Új hozzászólás Aktív témák

• #49706 #71562240 törölt tag #71562240 #49705

  Új Válasz 2014-03-12 16:35:58 #49706

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  #71562240

  törölt tag

  válasz #71562240 #49705 üzenetére

  Előzmények:
  (#49702) kammerer
  (#49705) kammerer

  Második rész:

  ----------------------------

  A fekete macska farka II.

  - A High Fidelity kritériumai - II.

  Cikkem első részében arról értekeztem, hogy amikor a High Fidelity
  kritériumait kutatjuk, akkor úgy érezzük, mintha elsötétített szobában
  kergetnénk egy fekete macskát. A probléma (és a macska)
  megközelítésének három módozatát taglaltam. Az első lett volna az
  úgynevezett lánc-analógia ("minden lánc csak annyira erős, mint a
  leggyengébb láncszeme"), de ez sokkal jobban sántít, mint a hasonlatok
  többsége. Másodiknak a műszaki-auditív korrelációt tettem kritika
  tárgyává, és azt találtam, hogy a paraméterek nem modellezik elég jól
  a valóságot. Harmadik nekifutásra azt firtattam, mennyire lehet
  megbízni a szaktekintélyekben: a konstruktőrökben, az elméleti
  szakemberekben, a hangmérnökökben, illetve a zeneművészek fülében és
  (hogy ne kerülgessem, mint macska a forró témát) az audio-újságírók
  ítéletében. A helyzetet meglehetősen sötétnek festettem le. Most, a
  második részben csak egyféleképpen próbálom fülön csípni a macskát:
  egy olyan módszerrel, amelyet jobb híján tapasztalati megközelítésnek
  nevezek. Madách Imre, miután Az ember tragédiájában tizenöt színen
  keresztül halálosan elkeserít bennünket, a végén egyetlen mondattal
  próbál lelket verni belénk: "Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál."
  Nagy drámaírónkhoz képest zsenerőz az ismeretlen pesti viccköltő,
  akinek mindig két híre van, egy jó meg egy rossz (habár a kettőnek az
  aránya nem éppen fifti-fifti). Ami engem illet, én három fejezetnyi
  aggályoskodás után adagolok egy optimista zárófejezetet. Ez éppen 25
  százaléknyi derűlátás - igazán nem is rossz arány.

  *

  Azzal kezdem, hogy visszamenőleg rehabilitálom az előző három
  "megközelítési módot". A lánc-analógiát nyilván nem szabad szó szerint
  és túl komolyan venni, de azért mint irányelv, helytálló lehet. Hiszen
  a gyakorlatban folyvást az egyes láncszemek erejét próbálgatjuk, és
  igyekszünk jobbra, erősebbre cserélni hol a hangsugárzót, hol a
  lemezjátszót, hol az erősítőt, hol a többit. Amelyiken a legkevesebb
  pénzzel a legtöbbet tudunk javítani, az a leggyengébb láncszem.
  (Vagyis utólagos a bölcsességünk, akárcsak az egyszeri gombavizsgálóé,
  aki onnan tudja, melyik a bolondgomba, hogy attól a kuncsaft mindig
  megbetegszik.)
  Önmagában véve a műszaki megközelítés sem elegendő - de már azt a
  puszta tényt, hogy vannak készülékeink, jobbak és rosszabbak, már ezt
  is a "paramétereknek" köszönhetjük. És a mérnökök újabban egyre
  okosabb kérdéseket intéznek a Természethez...
  A tekintélyérvek, önmagukban véve, nevetségesek és ostobák, ez
  igaz. De ha tényleg nem bízunk meg a konstruktőrökben, a kutatókban, a
  hangmérnökökben, akkor miért, hogy mégis minduntalan konzultálni
  akarunk velük?! Miért tesszük próbára újból és újból zeneművész
  barátaink fülharmóniáját?! (És miért fogadják meg mégis annyian a
  hifi-újságok tanácsait?!)
  Lehet, hogy az egyes érvek, szempontok és szaktekintélyek
  külön-külön csődöt mondanának, de ha következetesen figyelembe vesszük
  valamennyit, akkor mégiscsak közelebb kerülünk az igazsághoz? Ez annál
  is inkább így lehet, mert (mint a figyelmes Olvasó bizonyára
  észrevette) az általam körvonalazott megközelítési módok átfedésben
  vannak, nem lehet őket élesen elválasztani egymástól - és a hétköznapi
  tapasztalattól.
  Tudok egy próbát, jobban mondva egy gondolatkísérletet, a jobb
  módúak tényleg el is végezhetik. Cseréljük vissza hifi-készülékeinket
  az 1-2-5 évvel ezelőtt használt példányokra. Véleményem szerint
  Olvasóim többségének nagyon-nagyon nem fog tetszeni a zene,
  fellélegeznek majd, amikor újra visszaállnak a jelenlegi hifijükre.
  Tehát akkor mégiscsak van értelme a "természethűség" fogalmának?
  Mégiscsak útbaigazít a lánc-analógia, a valóságot tükrözik a
  paraméterek, meg lehet bízni a különféle szakértőkben? Mégiscsak
  létezne a Fekete Macska?
  Vagy talán nem is csak egyetlen Fekete Macska létezik, hanem egy
  cica, két cica, száz cica, jaj, és tudtunkon kívül néhányat - ki
  többet, ki kevesebbet - már meg is fogtunk belőlük? Jó volna tudni,
  hogyan csináltuk. Megpróbálom rekonstruálni a macskafogás folyamatát.
  Nem állítom, hogy ismerem a High Fidelity összes kritériumát - de
  ismerni vélem bizonyos kritériumait. Azt tapasztaltam, hogy ezek néha
  külön-külön is beválnak, együttvéve pedig igen gyakran a helyes
  irányba terelnek. Igyekszem felidézni őket. Lássuk a macskát.

