Yumában ébredni 96 ezer embernek napi rutin, számunkra viszont kifejezett ritkaság. Úgyhogy annak ellenére is igencsak értékeltem, hogy reggeli kapcsán nem volt más választásunk, mint a klasszikus amerikai kalóriabomba, pedig visszafogottan próbáltunk rendelni, de bármit kérsz, az tutira elég estig. Íme:
[+]
Ezután felkerekedtünk, hogy megnézzük Yuma egyetlen számottevő nevezetességét, amely a börtön. A volt börtön, mert 33 évig működött csupán és 1907-ben bezárt (majd 1940-ben múzeum lett), de arról híres, hogy az állam első börtöne volt, több mint 3 ezer rabot őriztek itt összesen, ebből 42-en megszöktek, 40-et elkaptak és/vagy meghalt, kettő rabról nem lehet tudni, hogy hová tűnt. Hellhole volt a beceneve, mert Yumában simán van nyáron 40 fok, a légkondi viszont nemigen volt ismert berendezés a századfordulón és egyébként sem járt volna a raboknak.
[+]
Yumát észak felé elhagyva az első tervezett állomás neve Castle Dome Mine. Ez nincs rajta túl sok térképen, a Kofa Refugee területén fekszik, ami 10 kilométernyi murvás-homokos úton lehet megközelíteni, de tökre megéri. Castle Dome egy bányászváros volt az XIX. században (ezüstöt termeltek ki), fénykorában többen éltek itt, mint Yumában, több mint 300 tárna volt a környéken, majd persze elfogyott az anyag és elnéptelenedett a város. A jelenlegi üzemeltető pedig azt találta ki, hogy a komplett környékről egy helyre rámolta össze a jellegzetes épületeket és létrehozott egy fikciós bányászfalut ezekből. Egyik-másik épület simán eredeti, de a többség szerintem replika, néha nagyon furcsán berendezve, de azért van egy sajátos hangulata a helynek.
[+]
Ráadásul mintegy 100 méterre a múzeumnak nevezett, inkább skanzen jellegű területtől tényleg be lehet járni egy nagyobb részt, ahol tényleg az eredeti tárnák és épületek vannak az eredeti helyükön, persze hellyel-közzel kipofozva, de itt sokkal autentikusabb volt az összkép, érdemes volt tenni egy kört. És mi is ugyanilyen érdekességnek számítottunk a személyzet és az épp a helyszínen bóklászó nyugdíjascsoport számára, mindenképpen mindenki el akarta mondani a szerinte fontos infókat Amerikáról (tökre köszi, tényleg), többek között egy fickó tartott kéretlen (de roppant kedves) előadást arról, hogy mennyi brokkoli terem Yuma környékén és télen innen látják el zöldséggel az Államokat. És ő is azért jött északról idáig, hogy egy ilyen farmra bemenjen és a saját kezével szedjen brokkolit. Sok szerencsét kívántunk egymásnak és elindultunk vissza a főútra.
[+]
Ahová nem jutottunk el. A Kia Sorento, a Hankook abroncsok és a gatya minőségű út hármasa egy remek defekttel örvendeztetett meg, félúton a fedélzeti rendszer elkezdett pampogni, hogy baj van a bal elsőben a nyomással, kiszálltam, láthatóan valóban baj volt, de még addig elvergődtünk, amíg pont aszfaltos nem lett az út, mert ott végre volt valami minimális térerő. És innentől több forgatókönyv játszott:
[+]
Egyrészt amikor elhoztuk a kocsit, akkor rám akartak még valami biztosítást verni, ami pont a gumikra vonatkozott volna és nem kértem. Ahogyan nem kértem assistance szolgáltatást sem. Úgyhogy első blikkre a Yellow Pages online verziójáról választottunk egy random autómentőt Yumából, felhívtam, elmondtam, hogy mi a probléma, azt mondta, hogy ki tud jöni egy arc 300 dollárért és felrakja a mankókereket. Hát ezt talán ne, gondoltam, hogy esetleg javítja az eredetit, vagy hoz egy másikat, úgyhogy magam is megtekintettem a mankókereket (a csomagtartó alatt), az emelőt és a kerékkulcsot, majd úgy döntöttem, hogy ha nem muszáj, akkor ennek én nem állok neki, utoljára a kispolákomon cseréltem kereket és ahhoz kábé emelő sem kellett, ha ketten voltatok, szóval biztos szégyen, de nem éreztem a témában rutinosnak magam egy ismeretlen autóval a sivatag közepén. Nézzünk másik opciót, hátha.
[+]
Tehát felhívtuk a Sixt ügyfélszolgálatot. Mária vette fel (nem Márai), meg kellett adnom a szerződésszámot, majd tájékoztatott, hogy akkor ők hívnak egy autómentőt, az kicseréli a kereket szakszerűen, majd keressek fel egy Sixt irodát bárhol és kicserélik a kocsit. Ingyen. Most épp azt gondolom, hogy ennyit az ostoba extra biztosításokról, ha ez jár ingyen, akkor mi a bánatnak kössek ilyeneket? Matekoztunk egy sort persze azóta, arra jutottunk, hogy valószínűleg az extra díj azt is fedezné, ha bevinném a rossz kereket egy random szerelőhöz, hogy foltozza meg, az kerülne X dollárba és nem nekem kéne fizetnem, mert Mária mondotta, hogy egyébként ha így döntök, akkor az az én költségem.
Jó, Mária, lésszes akkor hívj egy autómentőt, kérdezte, hogy hova. Hát. Erre nehéz volt mit mondani, mert ha egy vadidegen országban állsz a sivatagban, akkor kevés támpontod van, próbáltam neki mondani, hogy a 95-ös útról nyílik a Castle Dome felé vezető út és azon mondjuk 2 mérföld, de Mária amúgy Floridában üldögélt (és nézte a hóesést), szóval egy huszárvágással elküldtem neki a GPS-koordinátákat SMS-ben. Vártunk, vártunk, amíg fel nem hívott egy fickó, hogy akkor ő már úton van és mondjam meg neki, hogy hol vagyunk. És ő Yumából jött, de fogalma sem volt róla, hogy van egy ilyen út, aminek Castle Dome a neve, szóval vért izzadtam, mire valamit kisütöttem nulla helyismerettel, hogy miképp talál ide. De mindez videón is:
Szóval lett mankókerék, maximum 50 mph sebességig hitelesítve (nyilván bírna többet is, de ha ez is elszáll, arra már minden autókölcsönző azt mondaná, hogy menjek a magyar bánatos viharba el), szóval 200 kilométert még ennyivel gurulva levezettem (sötétben), villogtak le a böszme nagy csőrös kamionok, de hát bocs, nem kockáztatok, majd félreállok néha, ahol lehet. És így értünk el Lake Havasu City-be, amiről most még csak azt tudom elmondani, hogy állati jó helyen kajáltunk (mert megérdemlem) és az itteni, két csillagos szállásunk oda-vissza pofánveri a tegnapi három csillagosat, de egyébként minden eddig hajlékot is, mert ez egy lakosztály, én most a nappaliban ülök a kanapén és ezt írom, a nejem pedig szundít a hálóban.
[+]
Viszont ezzel lassan véget ér az utazgatásos blogolás első felvonása, mert holnap már Vegas, kezdődik a CES, de semmi pánik, CES után még teszünk egy kört Utahban is.
