Új hozzászólás Aktív témák

• #50145 #71562240 törölt tag #71562240 #49963

  Új Válasz 2014-03-30 22:39:16 #50145

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  #71562240

  törölt tag

  válasz #71562240 #49963 üzenetére

  Folytassuk a fekete macska farka utáni kapkodást. Kábelanyagok, kábelek irányhatása, tápkábel "polaritása"...

  -----------------------

  Előzmények:
  (#49702) kammerer
  (#49705) kammerer
  (#49706) kammerer
  (#49708) kammerer
  (#49814) kammerer
  (#49963) kammerer

  Forró drót

  (A szerkesztő tollából

  Ugye, mindenki tudja, mi az a forró drót? Közvetlen telefonvonal a
  világ Két Legfontosabb Embere között. És hogy miért tartják fenn a
  szuperhatalmak ezt a forró kommunikációs eszközt? Elárulom: azért,
  mert nekik nem a Magyar Postánál kellett sorbanállniuk telefonért.
  Azonkívül azért is, mert ők gyorsak, túlságosan is gyorsak. Félnek,
  hogy hirtelenében eljár a kezük, amit néhány perccel később már
  megbánnának. Ezért van szükségük a mindig eleven telefonvonalra, hogy
  késedelem nélkül tisztázni lehessen az esetleges félreértéseket,
  amelyek ugyebár a legjobb családban is előfordulhatnak.
  Nálunk a forró drót egészen másra való. Mi, közép-európaiak
  ugyanis lassúak vagyunk, túlságosan is lassúak. A tej is megalszik a
  szánkban. Az iparból véve a példát: amikor a vevő már a készterméket
  reklamálja, akkor derül ki, hogy a gyár még az alapanyagot sem
  rendelte meg. ("Ha így beszéltek velem, el sem indulok" - mondta a kis
  teknősbéka, hat hónappal azután, hogy a szülei cigarettáért küldték a
  boltba.) Nálunk minden leül, elhervad, elalszik, abbamarad,
  elfelejtődik...
  Ha azt szeretnénk, hogy mégse felejtődjék el, hogy mégis
  megragadjon az elmékben, hogy mégis gondolkozásra inspiráljon, akkor
  csak egyet tehetünk: közre kell adnunk az információt azon frissiben,
  amint megszereztük. Információn itt most természetesen nem a
  híreszteléseket, a messziről jött ember pletykáit értjük, hanem azt a
  tapasztalati anyagot, amely (értelemszerűen) tényeken nyugszik. Csak
  hát ezek a tények egyelőre aggasztóan rendezetlenek: nem harmonizálnak
  sem egymással, sem az eddigi ismeretanyaggal. Sehogysem tudjuk
  megtalálni a helyüket. (Ezért is olyan nehéz cikket formálni belőlük.)
  Csak azt tudjuk róluk, hogy fontosak, hogy sok mindenkit érdekelnek
  (vagy bosszantanak ez egyremegy); tehát belekiabáljuk az információt a
  mi közvetlen telefonvonalunkba: HFM-be, ebbe a mérsékelten forró
  drótba, amely csupán négyhavonta eleven, egyébként süket - s csak
  remélni tudjuk, hogy üzenetünk nem talál süket fülekre.
  Ennyit bevezetőnek. Alább tényleg drótokról lesz szó: forróakról
  és kevésbé forróakról, vegyesen.

