Kamera, multimédia

16 megapixeles, autofókuszos, szimpla ledes segédfénnyel ellátott kamera található hátlapon, ugyanúgy ISOCELL szenzorral, mint az S5, de ez egy frissebb példány, ennek legfeltűnőbb jele, hogy 4:3-as képaránnyal dolgozik teljes felbontáson. Ránézésre is van különbség, a Neo optikája kisebbnek tűnik az elődénél, a gyártó egyébként nem is adott meg szenzorméretet, illetve a PDAF-autofókusszal sem büszkélkedtek, pedig a Neo ebből a szempontból nem marad az S5-től, villámgyorsan tud élesíteni, még a gyengébb fényviszonyok sem zavarják meg különösen.

A felső sorban láthatók az S5 képei, alul az S5 Neo produkcióját tekinthetjük meg. A dinamikatartomány érezhetően gyengébb a Neo esetében, egy visszafogottabb, de látható élesítési maszk is van ezeken a fotókon, a részletesség szintén inkább az előd mellett szól, a fehéregyensúlyt is pontatlanabbul lövi be az új modell. A vonalélesség viszont nagyjából azonos zajszint mellett jobbnak tűnik a Neo képeinél, mint az eredeti S5 esetén. Alul már csak az S5 Neo fotói láthatók, gyengébb fényviszonyok között, közeli tárgytávolság esetén sokat segít a vaku, aminek fényereje átlagon felüli. Az 5 megapixeles, fixfókuszos előlapi kamerával készített tesztfotó ide kattintva tekinthető meg!

Videókat maximum 1080p-ben rögzíthetünk 30 fps mellett, tesztvideó ide klikkelve érhető el! A gyári videolejátszó képes feliratokat kezelni, adott esetben csak a hangsávot játszani, állíthatjuk benne a lejátszás sebességét és a képernyőméretet is, viszont maximum 1080p-s fájlokkal érdemes terhelni ezt a hardvert, a 2K tartalmakat már nagyon döcögősen viszi, hiába telepítettük az MX Playert.

A készülék már valószínűleg nagyon várta, hogy ehhez a ponthoz érkezzen a kedves olvasó, hiszen itt van egy kis büszkélkednivaló: az FM-rádió egy olyan tulajdonság, amire az S5 csak szomorúan vágyakozhat. Antennaként szolgáló fülhallgatót természetesen csatlakoztatnunk kell, viszont utána villámgyorsan megkeresi az elérhető frekvenciákat, amiket később kedvencek közé tehetünk, hasznos extra, hogy képes felvenni a kedvenc műsorainkat.

A zenelejátszó is megújult, az S6 óta ismert SoundAlive hangszínszabályzó segítségével nem csak frekvenciatartományonként állíthatjuk a kiemeléseket, hanem megadhatjuk, hogy magasba, vagy mélybe húzzon a hangkép, illetve, hogy a hangszeres játékot vagy az éneket szeretnénk előtérbe helyezni. Az Adapt Sound igyekszik a fülünkhöz és a fülhallgató képességeihez lőni a beállításokat (halk, jellemzően magas frekvenciájú sípolásokról kell megmondanunk, hogy halljuk-e őket, vagy nem), a SoundAlive+ a térhatással trükközik, a csöves erősítő névre hallgató funkció pedig értelemszerű, de hosszútávú használata inkább zavaró, mint hasznos.

Az erősítés egy kisebb, dinamikus in-ear fülhallgatóval bőven elegendő, a gyári EHS64 füles egyébként bőven megugorja a hallgatható kategóriát, fejhallgatózáshoz viszont kevésbé alkalmas a mobil, maximum a nagyon érzékeny, kis impedanciás darabokat képes értékelhetően meghajtani.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!