Fotós képességek

Nincs mese: a Huaweinek kamerafronton tarolnia kell, és a P50 Pro az előlapon mindjárt húz egy váratlant: 13 megapixeles, f/2,4-es rekeszértékű szelfiegysége 100 fokon és 18 mm-en szokatlanul széles látószögű, így négyen-öten elé férnek kényelmesen tartva (bár itt egyedül pózolok), ráadásul bizonyos tartományon belül az autofókusz is megvan. A villámgyorsan induló szoftveren egy gombnyomással vághatunk szűkebb látószögre, és 27 mm-en is remek a részletesség, a fehéregyensúly, illetve az expozíció. Ugyanis pazar a 4K 60 fps videó minősége, csak elég izgága az elektronikus képstabilizálás, ha mozgásnak indulok.

[+]

A Huawei XD Optics és XD Fusion Pro True Chroma Image Engine nyelvtörőkkel természetes szín- és textúrafeldolgozást ígér, a technológiák megfejtésére blogbejegyzésben hamarosan kitérünk. Most inkább a példáké a főszerep, és az első sorba a P40 Pro szegődött referenciaképp. A főkamera maradt 50 megapixelen, 4:1-es binning után 12,5 megapixeles automata felvételekkel, 23 mm-es optikával és sajnos ezúttal is felesleges vágással 27 mm-re, azaz az elérhetőnél picit szűkebb látószögre. A rekeszérték f/1,8, az optikai stabilizálás természetesen megvan, a PD-autofókusz pedig éjjel-nappal pontos.

A fenyőkre nézve mindjárt nyilvánvaló: a P50 életszerűbb színekkel dolgozik, és az első oszlopban a dinamika, illetve a textúraminőség is előrelépést mutat generációsan. Lejjebb azért nyomát látni a zajszűrésnek és az élesítésnek, szóval egy cserélhető objektíves fényképező még mindig természetesebben rajzol bármelyik okostelefonnál. Mobilvonalon viszont nemcsak nappal, éjjeli is kiemelkedően jó a helyzet – olyannyira, hogy a dinamikára erősítő, de túl sok telítettséget használó éjjeli módra semmi szükség – koromsötétben ezt rittyenti a normál mód kézből megtartva, ISO65536-ban. A Huawei tud 50 megapixeles képeket is menteni (3. oszlop), csak erre aligha van szükség, és amíg az előd ezen a felbontáson kezdte meg a feldolgozást így megnyerően részletesek natív képei, az utód már alapból 12,5 megapixelen nyúl a felvételekhez, és sokkal kevésbé acélos az 50 megapixeles példa. Emiatt a 2x-es szenzorzoom is gyengébb, lásd a Fővárosi Vízművek feliratot, ám a P50 efféle nagyítása még így is bőven használható, és csak most jön a java.

Nem az a zoomkamera a legjobb a piacon, amelyik a legmesszebbre lát, hanem amelyikre a mindennapokban és ország/világjárás során a leggyakrabban szükség van. Éppen ezért örvendetes, hogy a P40 Pro ritkán ideális, 5x-ös nagyításáról (első sor) praktikusabb 3,5x-ösre váltott az utód (90 mm, f/3,5 PD-autofókusz, OIS), a szenzor pedig 12-ről 64 megapixelesre, 4:1-es binning után 16 megapixeles eredményekkel. A részletesség, a textúraminőség, a dinamika és a fehéregyensúly egyaránt kitűnő, túlélesítésnek semmi nyoma. De mire föl 64 megapixel? A többelemes képfeldolgozás mellett például ügyes szenzorzoomra: abszolút használható a 7x-es szenzornagyítás, 2. oszlopban pedig a P50 10x-es példája tisztább a P40-énél, lásd a víztorony vagy a számok rajzolatát. Este is ott van a periszkópos rendszer a szeren: a mobilszinten jófajta részletesség mellé előrelépett dinamika jár. Itt-ott az éjjeli mód most is tud csiszolni a minőségen, ám ezúttal is túl sok a telítettségből, így maradhatunk az automatikánál. Csak azért kár, hogy néha egy csöppet pontatlan a fókusz (vagy az optikai stabilizátor dolgozik éppen a kézremegések kiküszöbölésére): szó nincs életlen képekről, csak előfordul egy-egy kevésbé éles 100%-ra belenagyítva.

A Huawei széles látószögű minőségben eddig oktatott, lásd a P40 Pro tűéles példáját nappal (első kép) és a konkurenciaalázót este (második), egy hibája mégis akadt: 18 mm-en egyáltalán nem volt ultraszéles a látótér, és 13 mm-en, ill. 120 fokon pont ezen javít a folytatás (f/2,2, PD-autofókusz, szupermakró) – persze közben a Huawei-t is lelépte a OnePlus 10 Pro és a Realme GT 2 Pro 150 fokos egysége. A gondok nem itt kezdődnek, hanem kisebb szenzor, gyengébb optika és komolyabb torzításkorrekció használatával, így már nappal harmatosabb a vonalélesség (3. kép, ill. a többi sor lejjebb), főleg a szélek felé haladva. Így is megvan a csúcsmobilos átlagminőség, akárcsak a remek színkezelés és dinamika, a hátrány inkább este nyilvánvaló: minden festményszerűbb és sárgásabb az elődhöz képest, úgy egyébként pedig a zajszűrésen is lehetne finomítani.

Szerencsére a makrók minőségére semmi panasz: az elsőt a főkamera, a többit az ultraszéles szállította rengeteg részlettel, előnyös dinamikával és megnyerő színekkel. A témához ráadásul 2,5 cm-re közel hajolhatunk, ami szuper dolog. A lencsesort egy régi ismerős zárja: visszatért a monokróm kamera (23 mm, 40 megapixel, f/1,6), és az ugyanilyen nevű mód ki is használja, bár a négy példa alapján megtolt kontrasztokkal és így korlátoltabb dinamikaátfogással. A monokróm szenzor egyébként állítólag megsegíti részletekkel a főegységet, ám erre igazából semmi szükség, és bár este is helytáll a dolog, az extra kamera keretéből inkább az ultraszélesre kellett volna áldozni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!