Új hozzászólás Aktív témák

• #1810 guga Közösségépítő

  Új Válasz 2006-09-04 22:46:52 #1810

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  guga

  Közösségépítő

  
  A heidelbergi vasútállomáson találtam egy térképet a városról. Nagyjából belőttem, hogy merre kell elinduljak a Tiergarten strasse felé, ahol egy kollégiumot kell majd keresnem és az lesz a szállásom egy hétig ill. ott fogják majd tartani a Bibliai szemináriumokat naponta kétszer. Hamar kiszúrtam, hogy a Tiergarten strasse a folyó túloldalán van és sétálva is talán félóra. Elindultam a kihalt utcákon és megpillantottam egy hidat. Először azt hittem valami vicc, mert a híd ugyan elég hatalmas volt, de fából. Felértem rá és a gyomrom összeszorult. A híd egyik oldalán a folyó nagyon magasan volt, a másik oldalán pedig szédületes robajjal zúdult a mélységbe, ugyanis egy duzzasztó gáton kellett átmennem. Sehol semmi fény, koromsötét, csak méterekre láttam magam elé és a folyó nagyon széles volt, remegett a térdem és az is eszembe jutott, hogy nem megyek át rajta, de aztán erőt vettem magamon és a hatalmas hangrobaj kíséretében méterről méterre átértem a másik végébe a deszkákon. Úgy szaladtam le a lejárón, mint akit üldöztek vagy éppen sok éves rabságból szabadult. Valószínűleg nagyon nagy hatással volt rám, mert azóta is ha álmomban megjelenik egy híd, akkor rémálmaim vannak. Feldarabolódik, szét esik, a folyó megemelkedik és a híd kettészakad és ledermedve ébredek.
  
  A hídról leérve egy absztrakt kiállítás kellős közepén találtam magam. Másnap volt lehetőségem ebédszünet után alaposan szemügyre venni és jókat derültem rajta. Egy kis kertes ház lázadó lakója hegesztette, festette és állította ki a környező parkokban a monumentális alkotásait mellyel a fogyasztói társadalom elbutult rétegeit szerette volna felébreszteni a ragadós mély álmukból.
  3-4 méteres bevásárló kocsit tologató, világító szemű szobrok, tévét néző család a fotelbe szögelve drótokból és fémhulladékokból. Elég megrázó látvány volt a hídon átélt élmények után.
  Majd gyönyörű parkokon mentem keresztül, ahol csöppnyi halastavak voltak és még kacsák is. 10 emeletes toronyházak mellett rengeteg kerékpár és kismotor, a lakótelepet szabályos kerékpár erdő vette körül és mindenhol hűvös csend. Nem tudtam megkérdezni senkitől, hogy merre találom a Tiergarten strasse-t csak találomra kavarogtam az épületek között. Egyre kisebb zugokba és sikátorokba jutottam s végül egy zsák utcába, aminek a végében egy hatalmas nyitott kapu volt és mellette egy portásfülke. Benne az egyenruhás őr, aki az asztalra dőlve pihent vagy aludt, de felriadt, mert elkezdett ugatni a kutyája. Felkelt és kinyitotta a fülke ajtaját és megkérdezte németül, hogy mit keresek. Elmagyaráztam neki sekélyes angol-német de inkább mutogatós stílusban, hogy mit keresek és ott a szállásom, majd útbaigazított, hogy menjek vissza ugyanarra jobbra, balra kanyarogva, ahonnan jöttem és elvesztettem a fonalat. Látta a legördülő izzadság cseppeket a homlokomon, hogy egy kukkot sem értettem a végéből és valószínűleg megsajnált. Magához intett, majd mutatta az irányt, hogy menjek keresztül az őrzött telepen és figyeljem az állatok hangját, menjek a madárhangok irányába és ott találok egy alacsony kerítést, amit átléphetek és a túloldalán van a Tiergarten strasse. Pár lépést elkísért majd nézte, ahogy eltűnök a sötétben. Egy idő múlva valóban furcsa szagokra lettem figyelmes, mint az otthoni állatkert körül, főleg a patások lengték körbe a környéket. S valóban papagáj rikityélésre lettem figyelmes, először csak halkan mondogatták a magukét és minél közelebb értem annál felháborodottan adták egymás tudtára, hogy jövök. Nem harsogtak, de riasztották egymást a hajnalhoz mérten. Ami a legfurcsább volt, hogy a környező fák telítve voltak kisebb nagyobb papagájokkal, színesek és nyüzsögtek a lombok alatt. Végre megtaláltam az alacsony kerítést is, ami valóban 50cm magas ha lehetett, csak szimbolikus kerítés volt és egy kisebb kísérleti arborétumot volt hivatott körbekeríteni, ezt is másnap tudtam meg. Növényekkel kísérleteztek.
  