  Ezüsthajszál

  "Ha az eredmény negatív, akkor jó, mert megnyugszanak a kedélyek:
  az ezüstöt egyszer és mindenkorra leírhatjuk a napirendről, többé
  senkinek sem lesznek álmatlan éjszakái az ezüstkábelek miatt. Ha az
  eredmény pozitív..." Ezt az alternatívát legutóbbi (4.) kötetünkben
  vetettem fel, amikor az ezüsttel mint kábelanyaggal kezdtem
  kísérletezni. Sajnos, az eredmény nem lett se pozitív, se negatív. Nem
  az ezüst, de nem is a réz, hanem csupán a dialektika győzelmét hozta:
  bebizonyította, hogy az igazság összetett dolog, nem fehér, nem
  fekete, tehát nem lehet fehéren-feketével megfogalmazni. Én
  megpróbáltam - s lám, mi jött ki belőle. Alább szó szerint idézem
  néhány megállapításomat a múltkori cikkből.
  Amikor a keresztváltótól a magashangszórókig vezető kábelt 0,1mm
  átmérőjű rézről ugyanilyenre, de ezüstre cseréltem: "A magas
  regiszternek drasztikusan csökkent az érdessége, ennek folytán eltűnt
  a magastöbblet, minden hang puhább, kellemesebb, valóságosabb lett. Az
  oratóriumok különösen sokat nyertek, az énekesekről most inkább el
  lehetett hinni, hogy húsból és vérből vannak, nem pedig mikrofonból és
  elektronikából." Ámde, amikor a lánc elején is ezüstre változtattam a
  rezet, "hazudnék, ha azt állítanám, hogy a hangkép tovább javult.
  Inkább még romlott is. Mindenesetre megváltozott. Akárhol módosítottam
  a láncot, akárhol kötöttem be ezüstdrótot, mindig ugyanazt éreztem: a
  hangkép egyre teltebb, tömörebb, nyugodtabb, ámde dögunalmas, és ami a
  legszomorúbb: hova tűnt a teteje?! A magastartományára mindent
  lehetett mondani, csak azt nem, hogy, ezüstösen csilingel.
  Megpróbáltam mindent visszacserélni rézre. De szörnyűség: most már ez
  a hangkép is az idegeimre mászott. Mesterséges volt, torz és érdes."
  (Méginkább áll ez, persze, a hagyományos, sodrott-szigetelt-árnyékolt
  vezetékre.) "Az ezüstkábel viszont még azzal az egészen különös
  rejtéllyel is szolgált, hogy két etalon hangsugárzónk közül a
  Spendorból főleg a magastartományt, az elevenséget, a Heybrookból
  pedig inkább a basszust irtotta ki. A nagy doboz teljesen, megdöglött,
  a kicsi pedig éppen ellenkezőleg: "kiürült", elveszítette a
  testességét."
  Pótlólagos idézet (helyhiány miatt kellett kihúznom a kéziratból):
  "Még azzal érzékeltethetem a réz-, illetve az ezüstdrót közötti
  különbséget, hogy felteszem a lemezjátszóra Beethoven Hegedűversenyét.
  A rézzel kábelezett rendszerben a hegedűszóló az egekig szárnyal, és
  édes, mint a nosztalgia, de a hegedűnek mintha folyton a legfelső
  húrja szólna, a nagyzenekar pedig érdes és dübörgő. Az ezüsttel
  kábelezett rendszer zenekara kevésbé torz, de lendületét veszti, ami
  pedig a szólóhegedűt illeti, ennek most csak alsó húrjai vannak, és
  kihalt belőle minden érzelem; képtelen közelférkőzni a szívemhez. A
  térhatás is megváltozik. A rézhuzal tere tág, az egyes hangszerek egy
  kissé még lötyögnek is benne, nem eléggé nagyok, nem biztos, hogy
  igaziak. Az ezüst térhatása szűkebb, nem annyira visszhangos, de a
  hangszerek jobban megtalálják a helyüket, és "valódibbak"... Az ember
  hol ehhez, hol ahhoz a hangképhez pártol, és azon tűnődik: nem kéne-e
  felülvizsgálnia a hifihangzásról alkotott képzeteit. Azok, a bizonyos,
  hifi-magashangok és "hifi-basszusok", amelyek oly elevenné teszik a
  zenét, s amelyek oly kedvesek a szívünknek - lehet, hogy ezek
  voltaképpen csak kiemelések az alsó-magas és a felsőbasszus
  tartományában?..."
  Noha (ezt már Arany Jánostól idézem) "se ide nem, se oda nem
  fütyül a madárka, hanem...", én mégis arra szavaztam, hogy a madárka
  igenis az ezüstnek fütyül. Csak nem mertem egyedül vállalni a döntés
  ódiumát... tudniillik már olyasmit forgattam a fejemben, hogy az
