hűtő is zsinór nélkül álldogál a nappali közepén. És hűt, természetesen.

Kijelenthetjük, hogy ma már a mobiltelefonok sokkal inkább személyes adatátviteli berendezések inkább, mint hang alapú beszélgetésekre használt céleszközök. Zsebünkben a világ, s ezt az internetnek, valamint az ezt elérő és kihasználó, hihetetlen mértékben fejlődő adatátviteli technológiáknak köszönhetjük.

Bocha & Bog & dr. Kind