  Két stádium

  Hadd különböztessem meg mindenekelőtt a High Fidelity két
  stádiumát. Nem válnak el élesen egymástól, de azért fel lehet ismerni
  őket.
  Az első, mindenki által ismert stádiumban a zene "jól szól".
  Vannak "mélyek" és "magasak", fel lehet ismerni a különféle hangszerek
  hangját, egyáltalán: a berendezés lesugározza a zenemű teljes
  információtartalmát. (Habár ezt sohasem tudhatjuk biztosan. Elég
  kicserélni egy hangszedőt, hogy olyan szólamokat ismerjünk fel a
  zenében, amelyeknek létezéséről addig fogalmunk sem volt. Hacsak nem
  partitúrával a kezünkben fülelünk.) Ez a "korszerű elektroakusztika"
  világa, amelybe a közhasznú hifi-tornyokkal, a DIN 45500 szabvánnyal
  válthatjuk meg a belépőjegyet. Aki ebben a világban él, úgy képzeli,
  hogy a még drágább és még jobb készülékek "még jobban szólnak"; a
  mélyek "még mélyebbek", a magasak "még magasabbak és "még
  tisztábbak" lesznek. Ennél tovább nemigen terjednek a képzetei.
  Nehezen fogja megérteni, hogy létezik a High Fidelitynek egy másik
  stádiuma is, amelyben nem annyira a zene információtartalmát
  reprodukáljuk, mint inkább a zenehallgató embert szembesítjük a
  zenei-akusztikai történéssel. Ezt a fajta élményt a hifi-tornyok
  tulajdonosai nem ismerhetik; a stúdió-emberek se nagyon. Ebben a
  stádiumban sem veszíti el fontosságát a magas- és mélyátvitel, a
  torzítatlanság stb., de ezek valahogy másodlagossá válnak, helyükbe
  térérzet és arányérzet lép. Nem állítom, hogy most aztán "jelen
  leszünk" a koncerten, de - és ez nagyon fontos! - azt kell éreznünk,
  hogy az itteni hangkép úgy aránylik az ottanihoz, mint a szobánk
  mérete a koncertterem méreteihez. A hangerő most sem nagyobb, mint az
  első stádiumban volt, és mégis, az ember a teljes testfelületével ki
  tudja tenni magát a zene áradatának.
  Hangsúlyozom, hogy nem a lárma nő. Én úgy interpretálom a dolgot,
  hogy ha a hangátvitel bármilyen szempontból is egyenetlen (azaz torz),
  akkor egyes részletei már igen kis hangerőn is kellemetlenül hangossá
  válhatnak, holott a zene - tehát a hangkép törzse - viszonylag halk.
  Ilyenkor a zene egyszerre túl sok és túl kevés. Ha viszont a hangkép
  nagyjából kiegyenlített, akkor nem kell túlságosan felerősíteni, mégis
  elegendően hangosnak hat, hiszen minden regiszterében azonos a
  hangereje. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha a családtagjaink és a
  szomszédaink eddig elviseltek bennünket, akkor ezután sem fognak
  többet panaszkodni. A High Fidelity két stádiumát nem a hangnyomás
  mértéke különbözteti meg egymástól. Többet ésszel, mint hangerővel.

