Mindenek előtt köszönöm az előző bejegyzéshez érkezett kedves kommenteket, végre a gyógyulás útjára léptem, ami óriási megkönnyebbülés, mert aggódtam, hogy hogyan fogom bírni magát a CES-t. Ehhez persze kellett a rengeteg C-vitamin, az antibiotikum, meg az, hogy Péter a saját bevallása szerint sokkal kevésbé fáradjon el vezetés közben, mint utasként, illetve közben kiderült, hogy PÁV II-je is van, aminek köszönhetően egy mérföldet nem kellett vezetnem és rengeteget tudtam pihenni San Francisco felé. És még ő is élvezte a dolgot, mert amúgy az USA-ban még mindig nagyon kulturált dolog vezetni, a pirosnál jobbra kanyarodás megengedése kimondottan gyorsítja a haladást, az egyedüli hülyeség talán az, hogy a tompított fényszóró mindkét oldalra ugyanúgy szór, szóval a szembejövők vakítanak rendesen. Emiatt néha fel is ébredtem az anyósülésen.
Las Vegas a CES előtt, ilyenkor még fel lehet férni a monorailre. Sőt, egyedül lehet rajta utazni. [+]
A második vegasi nap nem volt különösebben izgalmas, úgy egy óra keresgélés után megtaláltuk a legendás Cherries on Top nevű játékgépet az MGM Grandban, amin Boggal egész jókat nyertünk két és három éve, majd eltűntnek hittük, mert Legendd és Kind tavaly nem akadtak a nyomára, pedig él és virul, a legnagyobb sajnálatomra. Átprogramozták és borzasztó lett. 1 helyett 25 centre nőtt az alaptét, ami 20 sornál ugye 5 dollárt jelent pörgetésként, úgy szaladt ki a kezemből 50 dollár, ahogy a nagykönyvben meg van írva, Péter pedig nem értette, hogy mire fel volt ez a nagy keresgélés. Mindenesetre bedobott 5 dollárt, pörgetett egyet, kivett 15-öt és mondta, hogy kösz, de ezen a ponton egyértelmű volt, hogy nincs szükség további pazarlásra, inkább el kell indulnunk a bérautónkért.
Reggeliztünk is, ez itt közel 4000 kalória az asztalon, nem embernek való. [+]
Jelentősen megnőtt a szolgáltatás ára a két-három évvel korábbihoz, a repülőjegy mellé tudtunk csak értelmezhető összegért bérelni, de meglepetés kategóriában, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy kompakt vagy nagyobb. Óriási szenvedés volt az egész folyamat, az én kártyám nem működött, Péterén nem volt elég pénz, úgyhogy át kellett rá raknia, otthon persze éjjel volt, de szerencsére bankon belül megoldódott. Utána jött, hogy én bár emlékeim szerint kifizettem a második sofőrt, ez a lapon sehol nem volt rajta, meg a biztosításnál is ment az átverés, mert amit fizettem biztosítást, az a weboldal szerint ugyan minden volt, ami kell, de a valóságban csak a bérautóra vonatkozott, és felelősségbiztosítást még kellett kötni. Valószínűleg a folyamat végére megsajnált minket a hölgy, mert tényleg küzdöttünk, mint malac a jégen, úgyhogy az eredetileg felajánlott Ford Fiesta, Toyota Yaris, illetve az egészen döbbenetes Mitsubishi Mirage trió mellé becsúszott a Nissan Sentra is lehetőségként, éltünk is vele, főleg, mert a sorban mellettünk álló, nagydarab amerikai hölgy nagyon kedvesen és erélyesen azt mondta: take the Sentra boyz!
Íme a Sentra, amelyet egyes piacokon Nissan Sunny-nak hívtak. Meg Pulsarnak, ami a legférfiasabb az összes neve közül. [+]
Péter számára a Sentra egy trauma, korábban autóversenyző volt, V8 alatt számára még Budapesten sincs élet, ez pedig a V8 hazája, nem a magyar főváros, ahol mint megtudtam, nincs normális autós kultúra. Persze igazából teljesen rendben van a gép, 7 literből eljárogatunk vele, kényelmes, jó az ülés oldaltartása, az egyhatos sornégyest szinte egyáltalán nem is hallani, elképesztően jó benne a hangrendszer, van Bluetooth és iPod csatlakozás, tolatókamera (radar viszont nincs, fura), meg persze tempomat. Péter pedig megtalálta a kihívást a vezetésben: az ECO módban próbálja a lehető legmagasabbra növelni az 1 gallonból megtehető mérföldek számát. Az 52 már elég jó, de csak városon belül tudja hozni.
