Érintésérzékelés: rezisztív, kapacitív
Mivel napjainkban virágkorukat élik az érintésérzékeny telefonok, nem mehetünk el szó nélkül a különféle érintésérzékelő metódusok mellett sem. Mobiltelefonokban igazán két fajtát használnak, de a teljesség kedvéért megemlítünk egy elterjedőben lévő és egy bukott megoldást is.
Kapacitív, rezisztív
A szóban forgó érintőkijelzők közötti különbségekről legtöbb olvasónk valószínűleg hallott már, hiszen pár mondatban gyakorlatilag minden cikkben elmondjuk őket. A két lejárás közül a kapacitív a modernebb, a rezisztív pedig az olcsóbb, épp ezért mindkettőt használják, de ebből a felhasználóknak sok gondjuk akadhat, mivel a kapacitív az emberi ujjat, a rezisztív pedig az egy pontban történő nyomást érzékeli, ami többek között azt jelenti, hogy előbbi panelek sem a (mű)körmöket, sem a cezurákat nem érzékelik, míg a rezisztívek igen. Ennek oka a rezisztív panelek felépítésében keresendő: az efféle megoldások lényege, hogy a kijelző érintést érzékelő részében két egymástól eltérő feszültségű, hajszálvékony fólia található, melyek között nyugalmi állapotban egy vékony légréteg húzódik. Ha valahol megnyomjuk a panelt, a két fólia összeér, ami megváltoztatja az elektromos töltésüket, ennek mértéke alapján pedig a készülék ki tudja számolni, hogy hova nyúltunk, azaz hol érintettük meg a kijelzőt. A rezisztív technológiáról érdemes tudni, hogy a fólia fényáteresztő képesség elég gyenge (általában kb. 75 százalékos), ezért képminőségük kevésbé jó, mint amilyen az érintésérzékelő réteg nélkül lenne.
A rezisztív kijelző működése
A kapacitív panelek működése egészen eltérő: itt a kijelzőt takaró plexi vagy üveglap alatt egy rácsos szerkezetű vezető réteget helyeznek el, mely egy elektromos mezőt alakít ki maga fölött, ami értelemszerűen "átlóg" a plexin/üvegen is. Mikor ujjunkkal hozzáértünk a kijelzőhöz, gyakorlatilag töltést vezetünk el ettől a tértől, melynek pozícióját a készülék szintén képes érzékelni. Ebből valószínűleg mindenki számára egyértelműen egyértelmű, hogy a hagyományos érintőceruzák és a körmök miért nem használhatók az efféle, egyébként kiváló képminőséget biztosító, a több ujjas kezelést (multi-touch) is támogató kijelzőkön.
Infrás érzékelés
Léteznek lézeres érintésérzékelővel ellátott telefonok is, a legjobb példa a csúfos kudarcot vallott Neonode N2, melynél nincs szükség speciális rétegre vagy felületre, az ujjunkat egy infravörös háló veszi észre, mely a kijelző fölött kapott helyet. A dolog hasonlóan működik, mint a bevásárlóközpontok WC-iben lévő piszoárok: ha valami beleér a hálóba, az infravörös fény megszakad, a cucc pedig érzékeli, hogy itt bizony történt valami. Bár a Neonode emberi szerint ez egy gyors és pontos eljárás, a valóságban viszont nem az. Mivel az infravörös sugarak száma a lent látható kép alapján erősen behatárolt, könnyen rájöhetünk, hogy az efféle kijelzők csupán pár helyen képesek érzékelni az érintést. Persze lehetne növelni az infra érzékelők számát, így javítva a pontosságon, de ezzel együtt nyilván az ár is nő. Az elképzelés ettől függetlenül nem volt rossz.
A Neonode N2 infrás hálója
Van azonban egy szintén infrás, ám kicsit életképesebbnek tűnő megoldás is, az FTIR. Ezt többek között ujjlenyomat olvasókban és nagy méretű kijelzőkben használják, mobilokba még valószínű, hogy egy ideig nem fog bekerülni, nem lenne költséghatékony. Ennél a megoldásnál a kijelző teteje alatt terül el az infraszőnyeg, az érintést pedig az ujjunkról visszaverődő sugarak segítségével lehet érzékelni. Multi-touch-ra kiváló.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