  Nyiss nekem tért!

  Azt mondtam: térérzet. A sztereofóniát úgy idézzük elő, hogy két
  pontot, két hangsugárzót jelölünk ki a térben. Ezek elvileg
  egydimenzós hangképet kell hogy szolgáltassanak. Egyetlen dimenziónak
  két irány felel meg: a "jobbra" és a "balra" - és valóban, a kommersz
  hifi-berendezések egydimenziósan szólnak, kétirányú sztereofóniát
  produkálnak. És a zene bizony tényleg a hangsugárzókból jön, úgy,
  ahogyan azt a múltkoriban az én akusztikusom állította. Pedig
  egyáltalán nem szükségszerű, hogy így legyen. A hangfelvételek
  iszonyatosan sok információt hoznak magukkal a felvétel színhelyéről,
  és a hangmesterek minden igyekezete kevés ahhoz, hogy ezt az
  információáradatot kiirtsa. (Pardon.) Már viszonylag olcsó készülékek
  is képesek rá, hogy feltárják a hangfelvétel második dimenzióját,
  "színpadmélységét", amelynek értelemszerűen az előre-hátra irányok
  felelnek meg. A kis Heybrook HB1 ízelítőt ad ebből az élményből: nem
  két pontból szól, hanem egy összefüggő légtérből, és zenéjének nemcsak
  szélessége, de mélysége is van.
  Ha idáig eljutottunk, hamar fel fogjuk fedezni a zene harmadik
  dimenzióját (amelyre egyébként manapság még alig-alig van
  pszichoakusztikai magyarázat!), nevezetesen, hogy a zene nem
  feltétlenül a hangsugárzók magasságából szól, hanem jóval magasabbról;
  olykor a teljes hátsó szobafalat lefedi. Tessék próbát tenni az
  Ortofon 0003-as tesztlemez I/6. számával. Kórust és orgonát hallunk
  róla, valamint egy kőtemplom akusztikáját, amelynek a mennyezetig kell
  érnie!
  Véleményem szerint a High Fidelity egyik legfontosabb kritériuma,
  hogy a zene teljesen leváljon a hangsugárzókról. Mintha csak két ládát
  vagy fiókosszekrényt látnánk: ott vannak ugyan, de semmi közük a
  zenéhez. Ezt az effektust némiképpen imitálni lehet azzal, hogy durván
  megvágjuk a rendszer basszusátvitelét. Tapasztalataim szerint ha nem
  érezzük dohogni a hangsugárzónk rezonanciafrekvenciáját, akkor a
  hangkép függetlenebbé válik a dobozoktól, de persze változatlanul két
  pontból fog szólni, és szétesik (!). Ha viszont a két hangkép közül
  egyiknek sem rosszabb a basszusa, akkor érdemes arra koncentrálni,
  hogy melyik szól inkább a "levegőből". Később csaknem bizonyosan
  igazolódni fog, hogy ez a hangkép a kellemesebb és a természethűbb.
  A térérzet nem egyetlen paraméterrel, hanem paraméterek
  sokaságával függ össze. Előbb a hangsugárzó rezonanciáját említettem.
  Ez csaknem minden evilági hangsugárzó zenéjében jelen van. (Az igazán
  jól csillapított mélysugárzónak hamar elfogyna a basszusa. Az olyan
  basszus, amely csillapítva is van, meg még mélyre is megy,
  nagyon-nagyon sokba kerül.) A hangsugárzók rezonanciáját -
  helyesebben: a legalsó rezonanciájukat - mindenki jól ismeri. De
  minden egyéb hangátviteli eszköznek is megvannak a maga rezonanciái. A
  rezonancia nem okvetlenül mechanikai jelenség: ismerjük az elektromos
  megfelelőit! A lemezjátszó-futómű vagy a hangkar, de éppígy az erősítő
  vagy a kábelezés (!) is okozhat rezonanciát vagy rezonancia gyanánt
  interpretálható effektust. Ez általában szimmetrikusan, mindkét
  csatornán jelentkezik, vagyis monó jelet szolgáltat. Ha ki tudjuk
  oltani, a hangkép sztereóbb lesz, azt érezzük, hogy függetlenebbé
  válik a hangsugárzótól. A térérzet mindenesetre olyan jelenség, amely
  kényes az amplitúdó- és fázisátvitel minden elképzelhető és el nem
  képzelhető hibájára. Érdemes nagyon-nagyon figyelni rá!