Új cipő egy In'N'Out Burgerben lévő sajtburgermenü áráért. [+]
Az autóátvétel után körülbelül négy órát töltöttünk a legnagyobb vegasi outletben, 50 ezer forintból több havi ruházkodásom oldottam meg, Wrangler bőrövek 1,97 dollárért, Levi's 501 40 alatt, Vans cipő 7 zöldhasúért. Egy dolgot nem találtam: normális pólókat, ami azért szívás, mert alig raktam el párat, lévén itt úgyis lesz. Nincs, úgyhogy az a terv, hogy a különféle nevezetességeknél veszek majd reklámpólókat, mert azok legalább normális minőségű cuccok, nem olyan műszálas vackok, mint amikkel az outletben futtotam össze.
Ez az 1978-ban lezuhant ikermotoros géproncs is vonzotta a látogatókat az Angel's Ladies nevű kuplerájba, amíg 2014-ben be nem zárt. [+]
Este alvás volt a program, másnap elindultunk a Death Valley-n át Renóba. Elsőre nekem sokkal meggyőzőbb volt a hely, mert itt alapvetően a távolságok és a méretek azok, amik le tudják nyűgözni az embert. Nagyon sokan voltak, amikor Boggal erre autóztunk, szinte senkit nem láttunk, most meg előzgetni kellett ezeket a dög autókat, mert amúgy sosem végeztünk volna. Direkt más nevezetességeket látogattunk meg, mint korábban, az Ördög Golfpályája mondjuk elég menő, egy sziklakeménységű sókristályokból álló, csipkésen töredezett felszínű mező, milliónyi egymásba kapcsolódó, szabálytalan, 10–50 cm átmérőjű mélyedéssel. Közelről nézve látszanak a mélyedésekben megbúvó apró sókristály-barlangok, amikből a mező felépül. A nevét onnan kapta, hogy ezen a talajon elvileg csak az ördög tud golfozni, és ezt nem onnan tudtam meg, hogy az előző mondatot lenyúltam a Wikipediáról, hanem onnan, hogy a prospektusból jó hangosan felolvasta egy amerikai turista, és óriásit kacagott rajta. Megnéztük még a Badwater-medencét is, ami az USA legmélyebben fekvő pontja, de amúgy volt ott egy kis pocsolya, szóval inkább az elmélnek volt nagy az élmény, mint a szemnek.
[+]
Renóban megtapasztalhattuk, hogy hogyan szórakoznak az egyszerűbb amerikai emberek: szállást foglalnak mondjuk a Nugget Casino Resortban, 20 dollárért egy éjszakára, mint mi, majd előadásokat néznek, kaszinóznak, vidámparkoznak. Már a liftnél megkérdezett minket három túlpörgött kissrác, hogy hova valósiak vagyunk, Európát nem tudták elhelyezni a térképen, úgyhogy inkább azzal zárták a beszélgetést, hogy remélhetőleg bejön nekünk Reno, mert nekik nagyon, ennél szórakoztatóbb hely ugyanis nincs is. A hotel amúgy egy időutazás volt, de a jobbik fajtából, meg a nyerőgépek is csak három dollárunkat nyerték el, szóval igazából kellemes volt az élmény.
[+]
Reggel jött a világ egyik legkomolyabb autómúzeuma (igazából emiatt mentünk Renóba), Péter itt leakadt Porsche IMSA GT-nél, én addig megnéztem minden mást, kellemesen eltöltött óra volt azzal a konklúzióval, hogy egy ilyen autónak nem múzeumban, hanem az úton van a helye. Reggeliztünk egy laza 2000 kalóriát egy reggelizőhelyen, majd a Kindék által festői szépségűnek leírt Lake Tahoe érintésével megérkeztünk San Franciscóba, pontosabban Oaklandbe. Ezzel a szállással szívtuk a legtöbbet, lévén ugye itt töltjük a szilvesztert, jó helyen akartunk lakni, de értelmezhetetlen árak és kizárólag franciaágyas szobák voltak szerte a városban, ezért kikényszerültünk ide, az Emeryville nevű városrész mellé, ami egyes statisztikai oldalak szerint az USA harmadik legveszélyesebb része, de a kocsiból amúgy nem tűnt parának. A szállás rendben van, elképesztő szag fogadott minket, aminek kapcsán arra jutottunk, hogy kedvességből fújták be és ez elvileg illat, de ez mit sem ront azon, hogy két óriási ágy van, ami egyedi a városban. Kb. 10 perc sétára pedig megtaláltuk Cato sörözőjét, ahol... inkább mindenki kattintson ide és nézze meg, hogy mi van náluk csapon, aki szereti a sört, az érteni fog mindent. Marha jó volt, és ezzel el is jutottunk a kérdéshez: mit csináljunk szilveszterkor? Van még 16 óránk eldönteni (otthon 9 órával hamarabb lesz új év, mint itt), és részben a kedves olvasókra bízzuk a dolgot: a fenti gépszavazás nyertes eredménye pont olyan hangsúllyal fog számítani a döntésben, mint Péter és az én szavam. Magyarul ha mi nem értünk majd egyet, akkor lehet, hogy az olvasók döntik majd el, hogy hogyan lépjünk át 2017-be. Előre is köszönjük!