  ezüstdrótot netalán a HFM javaslatára forgalomba hozatnánk valamelyik
  kereskedelmi vállalattal. (Egyébként ugyanis nemigen lehet hozzáférni.
  Magánszemélyeket nem szolgál ki a Pénzverde, azonkívül súlyos felárat
  számít fel a 2 kilogrammnál kisebb tételek után, tehát csak nagy
  tételeket érdemes rendelni.) Nagyon durván, továbbá 25% forgalmi
  adóval számolva, a 0,1 milliméter átmérőjű drót méterenként úgy 2
  forintba kerülne. A többit bárki kiszámolhatja: az ár a
  keresztmetszettel négyzetesen nő, tehát a 0,2mm-es drót négyszerte, az
  1mm-es százszorta kerül többe a 0,1mm átmérőjű ezüsthajszálnál.
  Szóval, miért csak nekem legyenek ezüst hajszálaim az ezüstdrót
  miatt? (Ez költői túlzás volt, az én hajszálaim nem annyira ezüstösek,
  mint inkább gyérek.) Küldtem a 0,1 és 0,2mm-es ezüsthuzalból 25
  kísérletező kedvű olvasónknak: minthogy egy bolond negyedszázat
  csinál, tegyenek próbát ők is, és tudósítsanak az eredményről.
  Lapzártáig ugyan csak 15 riportot kaptam kézhez, de már ezeket is alig
  tudom feldolgozni, mert eléggé eltérnek egymástól. Megintcsak az a
  legfontosabb (és sajnos, az egyetlen igazán kézzelfogható) eredmény,
  hogy a különféle kábeleknek minden kétséget kizárólag megvan a maguk
  "sajáthangja". A 15 résztvevő között talán egy ha akadt, aki nem
  észlelt különbséget a réz és az ezüst (illetve a légvezeték és a
  hagyományos kábelezés) között. A többiek véleménye erősen "szór".
  Némelyek (le kell szögeznem: a többség!) szerint az ezüst a jobb;
  mások szerint a réz a jobb; megint mások szerint a lánc bizonyos
  szakaszain az ezüst (avagy a réz, avagy a hagyományos kábelezés) a
  jobb - nehéz ezeket a beszámolókat közös nevezőre hozni. Legalábbis
  ami a bennük foglalt értékítéletet illeti. Az viszont talán érdekes
  lehet, ahogyan olvasóink az ezüst és a réz hangkarakterét jellemzik.
  Hadd ismételjem meg: a kísérlet résztvevői nem tudták, miről és mit
  fogok írni a 4. kötetben - és megfordítva: amikor azt a cikkemet
  nyomdába adtam, még én sem ismertem az ő véleményüket. Az alábbi,
  tényleg csupán kiragadott ítéletek általában a 0,1mm átmérőjű
  ezüsthuzalra vonatkoznak: "Bár nehéz megmondani, miért a vékony ezüst
  a legjobb, sohasem volt kételyem." * "Valamivel több fénye van a
  zenének." * "Definiáltabb hangkép, főleg a cintányéron érezni, hogy
  elevenebb, egészségesebb a zene. A réz egy kicsit puhábban, lágyabban
  szól, kicsit döglött hangkép jellemzi. Viszont a mélyhangokon mintha
  ez lenne jobb." * A NAD 3020 erősítő elő/végfokozata között: "a
  magastartomány részletgazdagabb, csilingelőbb". Más helyen beiktatva.
  "A hangzás keményebb lett, a fortisszimók egységesebben szólalnak meg,
  az egész precízebb, talán egy picit sterilebb C is, bár attól tartok,
  csak a réz hangképe volt ehhez képest egy kicsit lompos." (Aha! DL.) *
  "A dinamikája gyönyörű, a basszus szép és tiszta. Itt kezdődnek a
  bajok! Tökéletesen kimutatja a hibákat, középtől kezdve minden visít,
  felfelé húz. Tisztán szól, de kibírhatatlan." * (Magnóról erősítőre
  vezetve "A dinamika nőtt, a magasak magasabbra mennek és tisztábbak,
  jobb a tér, nincs középen lyuk, a hangszerek jobban elkülönülnek.
  Negatívum: eléggé magasra húz, harsány, kissé tolakodó, de
  mindenképpen jobb, mint bármi más." * A CD-játszó és az előerősítő
  között: "A rézzel szemben nyugodtabb, eszköztelenebb, magától
  értetődőbb hangzás, felesleges felrakódások nélkül. Nagyobbat lélegzik
  a zene, a fortisszimók jobban nekilendülnek, bár a csúcsokban némi
  torzítás is jelentkezik." * 0,2mm-es ezüst a légvezetékben:
  "Elképesztő basszus, de valahogy mégsem tetszett. A vékonyabbik:
  eltűnt az erős basszus, megjött a magas, de ez sem tetszett, sok volt,
  sziszegett. Visszatettem az eredeti rézhuzalt." * "A hangkép tisztább
