Bevezető

Annak idején, amikor a Nokia E sorozata megjelent, először az E60-ra írtuk, hogy talán a 6310 szellemi örökségét folytatja, majd kisvártatva felbukkant az E50, aminél ezt megint meg kellett tennünk. Ez modell ugyanis képes volt viszonylag kellemes áron olyan eleganciát és stílust hozni az üzleti kategóriába, amely azóta is csak kevés készülékről mondható el. Az E50 hihetetlenül népszerű eszközzé vált, persze nem volt hibátlan, de ár/éték arányát tekintve (vagy inkább ár/stílus?) a legjobbak között volt.

Érett már a frissítés nagyon, s meg is érkezett az E51 képében, amit az XXL GSM-től hoztunk el. Előre szólok, hogy nagyon jól sikerült a dolog, megtartották az E50 előnyeit (minőségi anyagok, mérsékelt ár), ám ott történtek módosítások, ahol az előd hiányosságokkal küzdött. Nem véletlen egyébként, hogy ez a szegmens a legnépszerűbb modelleket gyűjti magába, a hasonló tudású és árú 6120 Classic is döbbenetes módon hódít ismerőseim között, úgyhogy érdemes meglovagolni ezt a hullámot.

Mire vágyik egy Nokia E51 vásárló? Viszonylag mérsékelt áron szeretne egy korrekt tudású, üzleti megjelenésű készüléket. Fontos a könnyű kezelhetőség, az irodai funkciók megléte, a strapabíró készülékház és a normális akkumulátor. Nem vágyik extrákra (GPS, 60 megapixeles kamera, DivX, giroszkóp), telefonál, emailt olvas, böngészik, és megjelenik a készülékével itt-ott, üzleti megbeszéléseken. Erre az E51 tökéletesen megfelel, a felhasználónak két dologra lesz csupán szüksége: precíz ujjakra és szemüvegre.

Külső

Az E51 nagyon szép. Nem csak a saját véleményem ez, mindenki, kivétel nélkül, egyöntetűen ezt mondta. Elegáns, kecses, stílusos, karcsú mobil, ráadásul nekünk talán a legszebb, ezüst-fekete párosítás jutott (bár a kávébarna sem kutya). Az elődmodell is ilyen hosszúkás volt, ezt a szellemiséget megtartották a tervezők, de végre elmondhatom, hogy nem csupán frankó kis formát rajzoltak, hanem több ponton újítottak is a Symbian modellekre jellemző kialakításon.

Essünk túl az elsőre szembeötlő dolgokon, azaz a krómozott szegélyen, amely körbefut a készülékházon, s ezzel két dolgot okoz. Egyrészt - miután egy normális ember a szélén fogja meg a telefont - kellemes fogást ad, a hűvös tapintás minőségérzetet sugall. Másrészt nem úgy fest, hogy ez a felület könnyen sérülne, tehát az innen-onnan lehajított készülék vélhetően hosszú ideig megőrzi ragyogását. Az ezüstös kerethez fém hátlap dukál, nem is akármilyen, hiszen a rácsozott felületmintázat egyedivé teszi az E51 seggét is.

Az érdekességek a közelebbi szemügyrevételnél kezdődnek. Meglepő (de mulatságosnak nem mondanám), hogy a telefon alján újra miniUSB csatlakozó található, talán ideje lenne végre eldönteni, hogy merre indul a Nokia. Emellett helyezkedik el a töltő (igen, igen, ez a finn modell sem képes USB kapcsolaton keresztül áramot felvenni), illetve a 2,5 mm-es jack csatlakozó. Ehhez a három bemenethez három tartozék dukál, USB kábel, töltő, és szabványos, alap-fapad Nokia headset.

