Akartam már hamarabb is postolni a hazautazás körüli viszontagságot, de 15 órán keresztül szemrebennés nélkül aludtam, s gondolom, hogy a többiek is hasonlóan cselekedtek. Lévén reggel 5-kor keltünk pénteken, hogy a fél 8-as repülőt elérjük, a csomagolással és a takarítással már megvoltunk előző este (éjjel 1 körül), szóval mindenki baromi lelkes volt, amikor rájuk nyitottam az ajtó 5:03-kor. De tisztességesen felkeltünk, csíptünk egy taxit (mert négyünknek már majdnem megérte), amiben nem lehetett kártyával fizetni, ezért megálltunk valami automatánál, ahol Pheke ki tudott venni lóvét.

Már ez is elég szürreálisnak tűnt nekem, hajnali 5:40, Barcelona, épp csak pirkad, és egy taxiból nézek kifelé, belőtt-beszívott őslakosok kóvályognak az utcán, Pheke meg áll egy ATM-nél, és mintha nem telne az idő, mert csak áll, áll és áll, és nem jön vissza, és... mi a fene folyik itt? Kiszálltam, hogy hátha szívás van a kártyájával, de nem, csak valami 600 kérdésre kellett válaszolni az érintőfelületen keresztül, mire végre kiszart neki az ATM 40 eurót.

Kijutottunk a reptérre, ordas nagy sor, én meg nem voltam túl jól, de gondoltam, hogy csak a fáradtság. Beálltunk a sorba, és éreztem, hogy elég nagy probléma adódott, saját állapotomhoz képest meglepően fürgén elugrottam klotyóra, és bizony ugyanazon a csatornán intéztem egy outputot, ahol egyébként az input szokott zajlani. Viszont rögtön jobban is lettem, virgoncan visszamentem a sorba, Pheke adott mentolos cukrot a lehellet frissítése végett (ezúton is köszönöm, bár ha tudom, hogy két óra múlva egy repülőgép hátsó felében landol ez is, akkor nem nyúlom le), elcsaptam a gyomrom, na, hát van ilyen, lehet, hogy a rák volt elfuserálva két napja, vagy az erkélyen hagyott KAS-t nem kellett volna meginni.

Amikor felszálltunk a gépre, már megint nem voltam túl jól. Ittam egy kis vizet, és egész hosszasan bírtam egyenesen ülni, miközben hallgattam a mellettem elterülő koreai figura egyenletes horkolását, de aztán volt egy pillanat, amikor éreztem, hogy eszkalálódik a probléma. Elindultam a hátra, hogy bejussak a klozetre, de ott bizony sor volt, ráadásul még épp láttam egy 60-as nőcit nagy lendülettel bemenni akkora felszereléssel, amiből világos volt, hogy komplett tatarozást fog odabent rendezni. Kicsit még próbáltam magam visszafogni, aztán megkocogtattam az éppen hangosbeszélő stewardess vállát és mutattam neki némán, hogy a szájamból nagy ívben fog előtörni valami olyasmi, amit ő nem kíván megtekinteni, és baromi kedves volt, mert mutatta, hogy várjak, amíg ő beszél a hangosba, és én meg nem vártam, hanem utolsó erőmmel megint megkocogtattam a vállát és igen magyaros angolsággal azt mondtam neki, hogy plíz give me a bag, because I will vomit NOW, amit azonnal megértett és elémrántott egy szemetest és pont időben cselekedett.

És utána nagyon kedves volt, tisztára sajnált, hogy a repülés rám ilyen hatással van (miközben ez ettől tök független volt), de mondtam, hogy hagyja csak, visszamásztam a helyemre, és onnantól jól voltam. És onnantól én voltam az-utas-aki-hányt, mert akármikor, akármelyik stewardess arra bóklászott, mindig volt egy kedves mosolya felém, meg hogy szává? mert Air France-szal utaztunk. És leszálláskor még állt ott a kapitány is a kijáratnál és ő is kérezte, hogy jól vagyok-e, hát komolyan, ezek szerintem külön örültek, hogy van egy szerencsétlen, aki végre színt visz az életükbe.

No, emberek, most tartunk ott, hogy Párizsban vagyunk, és a kicsinek nem nevezhető Charles De Gaulle reptéren szállunk át, amire volt 2:45 percünk. Az F terminálról a D terminálhoz kellett átmenjünk, ami nem ment gyorsan, mert Bog miatt alapból gyökhárommal haladhattunk csak, másrészt folyamatosan néztem, hogy hol van klozet, hogy megtaláljam ha gond van. De nem voltam különösebben rosszul, csak gyenge, ittam vizet, próbáltam a többiek tempóját tartani. Amikor újra átestünk a security motozáson, utána állítólag Bocha és Kind ott integettek velem szemben, én meg nem vettem észre őket, örültem, hogy egyből megtaláltam az 55-ös kaput, ahonnan a budapesti gép megy, ledobtam magam és pihentem... de a rohadék franciák minden széket karfásra terveztek, nehogy el tudjál heveredni, ezért elindultam egyrészt felderíteni klotyóügyben a területet, másrészt alukálós széket keresni, de csak előbbi esetben jártam sikerrel. Ha pedig már így alakult, akkor harmadszorra is kiürítettem a gyomromat, totálisan nullára, úgyhogy el is döntöttem, hogy ha most egy jódarabig nem eszem-iszom, akkor nem lesz gond, mert már nincs, ami gondot okozhasson.

Végre felszálltunk a gépre és az ablak mellé kunyiztam magam, mert úgy jobban lehet aludni. És sikerült is, és mondtam a srácoknak, hogy ha jönnek a verdával a stewardessek, akkor kérjenek nekem egy fekete teát sok cukorral. Így is lett, Pheke pedig még azt is mondta, hogy hozzanak nekem egy zacsit, mert nem vagyok jól, úgyhogy ezen a gépen is én lettem a csávó-aki-lehet-hogy-okádni-fog, szerintem várták is egy kicsit, hogy mikor, de megszívták, mert különösen jól tartottam magam.

És amikor végre leszálltunk (és persze a mi csomagjaink jöttek ki utoljára) és kiléptem a váróba, akkor már tudtam, hogy innentől jó lesz minden, mert ott várt rám a menyasszonyom. Jövőre inkább mégiscsak WizzAir, ez az átszállós műsor nagyon szörnyűvé tette a hazautat, nem szeretném újra átélni, még akkor sem, ha az Air France dolgozói tényleg maximálisan kedvesek és korrektek voltak velem. A srácoknak meg köszönöm az odafigyelést visszafelé.