Bevezető
Valahogy a milliós luxustelefonok rendre nálam kötnek ki, holott alig merem őket kivinni a szerkesztőség ajtaján, nem hogy elővenni bármelyiket olyan helyen, ahol háromnál több ember tartózkodik. Így volt ez nemrég a TAG Heuer méregdrága modelljével is, amelynek közvetlen ellenfele a most bemutatásra kerülő Mobiado Grand Touch. Milyen jó, hogy van összehasonlítási alapom - gondolhatnánk - pedig az 100%-ig biztos, hogy bármennyi pénzem lenne, nem ezek közül választanék.
A gyártó hazai képviselete juttatta el hozzánk a masinát, és persze nem sajnáltatni akarom magam, de irtó stresszes négy-öt napig abban a tudatban létezni, hogy ha egy paranormális aktivitás miatt a Grand Touch ugrik egy fejest az asztalomról a mélybe, akkor adhatom el a kocsit, hogy a kárt megtérítsem. Nyilván ilyenkor arra kell gondolnom, hogy biztos Winklerben is felmerül egy fullos hetes BMW vezetése közben, hogy nem kéne azért ráhajtogatni a szalagkorlátra, de azokra a verdákra általában van biztosítás, erre viszont nincs.
Hogy egy telefon vásárlása nem az évszázad befektetése, azt nem kell magyarázni. Persze egy használt Mobiado is jóval többet ér, mint egy akármilyen vadonatúj HTC csúcsizé, de dr. Kind fején azért lényegesen több örömöt véltem felfedezni, amikor a One X-re rátette a kezét, én pedig kiegyensúlyoztam a kapun a sokszorosába kerülő Mobiadoval. Nyilvánvalóan van az a réteg, aki egyrészt megengedheti magának egy ilyen masina vételezését, mert vagy tetszik neki, vagy menőnek gondolja, a Grand Touch is azért jött be az országba, mert van rá vevő, akinek a tudtával nyüstölöm most kicsit a cuccot, de azért ha az illető megunja a játékszert, akkor nem biztos, hogy a hardverapro.hu-n egy nap alatt el tudja majd adni.
Az viszont mindenképpen pozitívumként jegyzendő meg, hogy hosszú idő után végre a luxusmárkák is okostelefonokkal bővítik a kínálatot, bár erre elég sokat kellett várni. Már javában dübörgött az Android, amikor a Vertu, a Mobiado, vagy éppenséggel a Gresso még mindig Nokia 6500 köré épített cikornyás házakat és az volt a fícsör, hogy van bennük kamera és/vagy 3G. Megjegyzendő, hogy egy gombsoros modellt jobban fel is lehet cicomázni, mint egy érintőképernyős tepsit, de ahogyan a TAG Heuer Link esetén, most sem kell attól félni, hogy a Grand Touch nem feltűnő, mert bizony az. Amikor megjött a szerkesztőségbe, akkor a kollegák nem nagyon találtak szavakat, mindenki megnézegette, hümmögött, mert nem akart nagyon erős véleményt megfogalmazni, de tény, hogy mi, akik számtalan telefont nyomkodunk évek óta, továbbra sem tudjuk hová tenni a luxustelefont, mint kategóriát.
Valahogy az, amit egy karóránál megért az ember, hogy művészi, precíziós, legendás és az örökkévalóságnak készül, és ezért horribilis pénzt kérnek el érte, az nem megy át a mobilokra, nem tud átmenni, mert bár lehet művészi (ez elsősorban ízlés dolga), de hogy mennyire precíziós, azt például jól mutatja, hogy a Grand Touch egy kutyaközönséges Nexus S, az örökkévalóságnak pedig nem lehet okostelefont készíteni, mert ezek a cuccok kábé két-három év alatt meglehetősen elavulttá válnak. Ettől függetlenül a piacnak ez a szűk szegmense évek óta él és virágzik, a válságosdi semennyire nem volt érezhető az eladásokban, ami persze volumenében kábé a hibaarány szintjén van egy tömegmodellhez képest, de a nyereség cserébe sokszorosa annak, amint egy Samsung zsebrerak mondjuk egy Galaxy Mini után.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