A készülék bal oldalán sok extra nem fogja kiverni a szemünket, itt van a diktafon gyorsbillentyűje, alatta pedig alig látható módon az infravörös port kushad. A jobb oldal már érdekesebb, itt ficeregnek a hangerőt szabályozó gombok, ám közéjük ékelődött egy harmadik billentyű, ezzel beszélgetés közben némíthatjuk a mikrofont (hasznos fícsör azoknak, akik eddig a kis kezükkel takarták le a készülék alját), alapállapotban hosszan nyomva pedig a hangtárcsázás indul el. Praktikus dolog lenne ez, de olyan mélyen ül ez a csoffadt gomb, hogy ember legyen a talpán, aki nem odafigyelve elsőre nem csak eltalálja, hanem képes is benyomni. Ha lerántjuk a korrekt hátlapot, akkor válik láthatóvá a microSD kártya nyílása. Ezen - szokásomtól eltérően - annyira nem akadtam ki, mert a fent említett alkotóelem könnyen és egyszerűen leszedhető. A kijelző felett lehet valahol a fényérzékelő, ami ugyan szabad szemmel teljesen észrevehetetlen, de biztos ott sunnyog, mert ha letakarom a kezemmel a készülék tetejét, akkor bekapcsol a fehér színű gombvilágítás. Még egy rejtett apróság került ide, egy hasonló színű LED, amely események hatására villog, ez végre valami olyasmi, ami nagyon hasznos.

Most viszont már tényleg tekintsük meg a gombsort. Az E50 védjegyévé vált hatalmas joystick helyett itt klasszikus D-pad áll rendelkezésünkre a navigációhoz, de nem is ez a meglepő. Hanem hogy a jól ismert Symbian gombok helyett kicsit szokatlan ábrák köszönnek vissza a funkciógombok és a híváskezelő billentyűk keretezéséből: házikó rajzocska váltotta a híres Symbian menügombot, illetve további három dedikált billentyű található még itt: egy a telefonkönyvbe, egy a naptárba, egy pedig az üzenetek közé repít. A törlés rajza sem egy sima C betű, hanem egy visszafele mutató nyíl, rajta pedig egy X, ez talán egyértelműbb, bár a C már kvázi a köznyelv része. Az egészben az a legtutibb, hogy a fent említett három dedikált gomb funkciója szabadon állítható, hosszas és rövid megnyomáshoz külön-külön kapcsolhatunk műveleteket. Mindez tényleg remek, innovatív, praktikus, hasznos, de van egy kis gond: a gombok elég zsúfoltak, tehát kell némi odafigyelés ahhoz, hogy eltaláljuk őket.

Kijelző, menü

A 240x320 pixeles, 16,8 millió színű TFT ablak igen szép képet ad, kritika egyedül a méretét érheti. A 30x41 milliméteres nagyság nem éppen egy házimozi. Ha nem Symbian lenne benne, hanem Series40, akkor ez nem okozna gondot, hiszen ott állítható a betűméret. Itt nem, úgyhogy marad a kőkemény mütyürkézés, ezzel a felbontással tényleg bolhafingnyi betűk jelennek meg mondjuk az aktív készenléti kijelzőn, úgyhogy ha jót akarunk magunknak, akkor valami kontrasztosabb témát választunk.

Maga a menü persze teljesen baba, hiszen a legfrissebb, 9.2-es verziószámú, Feature Pack 1-gyel feltápolt Symbian rendszer dolgozik a telefonban, ennek minden előnyével és előnyével. Hátránya ugyanis nem sok van, a Series60 patform az egyik legjobban paraméterezhető felhasználói felület. Hogy azért mondjuk apróságokat, a híváslista nem ömlesztett, hanem fülekre bontott, az üzenetek címzettjeit mindig a telefonkönyvből kell kivadászni, mert a legutóbb használt kontaktok listája hiányzik, a SIM kártyát a telefonkönyv továbbra is utálja (átmásolja? hát, muszáj lesz...), a főmenü kapcsán pedig sosem fogom megérteni, hogy miért kell minden egyes Nokia okostelefonban kicsit variálgatni azt, hogy mit hova pakolnak. De ezek nem számottevő hiányosságok, pláne mert a hardveres rész is remekül sikerült.

Az E51-ben ugyanis a Nokia által használt leggyorsabb processzor dolgozik, 369 MHz-es órajellel, ehhez bónuszként nem fukarkodtak a RAM méretével sem, mert 96 MB-ot szórtak bele a finnek (ez csak az oprendszeré, de ez bőven elég), a júzer pedig további 128 megával gazdálkodhat. Nos, ha már papíron ilyen tápos a kütyü, akkor nem maradhat ki egy kis sebességteszt, a használt program a JBenchmark volt: