Okostelefon
Abszolút egyértelmű, hogy 2010-ben a legerősebb trend az okostelefon, illetve az érintésérzékeny kijelző. Minden gyártó erre a két vonalra összpontosít, aki lemarad, az kimarad, az összes cég olyan készülékekkel dúsította fel az idei portfóliót, amelyek vagy egyik, vagy másik, de leginkább mindkét vonalon sikeresek lehetnek. Már csak az a kérdés, hogy ez jó-e egyáltalán nekünk, fogyasztóknak.
Az okostelefon, tehát a natív szoftverek utólagos telepítésére alkalmas rendszerrel ellátott mobilkészülék egyértelműen nagyon jót tett az iparágnak, ugyanakkor rengeteg fejtörést is okozhatott a témában jártas felhasználóknak. Hogy egy mobilt ma már alkalmazások tekintetében teljesen személyre lehet szabni, az mindenképpen előny. A cégek ehhez igyekeznek megteremteni a legegyszerűbb megoldásokat is, az online alkalmazásboltok működése nem okoz senkinek sem komolyabb problémát. Ugyanakkor az is tény, hogy az okostelefont választó vásárlók egy jelentős része nem is tudja, hogy neki olyan mobil van a birtokában, amelyet kedve és lelkesedése szerint alakíthat, hiszen ma már nem csak a csúcskategóriában találunk ilyen termékeket. Ha valaki besétál egy szolgáltatói üzletbe, akkor már 30-40 ezer forintos kártyás áron juthat Android rendszerű készülékhez, amely tavaly ilyenkor elképzelhetetlen volt.
És pont itt válik érdekessé a történet: vajon az ilyen készülékeket vásárló felhasználók egyáltalán tudják-e, hogy Android fut a telefonjukon? Vajon a következő, talán nagyobb értékű mobiljuk vásárlásánál előnyben fogják-e részesíteni az Android rendszert? Aki tájékozódik, annál ez is szempont lesz. De sokan, nagyon sokan vannak azok, akiknél az okostelefon funkcionalitása kimerül a multimédiás képességek használatában és játékok letöltögetésében. Nekik igazából mindegy is, hogy milyen rendszer van a készüléken. S ezt egyre több cég ismeri fel. Az okostelefonok már tudatosan nem a geek rétegek, nem az üzleti felhasználók számára készülnek. Egy sereg korábban alapvetőnek számító funkciót minden szívbaj nélkül kivesznek a fejlesztők a rendszerből. Mass storage mód? Copy-paste? Multitasking? Bluetooth fájlküldés? Ezek egy szűk réteg számára fontosak, a teljesen hagyományos felhasználók nem is keresik meguktól ezeket az opciókat. Ha egy készülékkel nem lehet taskot váltani, arra sokan nem is jönnek rá. Ha mégis, akkor sem a rendszerben keresik a hibát: a telefon ennyit tud, és kész.
Így aztán az új mobilos rendszerekben sokkal kevesebb komoly belenyúlásra van lehetőség, mint a korábbiakban. A régi Windows Mobile szanaszét paraméterezhető környezetét felváltotta egy letisztult, steril, sok szempontból kötött rendszer. Az Apple már régóta ezen az úton jár, s a hírek szerint az Android is fokozatosan alakul majd ilyenné. A badát sem nagyon lehet masszírozni, egyedül a Symbian tartja magát a régi iskolához, csakhogy a tömegek számára ez alapvetően irreleváns. Minden rendszer elment abba az irányba, hogy adjuk meg az átlagfelhasználónak azt, amitől boldog lesz. Gördülékeny, szépen animáló, látványos felület, könnyű kezelhetőség és telepíthető programok. Lehet ezek nélkül is jó egy rendszer, csak éppen nem elég „modern“ ahhoz, hogy mindenkinek tessen egy olyan piaci környezetben, ahol az eye-candy felületek a menők.
Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szakmai kommunikációs csatornák igenis attól hangosak, hogy hol van ez, vagy az a funkció, miért nem lehet háttérképet tenni a menürendszer alá, miért nem tudok küldeni és fogadni Bluetooth kapcsolaton keresztül, mi történt a multitaskinggal, s lehetne még sorolni. Ezeket a cégek szépen lassan beleépítik majd idővel a frissítésekbe, aztán örülhet a szakma, hogy meghallgattatásra találtak a kritikák, miközben az átlagfelhasználókat ez totálisan hidegen hagyja.
A 2010-es és a jövő évi csúcsmodellek nem azért okostelefonok, mert ezt várja a sok pénzért telefont vásárolni óhajtó vevő. Hanem azért, mert a mobilos operációs rendszerek mögé lehet felvonultatni olyan funkcionalitást, amelyek hívószavak a vásárlók számára. A multimédiás képességek implementálását szoftveres oldalról elvégzi az OS-t gyártó vállalat, a készüléket előállító cégnek csak a vasat és az optimalizációt kell biztosítania. Az sem kis meló, mellesleg. De nem kell nulláról szoftvert fejleszteni, ami jelentős könnyebség. Persze vannak gyártók, akik szeretnék a hardver és a szoftver oldalán jelentkező anyagi előnyöket is élvezni. Eladni egy telefont és aztán plusz pénzekhez jutni az alkalmazások online értékesítéséből? Ismerni az általunk fejlesztett rendszer minden bitjét és bájtját, hogy arra egész arzenálnyi készüléket építhessünk? Ne kelljen külsős partnerre várni a frissítések kapcsán? Ne mondja meg senki, hogy az ő rendszeréhez milyen hardvert csináljunk? Persze, hogy csábító opciók, de csak az Apple, a Samsung, a Nokia és RIM van abban a helyzetben, hogy ezeket kihasználják. A koreaiak fogták magukat és írtak egy új rendszert (bada), ami elképesztő költséggel járt és még fog járni. A Nokia felzabálta a Symbiant és most már tényleg lesz MeeGo is náluk, a RIM pedig a saját, mindenkitől független rendszerét csiszolgatja lassan évtizedek óta. A többiek viszont okostelefon fronton kénytelenek a két óriással alkut kötni: a Google és a Microsoft sem esett a feje tetejére, pontosan tudják ők, hogy mit jelent egy több milliós példányszámban eladott modell az online alkalmazásbolt értékesítéseinek szempontjából. Annyit pedig tegyünk még hozzá, hogy ezt is az Apple vezette be a mobiliparba.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