  Zenével élni

  A hanglemez idejétmúlt találmány. Legnagyobb hibája, amelyet
  mindenki jól ismer, a lemezzaj: egy kellemetlen, intenzív
  sercegés-pattogás, amely úgy tapad a zenére, mint kutyára a bogáncs...
  Hadd álljak elő egy meglepő közléssel: ez a sercegéspattogás
  tökéletesen elviselhető maradna, ha nem találkozna az olcsó
  lejátszóberendezés hasonló hatású hibáival! A brutális sercegésért
  elsősorban a kommersz lemezjátszók felelnek, de a közhasznú erősítők
  és persze a hangsugárzók is megteszik a magukét. Jó átlagos minőségű
  berendezésen lejátszva, a hanglemez o1y kevéssé serceg, hogy nem
  zavarja a zeneélvezetet. Annál kevésbé, mert a zene (=sztereofónia)
  hátrébbról, a térből jön, a sercegés pedig (=monó zörejek) csaknem
  kizárólag a hangsugárzókból. A préshibák, a karcolások már
  kellemetlenebbek, de tisztességes berendezésen még ezeket is el lehet
  viselni, és ugyanez vonatkozik a lemeztorzításokra is. Ha zavaróan
  nagy a lemezzaj: a hiba az Ön rendszerében van! Tudom, hogy ezt sokan
  nem fogják elhinni, de én se hittem el addig, amíg csupán olvastam
  róla, s nem éltem át. Az, hogy mennyire lehet elviselni a lemezzajt,
  igen fontos hifi-kritérium.
  Szeretnék egy másik babonát is eloszlatni, egy olyan babonát,
  amelyben jómagam is sokáig hittem. Hifisták gyakran mondogatják, hogy
  "minél jobb a berendezés, annál rosszabbul szól a zene". Ezzel a
  paradoxonnal azt akarják kifejezni, hogy a jóminőségű
  lejátszóberendezés úgyszólván kinagyítja a hibákat. Ez a jelenség
  azonban csak az Első Stádiumra jellemző, a kommersz készülékekre, a
  hifi-tornyokra, a házigyártmányú berendezések többségére. Habár éppen
  nemrégiben hallottam panaszkodni egy barátomat (méregdrága berendezése
  van, az elején egy DD-lemezjátszóval!), hogy az ő összes hanglemeze
  közül csak egyetlen egy szól jól; egy különleges demólemez, a többit
  sajnos nem jó hallgatni...
  Később, amikor eljutunk egy magasabb színvonalra, s főleg, amikor
  rendbe tesszük a lemezjátszónk ügyét, ez a tendencia megfordul, és
  helyreáll a dolgok természetes rendje: minél jobb a berendezés, annál
  szebben szól a zene. Hogy a jobb berendezés a hibákat is kinagyítja?
  Persze! Kinagyítja - de nem dörgöli az orrod alá! Felveszi a
  hibajegyzéket és diszkréten a kezedbe csúsztatja, anélkül, hogy
  elterelné figyelmed a muzsikáról!
  Hanglemez - általában erről beszélek, minthogy a Compact Disc
  világában még nem érzem magam járatosnak. De valószínűleg LP-re is,
  CD-re is igaz, hogy sokkal többet tudnak, mint amennyit mi ki tudunk
  facsarni belőlük. Mindenkinek vannak széphangú lemezei meg (főleg)
  csúfhangú lemezei. Ha össze akarsz hasonlítani két hifi-berendezést,
