Hozzávalók

Megszületett a szerkesztőségi döntés: legyen zenei teszt. A téma aktualitásához nem férhet kétség, a Walkman, az XpressMusic, vagy az Ultra Music telefonok (SE, Nokia, Samsung) közötti különbséget csak úgy lehet lemérni, ha egymás után hallgatjuk rajtuk ugyanazokat a zenéket. Ráadásul mindenki másra esküszik, bár a Walkman hívei vannak a legnagyobb számban jelen, de ettől még nem biztos, hogy a svéd-japán megoldás a legjobb.

A kivitelezés már némi szervezést igényelt. Öt készülékkel terveztünk belecsapni a lecsóba, a Sony Ericsson háza tájáról a W710i érkezett, a Nokia egy N91 8GB-vel kedveskedett az alkalomból, a Samsung egy E740-et adott, kaptunk a Motorolától egy L9-et, illetve volt nálunk egy Alcatel S853 is.

A stáb Polacheck, Bocha, pmd, Gergő és jómagam voltunk, a helyszín pedig a Gubro-lak. Gergő számított a szaktekintélynek, hiszen ő zenész, komolyzenész, a Zeneakadémián is tanít, úgyhogy érdekesnek ígérkezett az este, pláne, hogy előkerült egy üveg Shiraz is a Gubro-varázsszekrényből.

A módszer

A módszer a fülünk volt. Miután a zenei ízlésünk alapvetően eltér, ezért három, egymástól nagyon különböző alkotást hallgattunk meg: egy Diana Krall, egy Fat Boy Slim (Rockafella Skank) és egy The Proclaimers szám került a tesztkészülékekre. Először kihangosítva próbáltuk élvezni a muzsikát, aztán egy profi Sennheiser fülessel hallgattuk meg őket, végül a gyári füles használata következett.

Az előkészületek kapcsán élből kiesett az Alcatel. Egyedüliként a mezőnyben miniSD kártyán kellett volna a zenét prezentálni, ami nem volt kéznél, de miután szabvány USB kábel igen, ezért gondoltuk, hogy majd nem lesz ebből probléma, de az S853 memóriája nem érhető el az oprendszer irányából, csak a telefon spéci szoftverével, amit le lehet tölteni ugyan a netről, de csekély 480 mega. Bluetooth is hiába van benne, az S853 adatátvitelre nem alkalmas, csak hang kommunikációra, így maradt az infra, és egy donor K750i-ről nekiindult az első 5 megás állomány, hogy felugorjon a francia csodára. Ez zajlott 40 percen át (az infra sebessége, ugye), aztán mikor megérkezett az MP3, akkor a telefon közölte, hogy nem tudja megnyitni.

Itt véget is ért az Alca pályafutása az este további részét tekintve, tudjuk, hogy kihangosítva zseniális, de egy zenei modellnél igenis lényeges szempont, hogy könnyen és gyorsan rá lehessen rámolni a megfelelő mennyiségű muzsikát.

A helyzet az, hogy a Motorola L9 is hasonlóképpen járt, a Diana Krall alkotást ő sem volt hajlandó megszólaltatni, ráadásul miniUSB csatlakozójú füles jár(na) hozzá, amit viszont normál jack foglalattá nem lehet átalakítani csak külön kütyü segítségével. Bár járt hozzá egy S9 sztereó Bluetooth headset, de értelemszerűen a Sennheiser fülessel nem tudtuk kipróbálni, így – bár kihangosítva meghallgattuk Fat Boy Slimet – úgy döntöttünk, hogy nem tudjuk figyelembe venni az eredményét.

Maradtak tehát hárman, alapvetően a három nagyágyú: a W710, az N91 és az E740, nekiláttunk.

Eredmények

A pontozás kizárólag szubjektív szempontok alapján történt egy 5-ös skálán, ahol a nagyobb érték számított jónak. Miután öten is hallgattuk a zenéket, ezért ebből próbáltunk némi átlagolás után végeredményt felállítani – legalábbis a terv ez volt. De végül kiderült, hogy erre tulajdonképpen semmi szükség nincsen.

A kihangosított készülékek közül mind hangerő, mind torzítás szempontjából a kis Samsung hozta a leggyengébb produkciót, őt a másik kettő nagyjából egyformán alázta meg, ráadásul ebben a versenyszámban még a Motorola L9 is indult, egyesek szerint simán verte a mezőnyt. Persze pont ez a próbatétel az, amely kisebb súllyal esik a latban egy zenei telefonnál, ráadásul az Alcatel is csodásan helytállna egy ilyen versenyben, csak most nem tudott bizonyítani. Itt a tervezők keze valamennyire kötött, látszott, hogy a fémházas N91 és L9 ezt az előnyét tudja is kamatoztatni, igazából a W710i okozott csak meglepetést azzal, hogy a fent említett két modellel fel tudta venni a versenyt.

Idáig remekül haladtunk, ezután viszont a Sennheiser füles került sorra, amelyből csak egy volt, így a tesztelési tempó némiképp lelassult. Ez a headset – hát most nem tudok hirtelen jobb szót, csak a bulvárújságírás kedvenc kifejezését alkalmazhatom – brutális. És bár nüansznyi különbségek voltak ugyan a telefonok között (amelyek akár az equalizer piszkálgatásával is változhatnak), a nagy kérdésre már itt megszületett a válasz: egy jó fülessel gyakorlatilag mindegy, hogy milyen készülék lapul a zsebben.

Ezek után még végigpróbáltuk a gyári füleseket is. Itt annyi volt az érdekesség, hogy a W710i-hez nem az ismert agybadugós Sony headset jár, hanem fülre csíptetős, egyszerűbb fajta, míg a Samsung E740-hoz viszont a koreaiak fabrikáltak hallójáratba passzírozandó hangfalacskákat. Ennek ellenére az a tény is némiképp megdőlni látszott, hogy a legjobb zenei élményt az agybadugással lehet elérni, a Nokia és a Sony Ericsson hagyományosabb megoldása például Gergő szerint jobb eredményt produkált, mint a Samsung gyári tartozéka.

A fenti táblázat összefoglalja ugyan az eredményeket (mellesleg a Sony Ericsson nyerte az összesítést, de csak picit maradt le a másik két delikvens - leginkább a kihangosítás hozta be az első helyre a W710i-t), de a konklúzió a következő: ha zenét akarsz hallgatni telefonon, akkor először is végy egy jó fülest. Utána már nagyjából mindegy is.

Bog