  lett, de ezt basszushiány kísérte. Nehéz lenne eldönteni, hogy ez
  előnyös-e." * "Az ezüst hangja keményebb, hihetetlenül precíz. a tér
  mintha valamelyest összeugrott volna, de a hangszerek helye a zenében
  még precízebben felismerhető. A legmélyebb basszus mintha eltűnt
  volna, helyette erősödött, keménnyé, megfogottá?! vált a felső
  basszus. Magashangokban dús felvételeken némi magasesést
  tapasztaltam." (Ez korrelál a legjobban az én tapasztalataimmal, lásd
  fenn - DL.) * "A hagyományos kábel kevésbé kelt hiányérzetet: több a
  basszusa, tiszta, definiált, a cinnek is szépen ott vannak a
  helyükön." * Az erősítő belső kábelezésében: "Minden lépés után,
  fehérebb lett a hang, hűvösebben szólt, kissé javult a felbontása,
  csökkent a szubjektív tempó. Ez utóbbi nem nagyon tetszett, de ha
  visszatettem a rézdrótot, már nem azt kaptam, amire emlékeztem." (Ez
  megint nagyon ismerős. DL.) Magnóról vezetve az erősítőre: "Az
  ezüstnek a felső tartománya picit visszafogottabb, így aztán jobb az
  egyensúly, tisztább, lendületesebb az előzőeknél. Kétségkívül ez a
  legjobb... Az ezüst legfőbb erényének azt tartom, hogy életet lehelt a
  hibridlemezekbe. Most ott tartok, hogy az analóg lemezeimet hallgatva
  hiányérzetem van, pedig pár hónapja még a pokolba kívántam az egész
  digitális technikát." * "Az ezüst légvezetékrendszer, bár kellően
  tiszta, mégsem tetszik: harsányabb, és emiatt kevésbé természetes,
  mint a rézzel kiépített vezetékrendszer... Persze, nem hagy nyugodni
  ez a dolog. Lehet, hogy a réz színez az ezüsthöz képest, és ez - a
  rendszer hiányosságai miatt - kellemesebbé teszi a hangot... Én a
  0,1mm-es rézben találtam meg azt, amit vártam ettől a
  kísérletsorozattól: természetesebb vonóshangzást, a basszus és némileg
  a magastartomány tisztulását, a térhatást." * "Minőségi változás a
  basszusban: a bőgők nem csak dummognak, hanem hallani valamit a
  természetes nyerseségükből is. Nagy változás a térélményben: eddig oda
  kellett figyelni, erőlködni, keresni kellett; most magától értetődő a
  színpadmélység és a sztereofónia. A hangszerek különváltak, olyan
  részleteket fedeztem fel, amelyeket ezekről a lemezekről még nem
  hallottam." * Mind a 0,1mm-es, mind a 0,2mm-es kategóriában nagyobb
  dinamikával és szélesebb sávban szólt az ezüst drót a réznél. Nekem a
  négyféle vezeték közül a 0,2-es ezüstdrót hangja tetszett a leginkább.
  Ehhez képest azonban a 0,2mm-es LC-OFC rézdrót még dinamikusabban,
  lendületesebben szólt, sávszélei tovább javultak, főleg a mély
  oldalon. (Vajon még jobban szólna-e az LC-OFC ezüsthuzal?)
  Namármost, még az sem bizonyos, hogy mi itt valóban "a" réz és
  "az" ezüst különbségét hallgattuk. A mi ezüsthuzalunk, mint már
  említettem, 99,99%-os, "négykilences" tisztaságú, a szokványos
  rézhuzal viszont csak "háromkilences" (99,9%). Még azt sem tartom
  elképzelhetetlennek, hogy a magyar gyártmányú réz, hogy úgy mondjam,
  nem eléggé háromkilences... mit lehet tudni, mi minden keveredik a
  kilencesei közé a kies csepeli iparvidéken. Huszti Zsolt például
  ("Zsolt Audio") nagyon határozottan állítja, hogy összehasonlítva
  háromféle: magyar, szovjet és nyugatnémet "háromkilences" rézdrótot,
  azt találta, hogy a miénk lényegesen rosszabbul szól a másik kettőnél.
  Ha pedig visszalapozunk 4. kötetünk olvasói leveleihez, találunk ott
  egy tudósítást olyan rézszálakról, amelyeket a QED (LC-OFC!) és a
  Monster Cable kábeleiből húzkodtak ki - azok pláne nem úgy szóltak,
  mintha Magyarországon gyártódtak volna. Hogy aztán ezt a tisztaságuk
  teszi-e, avagy inkább a kristályszerkezetük, a gyártástechnológiájuk?
  Vajon tényleg "meg lehet hallani" a kábelek kristályszerkezetét?
  Kíséreljük meg! A következő fejezetben ezt tesszük - vagy
  legalábbis gyaníthatólag ezt tesszük.