  melyik lemezedet fogod feltenni? Ugye, hogy a legszebb hangút, a
  "demót" veszed elő és azt mondod: amelyik rendszeren szebben szól, az
  a jobbik... Most én egy kiegészítő módszert ajánlok. Ha szeánszra
  indulsz, vidd magaddal a legcsapnivalóbb lemezedet is: amelyik
  rendszeren e1viselhetőbben szól, az a jobbik! (Valójában persze
  mindkét módszert alkalmazni kell.)
  Az előző motívumhoz még annyit, hogy a High Fidelity sohasem
  szolgáltat teljesen torzításmentes hangot. (Habár nekem titokban az a
  véleményem, hogy a torzítások egy része már eleve "be van építve" a
  zenébe. A hegedű mellékzörejei, goromba vonóindításai néha élőben is
  csúnyák, közelmikrofonozva még csúnyábbak. A terem csörgővisszhangjai
  pedig hűségesen utánozzák, az az, hogy jó előre felidézik a hanglemez
  belsőbarázda-torzítását, az erősítő túlvezérlődését.) Zenehallgatás
  közben időről időre hallani fogunk olyan hangokat, amelyek nem
  kellemesek, tehát tudatunk alá kell nyomni, magyarán: el kell viselni
  őket. Sávszűrőkkel semmire se megyünk, az auditív irritációkkal együtt
  az elevenséget is kiszűrnénk a zenéből. Nyugodtan tekinthetjük a High
  Fidelity egyik fontos kritériumának, hogy többnyire az a rendszer a
  jobbik, amelyik nem hagyja magát felidegesíteni a rossz műsoranyag
  által, és mindig legalább elviselhetően szól.
  Ugyanez hosszabb távon: a hallgathatóság kritériuma. A
  legkáprázatosabb hifi sem ér semmit, ha rövid idő elteltével
  fárasztóvá válik. Hogy ki mitől és mennyi idő alatt fárad ki, ez
  szélsőségesen szubjektív dolog, ráadásul a pillanatnyi hangulatunktól
  is függ. De ha számon tartjuk, hogy valamely berendezéshez hányszor
  ültünk oda zenét hallgatni, és hányszor álltunk fel egy félóra múlva
  azzal, hogy "ma valahogy nincs kedvem hozzá", akkor a szubjektív
  adalékok szép lassan objektív ítéletté kristályosodnak. Mielőtt
  megvásárolnátok egy-egy drágább készüléket, próbáljátok meg
  kölcsönkérni, vagy ugyanannak a típusnak egy másik példányát
  kölcsönképpen megszerezni, és hallgassatok rajta végig legalább 20
  lemezt. (CD játszók potenciális tulajdonosai, ez nektek is szól!)
  Gyanakvással kell fogadni az "elsöprően" jó hangzást, az agresszív
  hifit, amelyre "oda muszáj figyelni", még akkor is, amikor a zenében
  éppen semmi sincs, ami hangsúlyt érdemelne. Ez 20-30 percig izgalmas
  és szórakoztató lehet, de milyennek hallod majd 2 óra múltán? Pláne a
  jövő héten vele eltöltött 2 óra múltán? Elismerem, hogy amit mondok,
  az elsősorban komoly zenére, másodsorban dzsesszre, harmadsorban a
  "klasszikus" slágerzenére vonatkozik, s csak negyedsorban a tisztán
