Aki valaha használt már érintésérzékeny megjelenítővel ellátott telefont, az bizonyára tudja, hogy a nagy méretű kijelző önmagában nem garancia arra, hogy az adott telefon használható is lesz. Fontos szempont ugyanis, hogy a kijelző rezisztív (egy pontban érzékelő, érdemben jellemzően ceruzával használható) vagy kapacitív (az emberi ujjat érzékelő) panelről van-e szó, de még ennél is fontosabb, hogy az adott készülék gyártója milyen felhasználói felülettel látja el az adott eszközt. Ha ugyanis ott elvérzik a készülék, akkor valószínűleg kudarcra van ítélve, függetlenül a tudásától, kinézetétől és minden mástól.

A készenléti képernyőn widgeteket helyezhetünk el, bár máshogy hívják őket

A Sony Ericsson a felhasználói felületek terén mostanában felemásan teljesít. Véleményem szerint kiválóan oldják meg a nem érintésérzékeny telefonok kérdését, évek óta ugyanazt a felületet használják, melyet ebből adódóan gyakorlatilag bárki könnyedén tud használni, akinek valaha volt japán-svéd készüléke. Az érintésérzékeny eszközöknél viszont egészen eddig nem brillíroztak, a korábbi Xperia modelleknél (X1 és X2) rengeteg funkciót és szolgáltatást raktak rá a viszonylag gyenge hardverekre, aminek lassúság és ebből adódó nehézkes kezelhetőség lett az eredménye. Az X10 ebből a szempontból már sokkal előremutatóbb, az X10 mini viszont még ahhoz képest is egy teljesen új szintet képvisel. Az előző bejegyzésből ugye már kiderült, hogy a relatíve kis felbontású kijelző mögött egy elképesztően erős hardver van, a sebességgel tehát valószínűleg akkor sem lett volna gond, ha az optimalizációra kevesebb hangsúlyt fektettek, de szerencsére még arra is odafigyeltek. A 2,55 hüvelykes kapacitív érintőkijelző viszont annyira aprónak számít ebben a szegmensben, hogy a gyártónak gyakorlatilag nem volt más választása, mint az, hogy teljesen átszabja az Android kezelőfelületét.

A mi szerencsénk pedig az, hogy nem végeztek félmunkát a mérnökök, az X10 mini egész felhasználói felületéről ordít, hogy kizárólag a könnyű kezelhetőség miatt lett olyan, amilyen. No, nem mintha ronda lenne, de nem animál minden egyes pixelt teljesen feleslegesen, egyszerű és sima áttűnésekkel operál, melyek pont a sebességük miatt nagyon kellemes felhasználói élményt nyújtanak. A bemutatót a készenléti képernyővel kezdem, mely a négyes szám jegyében fogant meg: négy képernyőből áll, a sarkaiban négy gyorsindító ikon található, az innen elérhető főmenüben pedig szintén négy lapra osztva találhatjuk meg az alkalmazásokat. A készenléti részt lapozni ugyanúgy lehet, mint a többi Androidon, a különbség az, hogy ugye nem öt meg hét, hanem csak négy oldal áll a rendelkezésünkre, hogy a widgeteket rájuk pakoljuk, ráadásul a kicsi képernyő miatt mindegyikre csak egyet tolhatunk ki, tehát könnyen előfordulhat, hogy valamilyen korlátba ütközünk. Zavaró továbbá, hogy a zenelejátszónak nincs widgetje, a háttérben szóló zenét tehát nehézkes lehet kezelni, gyakorlatilag csak azt tudjuk csinálni, hogy lehúzzuk az Android beépített tálcáját (ez van felül), majd rányomunk az aktuális szám címére, ezzel megnyitva a zenelejátszót. Nagyon kellemesek viszont a sarkokban lévő gyorsindító gombok, melyek segítségével elérhetjük az üzeneteket, a zenelejátszót, a tárcsázóképernyőt/hívásnaplót és a telefonkönyvet. Villámgyors váltások ezek, csak úgy, mint az alulról "előhúzható" főmenü megjelenése, ahol háromszor hármas elosztású, rácsos elrendezésben láthatjuk az ikonokat. Hogy hogy néz ki mindez a gyakorlatban? Így:

A következő bejegyzés a gyári szoftverekről fog szólni.