  Irányvonal

  Egyik korábbi cikkemben, A kábelhüllőben már ellőttem azt a viccet
  (a ligeti kikiáltó szövegét), hogy: "Itt látható az óriáskígyó! A
  fejétől a farkáig 5 méter, a farkától a fejéig szintén 5 méter,
  összesen 10 méter!" A poént fölösleges megmagyarázni, a józan ész azt
  diktálja, hogy a kígyónak mindkét irányban ugyanolyan hosszúnak kell
  lennie. Ami balról jobbfelé 5 méter, az jobbról balfelé is ugyanannyi.
  Se több, se kevesebb.
  Éppen ezért a modern High Fidelity misztikus leleményei között is
  a legmisztikusabbak közé tartozik a kábelek irányhatása. Forrásaink
  (lásd lapszemlénket az utóbbi 3-4 évben) azt állítják, drasztikus
  különbséget lehet előidézni pusztán azáltal, hogy két készülék között
  megfordítjuk az összekötőkábelt. Ezt mi eddig nem próbáltuk ki,
  annyira abszurdnak látszott az ötlet. Pedig ha valami, hát ez a
  varázslat tényleg nem kerül pénzbe.
  Jómagam először egy Naim hangszórókábelen vizsgáltam meg, igazat
  állítanak-e a tapasztalt audiofilek, valóban van-e iránya a kábelnek.
  A Naim hagyományos, vastag, sodrott, fehér PVC-vel szigetelt
  hangszórókábel, és mivel felirat fut rajta végig, mindig azonosítani
  lehet az irányát. Ezt is a bécsi Sound Companytól kaptam kölcsön.
  Minthogy megmondták, melyik végét kell az erősítőre kötni és melyiket
  a hangsugárzóhoz, a próba nem volt vakteszt. De, őszintén szólva, ez
  engem ma már a legkevésbé sem zavar. A vaktesztnek szinte semmi
  fontosságot sem tulajdonítok - azon kívül, hogy az ember "alibit" tud
  bizonyítani vele, s a pártatlanságát demonstrálhatja mások előtt. Ha
  egymagamban vagyok, ritkán csinálok vaktesztet. Tudom, hogy így sem
  csapom be magamat.
  Mi több, azt is megmondták, hogyan "kell" szólnia a Naim kábelnek
  az egyik irányban és hogyan a másikban: a rosszfelé fordított kábel
  érdesebb, "szőrösebb" hangot ad. Én is pontosan ezt hallottam. A
  különbség elég jól demonstrálható, viszonylag rövid hallgatódzás
  nyomán teljesen nyilvánvalóvá válik. Igaz, a rövidtesztek közönsége,
  mint tudjuk, ritkán ítéli drasztikusnak a varázslat eredményét, de aki
  nyugodt zenehallgatásra rendezkedik be, az megtanulja méltányolni az
  ehhez fogható - s mellesleg ingyenes! - auditív előnyöket. A rend
  kedvéért azért rendeztem egy vaktesztet is, amennyiben a kábelt
  odaadtam Dankó Emilnek, próbálja ki otthon, egymagában, egy
  magafabrikálta erősítő és az Orion HS400-asok között. Természetesen
  nem árultam el neki, hogy a hüllőnek melyik az eleje, melyik a
  hátulja; azt sem mondtam meg, milyen auditív effektusra kell
  felkészülnie. Emil azzal hozta vissza, hogy a kábel feliratán az A4
  típusjelnek az erősítő felé kell esnie (stimmel!), mert ellenkező
  esetben a hangkép torzabb. Ez a jelző meglehetősen jól korrelál az
  "érdessel", a "szőrössel", ahogy én fogalmaztam néhány sorral feljebb.
  Szert tettem a Naim-en kívül egy Linn és egy Supra
  hangszórókábelre is. Mind a három típuson minden kétséget kizáróan
  ugyanazt és ugyanakkora különbséget hallottam. Ezek mind hagyományos
  kábelek, vagyis "konstrukciójuk van": az elemi szálakat előbb
  összesodorják, majd szigetelik valami meghatározatlan minőségű
  műanyaggal, többnyire PVC-vel. Ebben a nagy összevisszaságban nehéz
  volna megállapítani, mi okozza az irányhatást: a drót
  kristályszerkezete, a sodrás, avagy a műanyag szigetelés.
  Visszanyúltam tehát bevált kísérleti eszközömhöz, a "szerkezettelen"
  légvezetékhez amennyiben a márkás kábelek helyett most 2 milliméter
  átmérőjű, közönséges ("magyar") szigeteletlen rézdrótot kötöttem be az
  erősítő és a hangsugárzók közé. Két dologra figyeltem föl.
  Először is: Naim ide, Linn oda, irányhatás emide, a csupasz
  rézdrót - megint! - az én számomra annyival szebben, természetesebben,
  zeneibben és torzítatlanabbul szólt, hogy a speciálkábeleket tüstént
  visszaadtam tulajdonosaiknak, megszabadulva a tárolás nyűgétől.
  Másodszor: a csupasz rézdrót irányhatása sokkal erősebb és
  jellegzetesebb! A sodrás és a szigetelés, úgy látszik, elkeni az
  effektust! Itt már nem csupán arról van szó, hogy melyik irányban
  nagyobb a torzítás, melyik irányban érdesebb a hang. Itt két
  alapjaiban eltérő hangképet ismerünk meg, melyek közül az egyiket
  "audiofilnek" nevezhetnék: lágy, teres, a színpada széles és mély, a
  sávszélei (a legmélyebb, de különösen a legmagasabb hangjai) tiszták
  és felemelőek - a másik hangkép pedig drasztikus, "hifi", öblös
  csinn-bumm cirkusz, erős monó komponensekkel, kiemelt felső basszussal
  és alsó prezensztartománnyal. Ebből a jellemzésből arra lehetne
  következtetni, hogy én feltétel nélkül az első hangképre szavaztam.
  Tévedés. A két hangkép iszonyúan "egymás ellen dolgozik", és 4-5 napig
  kellett csereberélnem a drót két végét, amíg legalább azzal tisztába
  tudtam jönni, hogy nekem melyik változat tetszik jobban.