  elektronikus popzenére (abban mások a normák és az abnormák), de azt
  hiszem, a hallgathatóság kritériuma a könnyűzenei műfajokban sem
  veszti érvényét. A High Fidelitynek az az egyik legfőbb mércéje, hogy
  mennyi ideig hallgatható.
  És hogy mekkora hangerővel hallgatható. Nem, nem jól mondom: az a
  fontos, hányféle hangerővel hallgatható. Bizonyára észrevettétek már,
  hogy a legtöbb hifi-berendezésnek van egy hangerő-optimuma. Ennél
  hangosabbra állítva már csörömpöl a zene, halkabbra véve pedig
  lapossá, érdektelenné válik. Ez részben az arányérzékünkkel
  magyarázható. A karmester sem veheti tetszőlegesen hangosra a
  fortisszimót, halkra a pianisszimót, minthogy tekintettel kell lennie
  a terem méreteire, a zenekar összetételére és egyéb körülményekre.
  Ugyanígy a lakószoba mérete, akusztikája, valamint a saját zenei
  ízlésünk is meghatároz egy optimális sávot, amelyen belül a forték és
  a pianók még éppen arányban állnak egymással. De hogy ez az optimális
  hangerősáv mennyire széles, az nemcsak a lakószoba akusztikájától,
  nemcsak a zenei ízlésünktől, nemcsak a szomszédaink tűrőképességétől
  függ, hanem igen nagy mértékben a hifi-berendezésünk minőségétől is.
  Minél jobb a hifi, annál kötetlenebbül bánhatunk a
  hangerő-szabályzóval. A High-Fidelitynek ezt a kritériumát, sajnos, a
  szeánszokon nemigen lehet figyelembe venni.
  Még aki csak a lehető legegyszerűbb módon hasonlít is össze két
  erősítőt, lemezjátszót stb., az is ösztönösen ügyelni fog rá, hogy a
  hangerejük nagyjából azonos legyen, ami pedig a Hifi Magazin
  gyakorlatát illeti, mi az AB-vaktesztek előtt hangnyomásmérővel is
  ellenőrizzük a hangerőt, hiszen csak így lehet közös nevezőre hozni a
  kétféle hangképet. (Ismert jelenség, hogy "a hangosabbik jobban
  szól".) Ez egy kötelező procedúra, része annak a szertartásnak,
  amellyel a teszt objektivitását, elfogulatlanságát biztosítjuk. Így
  azonban csak azt tudjuk megítélni, hogyan szólnak a tesztkészülékek
  egy bizonyos, előre meghatározott hangnyomásszinten. Nem derül ki,
  melyikük tudna hangosabban is kellemesen szólni.
  Vagy halkabban is kellemesen - ez még fontosabb kritérium. Este 10
  óra múlt, a család és a szomszédság nyugovóra tért, Te pedig éppen
  most szeretnél zenét hallgatni. Fejhallgatód viszont nincs. (Vagy nem
  elég jó. Vagy utálod a fejhallgatót mint olyat.) A zenét csak annyira
  hangosíthatod fel, hogy, ki ne szűrődjék az ajtó résein. Érdemes-e így
  zenét hallgatni egyáltalán? Azt mondod, nem? Bizonyára igazad van. De
  azért azt javaslom, hogy egyszer majd (jónéhány készülékcsere után)
  tégy újra próbát a félárbocra eresztett hangerővel. Nines kizárva,
  hogy kellemes meglepetés ér.