  Végre elértem az úticélomat, kiléptem a Tiergarten strassera és elindultam megkeresni a kollégiumot, hogy egy napos út után álomra hajthassam a fejem. Igen ám, de a kollégiumnak nyoma sem volt sehol. Pedig több alkalommal körbejártam azt a 2 kilométeres szakaszt, ami Tiergarten strasse volt és félkör alakban helyezkedett el egy park oldalán. Néha lerövidítettem az utamat és házak között vágtam át, hogy elölről kezdjem átnézni merre lehet a kollégium. De nem láttam sehol. Végre találtam egy kétszintes hosszabb épületet, ami nagyon is hasonlított kollégiumra és elég sok ablaka volt, de nem láttam a környékén senkit, mindegy gondoltam és odamentem a kapuhoz becsöngetni. Egy apáca jött ki hosszú percek múlva és nagyon álmosan, mondtam neki mi járatban, de részben nem értette ill. azt nyomatékosan közölte, hogy ez nem kollégium, hanem egy kórház nővérszállója.
  Puff neki, újabb séta és találgatás. Csak 2-3 szintes lakóházakat találtam, amiket gyönyörűen kialakított parkok és tavak öveztek. Kissé le voltam már testileg is és lelkileg is rongyolódva, ezért az egyik kisebb tó partján leültem egy padra és próbáltam pihenni. Éppen lecsukódott a szemem és kezdtem volna beletemetkezni az álom jótékony s pihentető lazulásába, már teljesen elnehezedtek a szempilláim, elengedtem magam és éppen elfelejteni készültem, hogy ki vagyok és egyáltalán hol, amikor érces és határozott felszólító hangra lettem figyelmes. Egy biztonsági őr szúrta ki nyilván a kamerákon, hogy illetéktelenül tartózkodom ott és valahonnan előkerült. Egy másik háztömb sarkánál meg felbukkant egy másik.
  Megkérdezte mit csinálok és nincs e probléma? Meg mondta, hogy ez privát zóna, nem lehet a parkban tartózkodni. Röviden, tömören elmagyaráztam, hogy egy napja vagyok úton és valahol pár száz méterre van az úti célom, de nem találom a kollégiumot.
  Mutatta az irányt, hogy merre induljak el és mondta, hogy ott lesz rögtön az állatkert után. Már kezdett pitymallani mikor elindultam abba az irányba és észrevettem egy buszmegállót és egy parkoló buszt. Gondoltam nem sétálom le újra azt a két kilométeres szakaszt, hanem megyek a busszal. Elég sokáig kellett várnom mire elindult és azt kellett feldolgoznom rövid másodpercek alatt, hogy a busz egyáltalán nem állt meg az állatkerti körúton. Már rég elhagytuk, amikor egy egyetemváros kellős közepén találtam magam néhány felkászálódó utas között. Gyorsan megnéztem, hogy mi az útvonala és láttam, hogy valószínűleg ez csak itt jár a környéken, mert alig volt vagy 15 megállója és a végállomás is és a kiinduló pont is valami Tiergarten szerűség volt vagy arra utaló, legalábbis parkra emlékeztető. Visszaültem a helyemre és vártam nyugodtan, hogy a busz visszaérjen az általam elképzelt kiinduló pontra és akkor majd újra a nyakamba vehetem azt a két kilométeres szakaszt és akkor majd megkeresem a kollégiumot.
  E helyett utaztam vagy 40-50 percet és már rég nyoma sem volt Heidelbergnek.
  Már kezdtem rémületbe esni megint, hogy vajon merre járok és mi a végállomása a busznak ha egyáltalán van, mert hideg levegőjű hegyek között autóbuszoztam és egyáltalán nem volt megnyugtató.
  A busz megállt és minden ember leszállt, egy idősebb bácsi jelzett nekem is valamit németül és intett a kezével. Én is leszálltam bizonytalanul, mint aki a holdra száll éppen és körülnéztem. Lent messze Heidelberg és a közepén egy folyó. Nagyjából annyi, mint ha a Népstadiontól buszoztam volna fel a Hármas határ hegyre, elképesztő volt és nagyon kikészültem a látványtól. Még nem kelt fel a nap, de már sejlette magát, dideregve álltam az út szélén és próbáltam összeszedni magam. Úgy studéroztam, hogy ha ez a busz feljött ide, akkor visszafelé is megy. Percek múlva meg is érkezett a szemben lévő oldalra és a sofőr elég hülyén nézett rám, ahogy megint felszálltam a járműre. Ismét helyet foglaltam és vártam a végállomást, hogy utána gyalogolhassak megint vagy két kilométert a kollégiumig, amiben egyáltalán nem voltam biztos, hogy megtalálom.
  