  A figyelmes olvasó itt azt a megjegyzést fogja tenni, hogy: ha a
  kábelnek irányhatása van, akkor vajon az előző fejezetben leírt
  kísérletek során - ezüst kontra réz - valóban a két anyag különbségét
  hallottuk-e? Nem képzelhető el, hogy az ezüst és a réz csak azért
  szólt másféleképpen, mert az egyiket az egyik, a másikat a másik
  irányban használtuk? Válaszom: egész biztos, hogy nem. Először is, az
  ezüst- és rézdrótokat nagyon sokszor csereberéltem ide-oda, hol az
  egyik, hol a másik lehetett kitüntetett helyzetben - és a két anyag
  különbségét mégis mindig ugyanolyannak hallottam. Valószínűbb azonban,
  hogy soha egyik anyag sem volt kitüntetett helyzetben. Ha az ember
  drótot vág fel méretre, általában úgy jár el, hogy csak egyszer méri
  le azt a másfél vagy öt métert, amire szüksége van, majd visszahajtja
  a drótot, ezzel a szakaszhosszúsággal méri a következő szakaszt és így
  tovább, önkéntelenül is ide-oda forgatva a kábel irányát. Valószínűnek
  tartom, hogy eddigi kísérleteimben a kábeleim mindig vegyesek voltak,
  vagyis nagyjából ugyanannyi volt bennük az oda, mint a vissza irányú
  kábelszál. Most már persze gondosan megjelölök minden egyes
  kábelszakaszt, mielőtt levágom a tekercsről. Olvasóimnak is ezt a
  módszert ajánlom. Ami a hagyományos, gyári kábeleket illeti, ezek
  üzemszerűen, viszonylag nagy mennyiségben készülnek, a munkások
  igyekeznek megtalálni a lehető legegyszerűbb és leggyorsabb
  mozdulatokat, amelyek természetesen mindig ugyanúgy ismétlődnek, s
  ebből az következik, hogy az egyes szálakat mindig ugyanabban az
  irányban veszik le a tekercsről. Biztosra vehetjük, hogy a gyári
  kábelek, ha nincs is feltüntetve az irányuk, "koherensek", vagyis
  minden száluk ugyanolyan irányítottságú. Ennek következtében a gyári
  kábelek is valószínűleg irányhatást fognak mutatni. Érdemes kipróbálni
  őket mindkét módon, s megjelölni rajtuk azt az irányt, amelyet jobb
  minőségűnek hallunk. Ez semmibe sem kerül!
  Namármost: mitől függ a kábel iránya, és hogyan lehet elvi úton
  meghatározni? Nehéz kérdés. A speciálkábeleken, ez igaz, néha
  tudatosan megjelölik (például egy nyíllal) a kábel irányát - ilyenkor
  célszerű elfogadni ezt a "használati utasítást". Más típusokon viszont
  mindössze egy felirat fut, s ilyenkor egyáltalán nem evidens, hogy
  merrefelé van az előrefelé (és hogy mit jelent az, hogy előrefelé). A
  közönséges kábeleken legtöbbször egyáltalán nem találunk azonosító
  jelet (a csupasz rézdróton még kevésbé), tehát magunknak kell
  kitalálnunk, melyik a hüllő feje, melyik a farka. De ha megjelölte is
  a gyár, vagy ha mi magunktól is felfedeztük a kábel "menetirányát" -
  akkor vajon mi bizonyítja, hogy tényleg úgy áll a dolog, ahogyan mi
  képzeljük?! Ismerünk-e bármiféle paramétert, ismerünk-e olyan
  elméletet, amelynek birtokában megkülönböztethetjük a "jó irányt" a
  "rossz iránytól"? Vagy pedig egyszerűen csak kijelentjük, hogy amelyik
  irányban a kábel "szebben szól" (ki ítélje meg?!), az a kábelirány a
  helyes?
  Egyáltalán, miből gondoljuk, hogy a két irány közül bármelyik is
  helyes?! Abból, hogy minden kábelnek csak két vége van, még nem
  következik, hogy a két kábelirány közül az egyik feltétlenül optimális
  hangképet szolgáltat. Sokszor elmondtuk, mi a High Fidelity lényege:
  korrelációt találni a füllel hallható effektusok és a műszaki
  paraméterek között. Az effektus megvan. Hol a paraméter?
  A két kábelirány között persze igenis van egy lényeges különbség.
  A drótot úgy készítik, hogy a felhevített fémet a szószoros értelmében
  keresztül húzzák egy lyukon. Ennek a műveletnek nyilvánvalóan van egy
  jól definiálható iránya, és azt is nagyon könnyű elképzelni, hogy a
  fém kristályszerkezete másmilyen lesz ebben az irányban, mint a
  másikban. Tehát megjelölhetjük a Kábelhüllőt akképpen, hogy: amelyik
  irányban kibújt a tojásból, azaz kilépett a lyukon, arra van a feje,
  az ellenkező irányban pedig a farka.
  Vagy fordítva. Miért nem fordítva?
  Szeretném, ha az olvasó világosan látná: az a tény, hogy a drót
  kristályszerkezetének is van egy kitüntetett iránya, csupán
  útbaigazítást kínál, felkeltheti a figyelmünket, spekulációkra
  ösztönözhet bennünket - de önmagában semmiképpen sem indokolja azt a
  jelenséget, miszerint a kábelek irányhatást mutatnak. A
  "kristályszerkezet" ugyanis nem paraméter. Szükség volna egy
  fizikailag-matematikailag megalapozott elméletre (nem holmi felületes
  spekulációra!), amely okszerűen és számszerűen levezetné, mi módon
  határozza meg a kristályszerkezet a kábel hangképét. Amíg ez a
  hatásmechanizmus hiányzik, még abban sem lehetünk egészen biztosak,
  hogy a kábel irányhatását tényleg a huzal kristályszerkezete okozza.
  Délben ebédelünk, és délben harangoznak a toronyban de nem azért
  ebédelünk, mert harangoznak, és nem azért harangoznak, mert ebédelünk.