  Hangzatos szólamok

  Nyilvánvaló, hogy a High Fidelitynek ezenkívül még nagyon sokféle
  kritériuma van, és hogy valamennyit figyelembe kell venni, ha nem
  akarjuk, hogy tévútra jussunk. Nem soroltam fel azokat, amelyeket
  mindenki ismer, inkább csak az újabb keletű szempontokra szorítkoztam.
  Befejezésül szóba szeretnék hozni még egyet, amelyet a legtöbben nem
  ismernek, némelyek pedig éppenséggel kétségbe vonnak. Az úgynevezett
  szelektív hallásra gondolok.
  A természethűség kritériumát ma már sokan elavultnak tartják. Azt
  állítják, hogy a High Fidelity alapvetően más műfaj, más médium, mint
  a koncertzene, a kettőnek úgyszólván semmi köze egymáshoz. Egyik
  legfőbb érvük azon alapul (lásd: "Hűséges hűtlenség", HFM 16.), hogy
  az emberi fülnek csupán élő zene hallgatásakor van meg az a képessége,
  hogy tetszés szerint ide-oda pásztázzon a hangszereken, a különböző
  zenei szólamokon. Azt állítják, hogy amikor gépet hallgatunk, fülünk
  elbizonytalanodik, nem képes szelektálni, "masszában" hallja a
  zenekart, hacsak a hangmérnök nem siet a segítségére mindenféle
  manipulációkkal, s nem ugratja ki a mindenkori domináns szólamokat. A
  hangmérnöknek tehát már csak a High Fidelity gyatraságai miatt is meg
  kell hamisítania (vagy ahogyan ő mondaná: újra kell teremtenie) a
  hangképet.
  Hogy a hangmérnökök mi miatt kényszerülnek rá a különféle
  manipulációkra, azt ők maguk gyakran elmondották már a Hifi
  Magazinban; eljárásukat el tudom fogadni, mint esztétikai hitvallást
  vagy mint bocsánatos bűnt. De hogy a hamisítás ódiumát a High
  Fidelityre hárítsák, az ellen ünnepélyesen tiltakoznom kell.
  Véleményem szerint az egész okoskodás egy ördögi körben forog. A
  hangmérnökök, tisztelet a kivételnek, nem ismerik a High Fidelity
  képességeit. (Ez kiderül nyilatkozataikból is - lásd a 19. és a 21.
  lapszámot.) Legfeljebb kommersz hifi-gépeket ismernek, vagy olyan
  stúdióberendezéseket, amelyek szintén nemigen alkalmasak rá, hogy
  tisztességgel leképezzék a tér három dimenzióját. Ezt nyugodtan
  állíthatom, miután volt (bal)szerencsém zenét hallgatni mind az MHV,
  mind a Rádió, mind pedig a MAFILM stúdióiban. Persze, hogy azt hiszik:
  gépzenét hallgatva a szelektív hallás felmondja a szolgálatot. Tehát
  manipulálni kezdenek a szólamokkal - és ettől a zene zsúfolttá,
  fárasztóvá, tolakodóvá válik.
  Én azt tapasztaltam, hogy jó minőségű hifi-berendezést hallgatva,
  a szelektív hallás jelensége igen nagy mértékben fennmarad, vagyis
  függetlenül a domináns szólamtól, könnyedén figyelemmel kísérhetjük a
  többit is, főleg a kevés mikrofonos, kevéssé manipulált felvételeken.
  Ebből kiindulva két fontos hifi-kritériumot fogalmazok meg.
  Az egyik: kihalljuk-e, mit mesterkedett össze a hangmérnök. (Ehhez
  azonban nem elég a jó hifi-berendezés, gyakorlat is kell hozzá,
  jómagam is mostanában tanulom.) A másik kritérium: a hifi-berendezés
  hallgatásakor milyen mértékben marad fenn a szelektív hallás.
  A hifisták nagyon szeretik mások előtt demonstrálni, hogyan tudnak
  megszólaltatni egy-egy szólamot a lakószobában: "hallod ezt a
  hegedűt?", "hallod ezt a trombitát?" Helyes: hallgassátok azt a
  hegedűt, trombitát, de közben próbáljatok odafigyelni a többi szólamra
  is, különösen a basszus-szólamra. (Le tudnátok kottázni, mit játszik a
  bőgő?) Azonkívül, ami különben eretnekség volna, figyeljetek egyszerre
  a zenére és egymás beszédére! Sikerül? Könnyen sikerül? Nem zavarja
  egyiket se a másikat? Akkor gratulálok: a berendezésetek tényleg
  nagymértékben természethű.
  Nem tudom, sikerült-e újat is mondanom az Olvasónak. Vagy
  csupa-csupa magától értetődő bölcsességgel terheltem? Ha így van,
  akkor újra Madáchot idézem (csak most Karinthy paródiájából): "Mostan
  hányjál egy bukfencet, / Mert a tanító csak henceg, / Nem tud ő se
  jobbat ennél, / Amitől okosabb lennél!" Vagy, ami nagyjából ugyanaz,
  és talán ér is valamit, mert eddig minden társadalom ezzel próbálta
  csillapítani polgárai türelmetlenségét:

  ORA & LABORA!

  ami latinul annyit tesz: dolgozz és imádkozz. De azért a mi
  közösségünk, az audiofilek társadalma többet érdemel ennél. Egészítsük
  ki a latin mondást olyképpen, hogy kitűnjék belőle hobbink lényege.
  Aki a zeneművek hangképét igyekszik közös nevezőre hozni a műszeres
  mérés eredményével, annak ez lehetne a jelmondata:

  ORATÓRIUM & LABORATÓRIUM!

  Darvas László

  -----------------------

  Folyt. köv.

Új hozzászólás Aktív témák