Külső
Kihívó, esztétikus, vékony. Talán ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni elsőre ezt az amerikai csodát. Mondom: elsőre és külsőre. Hideg, „fémes” külső, 11 mm vastagság, kristálytiszta mp3 csengőhang... nem rossz elővenni. Talán a csoda kissé túlzás, mert a használhatóságával fenntartásaim vannak, ezekről később. 2005 decemberében dobta piacra a Motorola az L7 kistestvérét, melyet alsó-középkategóriás mobilok családjába szánt, mi pedig a GSM Studio üzletéből hoztuk el.
Még a kijelző és a menü szemrevételezése előtt kicsit ösztönösen markolászni kezdtem a telefont. Nos, nézzük körbe: ezüst színű fémes külső, ami gyakorlatilag jól imitált műanyag, valamint szembetűnően lapos és sík az egész, de nagyon. A gombsor tisztára V3-mas. A megvilágítás is profi: kék neon háttérfény, minden kellőképpen látszik és sötétben sem vakít. Egyszerűen jól néz ki, letisztult formavilág jellemzi a telefont. Oldalain egy-egy gomb foglal helyet, a böngésző illetve a kamera izzítására. A hátoldal tetején egy pici optika: VGA felbontású fényképezőgép, az alsó részen pedig egy egész jó minőségű hangszóró kapott helyett.
A piros gomb nyomva tartása esetén bekapcsol a készülék. Kis motorolás screenshot, gyorsan feláll a rendszer. Aztán már az első percben egy kis feketeleves: fel kellett tennem magamnak a két legrosszabb kérdést: „Jól hallom, ez recsegett??”, majd: „Most vajon mit nyomhattam meg?!”. Be kell hogy valljam, a billentyűzetet három nap alatt sem voltak hajlandók megszokni az ujjaim. (A gonoszak kedvéért teljesen átlagos tenyerem/ujjaim vannak, illetve már tavaly kiléptem a jászberényi acélöntődéből.)
Magyarán, ha nem figyelünk oda, lehet hogy rossz gombot nyomunk meg. Itt üt kicsit vissza a „high-tech” szuper lapos billentyűzet hátránya: nehezebben (vagy inkább kevésbé reflexszerűen) tapinthatók a gombok. Nem engedtem magam csüggedni, kis idővel biztos megszokható. Erre meg reccs. Le is tettem egyből arról hogy azt nyomjam meg amit akarok, csak úgy simán elkezdtem tapperrolni a billentyűket. Recsegtek. Persze csak finoman, nem mindig. Nem klikk vagy katt, hanem halk reccs. Az a fajta, amit egy csendes szobában a melletted 5 méterre ülő haverod is meghall. Mintha 60 kg/m2 erővel nyomnám és épp eltörni készülne. No comment, erre odafigyelhettek volna motoroláék…
(A szerző kicsit leragadt ennél a recsegős témánál, de aggodalmora semmi ok, hamarosan kibontakozik – Bog)
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