  Dugóhúzó

  A Kábelhüllő többnyire ötpólusú és RCA-csatlakozókban,
  DIN-hangszórócsatlakozókban, valamint banándugókban szokott kezdődni
  és végződni, de ismeretes egy különösen veszedelmes fajtája is, ennek
  villásdugók képezik a méregfogait, s ez nem más, mint a hálózati
  csatlakozókábel. Minden hifi-berendezésben van belőle kettő-három, de
  inkább négy-öt példány. Ezt a fajta hüllőt nem csak egy, hanem két
  dimenzióban is meg lehet fordítani 180 fokkal. Egyik dimenziója
  nyilván ugyanaz, amelyről az előző fejezetben beszéltünk, habár
  őszintén bevallom, eddig még nem próbáltam ki, hogy vajon a
  220V/50Hz-es hálózati feszültség szintén ki van-e téve a kábel
  irányhatásának (pedig némi forrasztgatás árán ezt is meg lehetne
  tudni). A másik dimenzióban viszont, amely merőleges az előbbire,
  nagyon könnyű megváltoztatni a feszültség irányát: csupán ki kell
  húzni a csatlakozódugót a konnektorból, és fordítva kell visszadugni!
  Ezt a hifisták meg is szokták cselekedni, de általában csak akkor, ha
  "brummot" akarnak csillapítani; ha megfordítják a dugót a
  konnektorban, a brumm esetleg csökken. Ezt a trükköt sokan ismerik.
  Nagyon kevesen tudják (magam is csak egy-két hónapja tudom), hogy több
  trükknél: varázslat.
  A dugóhúzással ugyanis nem csak a brumm mértéke változik meg.
  Pontosabban: a brumm mértéke nem is mindig változik meg - de a
  sztereofónia feltétlenül! Auditív értelemben ugyanaz történik, mint
  amikor a "helyes" irányba fordítjuk - mondjuk - a hangszórókábelt: a
  színpad kiszélesedik, a magasak magasabbak és finomabbak, a mélyek
  mélyebbek és lágyabbak lesznek, és az egész hangkép valahogy nem
  annyira drasztikus (emiatt azonban hiányérzetet is kelthet!).
  Erre az effektusra, vagyis hogy a hálózati csatlakozót
  mindenképpen helyes polaritással kell használni, a bécsiek hívták fel
  a figyelmemet, akkoriban, amikor a Linn bemutatót tartották az
  Intercontinental szállóban. Odahaza azt tapasztaltam, hogy a mi
  készülékeink egytől-egyig kényesek a feszültség polaritására. A Naim
  NAIT-en nem csodálkoznék, hiszen az aktív elektronika; a Linn Axist se
  bánnám, a Kábelhüllő abban is egy elektronikát hajt meg. De hogy a Rút
  Kis Kacsa (NAD 5120) szimpla, 220 voltos motorjának miért nem mindegy,
  hogy melyik dróton kapja a fázist?! Ami pedig a Philips CD 150
  ezüstlemezjátszót illeti, ez egészen különös módon viselkedett. Az a
  példány, amellyel gyakorlatoztam, hibás: hajlamos rá, hogy letiltsa a
  játékot. De ha a "helyes"(?) irányból kapja a feszültséget, mintha
  ritkábban tiltana...
  Említettem, hogy a polaritáshelyességet (illetve polaritáshibát)
  még a NAD lemezjátszón is meg lehet hallani. Az Olvasó feltehetően
  most azzal érvel: jó, jó, a lemezjátszója neki is ilyen, de a többi
  készüléke ugyebár... Nos, hadd meséljem el, hogy egyik barátom
  megvásárolta élete első hifiberendezését: egy NAD 5120-at Tesla
  hangszedővel, Orion minitoronnyal, HS282 hangsugárzókkal - ugyebár, ez
  tényleg csak afféle "néphifi"?! Ráadásul az egész berendezés, a