  A busz végigsuhant a hajnali ködben a folyó partján majd egy újabb nem várt fejlemény, átment a folyón egy hídon. Kikerekedett a pupillám ismét és amikor egy belvároszserűségben megállt a villamos sínek mentén, akkor jobbnak láttam leszállni, mert elég sok egyenruhás -féle alakot láttam s jegyem sem volt, nem akartam bajba keveredni. Sétáltam egy kilométert nagyjából, amikor újra a vasútállomáson találtam magam. Nagyon megörültem az ismerős helynek. De annak már nem, hogy ismét az a borzasztó híd volt előttem és megint át kellett rajta mennem. Ugyan többet láttam, sőt a híd túloldalát is, de azok a vastag fakorlátok, a lécek egyáltalán nem voltak megnyugtatóak. Felcsapódó vízpára és hideg levegő, újra remegő térddel léptem a hídra és megint csak megkönnyebbülve szaladtam le a feljárón. Nagyjából már tudtam merre kell menni, hogy ne kelljen újra az arborétumba kikötnöm, mert a buszból jól láttam a magasabb épületeket. Megtaláltam a Tiergartent és nekiálltam módszeresen vizslatni az elejét az állatkert után, amerre az őr mutatott. Megtettem, végigsétáltam újra a félkört és vissza az elejére, ezt vagy négyszer de semmi. Aztán már nagyon meguntam és változtattam a stílusomon, elkezdtem agresszíven keresni, nagyon néztem és most a félkör végén nem vágtam át a parkokon, hanem visszafelé tettem meg a félkört. Egy buszmegállóba érve leültem, hogy kicsit kipihenjem magam és elbóbiskoltam, a fejem néhányszor lehanyatlott. Egy érkező buszra lettem figyelmes és gyorsan felálltam, arrébb mentem, hogy csak miattam ne álljon meg. Miután továbbment elkezdtem keresni újra a kollégiumot. S egyszer csak a szemembe ötlött egy textil transzparens, amire az volt ráírva, hogy Bibel Seminar és egy nyíl mutatott befelé egy szűk kis átjáróba, éppen csak hogy két ember elfért rajta és a közepén járdalap sor.. Hú nagyon megörültem neki és azonnal befordultam. Talán ha 100 métert kellett menni a szűk ösvényen és egy belső, nagy fákkal övezett parkban találtam magam, aminek a közepén egy hatalmas L alakú építmény.
  Éppen a bejárati ajtaját nyitotta ki a személyzet belülről kulccsal és kérdezték németül mi járatban. Mondom a Good News Mission meghívására vagyok itt és elvileg ez a szállásom. Betessékeltek és leültettek egy bőrfotelba. Ott ültem egy negyedórát mikor megláttam a gyülekezetünkből az egyik magyar férfit. Mosolyogva köszöntem neki és odajött. Ők már megérkeztek előző este a lelkésszel (busszal a dögök ) s csak annyit mondott, hogy ezt az épületet éjszakára bezárják és csak reggel 7-kor nyitják ki mindig. Akkor tudatosult bennem, hogy hajnal 3-óta miért kellett nekem kóvályogni a városban és pont akkor értem oda, amikor a kulcsot belülről a zárba dugták.
  Akkorra már nagyon fáradt voltam, lezuhanyoztam és ittam egy forró teát az automatából. Lefeküdtem az ágyra és nagyon nehezen tudtam elaludni. Egyszer csak elnyomott az átélt stressz és magamba gubózva horkolni kezdtem. Arra ébredtem, hogy koreai nők sivalkodnak a szobában és rajtam nevetnek...
  
  Folyt. Köv.

  Start Menü\Minden Program\Kellékek\Szórakozás\Hangerőszabályzó

Új hozzászólás Aktív témák