  hangdobozokkal meg még egy színes televízióval súlyosbítva, egyetlen
  polcon sorakozott, egy lakótelepi szoba hosszabbik fala mentén. HS282,
  közvetlenül mellette a lemezjátszó(!), majd a torony, aztán a tévé, és
  megint egy HS282. Mint lakberendezési tárgyak, elég jól néznek ki, de
  mint hifi-alkalmatosságokat már nem is lehetett volna elhelyezni őket
  ennél szerencsétlenebbül. Sok ötletet nem is tudtam adni az újdonsült
  hifistának, de azért bemutattam neki három varázslatot: tüskéket
  tettem a hangsugárzók alá, kihúztam a telefont és végül eljátszottam a
  dugóhúzó-figurát. Barátom (származását tekintve villamosmérnök, aki a
  zenével eddig csak köszönőviszonyban állt) mind a három effektust
  azonnal felismerte, és a három közül egyértelműen a dugóhúzó-trükk
  tette rá a legmélyebb benyomást. Pedig magam sem számítottam rá, hogy
  a Jelenséget itt, idegen környezetben, alapfokú berendezésen is elő
  tudom idézni. Az effektus egyébként tényleg elég erősen "kijött".
  Mindazonáltal komoly aggályaim voltak, nem annyira amiatt, hogy
  eltalálom-e, melyik a helyes polaritás (a már ismert "jellemrajz"
  alapján ezt könnyű eldönteni), hanem inkább amiatt, hogy vajon a
  házigazda is az általam választott hangképet fogja-e szeretni. Azt
  ajánlottam neki, forgassa meg időnként a dugókat, és csak egy-két hét
  múltán határozza meg a végleges helyzetüket. Amikor legközelebb
  találkoztunk, arról tudósított, hogy egyezik az ízlésünk.
  Valóban csak ízlésről van szó? Nem arról, hogy a polaritás az
  egyik irányban helyes, a másikban pedig hibás? Hogy az elektromos
  készülékek tápegységének két sarka közül az egyik csakis a fázis, a
  másik pedig kifejezetten a hidegpont fogadására rendeltetett? Egzakt
  hatásmechanizmus hiányában már megint a józan paraszti eszünket hívjuk
  segítségül ("common sense", mondja az angol), holott az nemritkán
  pácban hagy bennünket. Hogy egy erősítőt a helyes polaritással kell
  táplálni, az még lehet "common sense". De a NAD 220 voltos motorját,
  amely így is, úgy is ugyanazt a tányért forgatja, ugyanazzal a
  gumiszíjjal, ugyanazzal a sebességgel, ugyanazzal a nyávogással - ezt
  a motort vajon miért izgatja, ha nem ezen, hanem azon a sarkán kapja a
  fázist? Erre vajon mit mond a józan paraszti ész?
  Sajnos, ezek a túlságosan is logikus magyarázatok ("egy auditív
  jelenség - egy műszaki jelenség") könnyen abba a helyzetbe hozhatnak
  bennünket, amelybe a bolhával kísérletező zoológus került, akinek
  történetét bizonyára sokan ismerik. Ez a tudós, betartva a
  fokozatosság elvét, egyenként tépdeste ki a bolha lábait, s
  minduntalan felszólította az állatot: "ugorj!" Amaz ugrott is
  szorgalmasan (a tudós eközben szorgalmasan jegyzetelt), de a bolha,
  amikor már az utolsó lábától is megfosztották, és megint azt
  követelték tőle, hogy ugorjon, immár a füle botját sem mozgatta. A
  zoológus pedig beírta a jegyzetfüzetébe: "Ha mind a hat lábát kitépik,
  a bolha megsüketül."

  Darvas László

Új hozzászólás Aktív témák