A Death Valley egy egészen különleges szeglete a világnak. Ebben mindenki egyetért, aki már járt a 13 ezer négyzetkilométeren elterülő nemzeti parkban. És még úgy is megéri visszamenni, ha már voltunk korábban, mert nagyon nem mindegy, hogy az év melyik szakaszában érkezik a látogató. Arról nem is beszélve, hogy több szempontból is egyedülálló a terület, itt mérték a valaha legmelegebb hőmérsékletet a Földön, 1913-ban ugyanis Furnice Creekben 56,7 fokos hőség volt, plusz itt van az Egyesült Államok legmélyebben fekvő területe is, a Badwater.
[+]
Nem vagyok egy Death Valley expert, mert nyáron speciel még sosem jártam erre, de mostanra már elég sok részét láttam. Télen nem az időjárás a szívás, mert az a 20-25 fok, ami ilyenkor napközben a maximum, gyakorlatilag a tökéletes hőmérséklet a körbenézéshez, de délután 5-kor eltűnik a Nap a Telescope Peak (3368 méter) mögött és hirtelen nem lesz olyan meleg, no meg ránk szakad a sötétség is. Úgyhogy korán érdemes érkezni, ami nem egyszerű, mert a Death Valley területén nemigen van értelmezhető szállás néhány sivatagos kempingen túl, ha a Furnice Creekben felépített fancy hotelt nem számítom ide, ami azért elég combos árfekvésben érhető el. Szóval az ember megpróbál valami közeli városkában szerválni egy motelszobát, nekünk a messze földön híres és roppant jól csengő Pahrump lett a választásunk, ami arról híres, hogy nem híres semmiről. Viszont iszonyat kedves recepcióst fogtunk ki (Patty), aki egy nyugdíjasnak tűnő néni volt és persze baromira vágta, hogy mi másnap reggel indulunk a Death Valley-ba, nyilván más oka nagyon nincs annak, hogy akárki is eltöltsön Pahrumpban 10 percnél több időt.
[+]
A második fontos tennivaló a völgybe autókázás előtt, hogy tankoljuk tele a kocsit, mert van ugyan egy benzinkút Furnice Creekben (ez a Death Valley központja), de ott duplaáron mérik a naftát. Mi északkelet felől érkeztünk, van egy önbevallásos belépő, amit egy automatából kell megvenni, de egyébként úgy láttam, hogy ezt tök komolyan vette mindenki és az összes kocsi megállt a bejáratnál, a népek kiszálltak, fizettek, elugrottak klotyóra, aztán rögtön a következő kereszteződésnél páran el is fordultak a Dante's View felé. Mi is.
[+]
A Dante's Peak egy hegycsúcs (1700 méter), ahonnan döbbenetes kilátás nyílik a Death Valley-ra, de elsősorban a Badwater Basinre, ami alatta terül el. Mivel a levegő nagyon száraz, ezért állati messzire el lehet látni, nekünk az volt a különleges szerencsénk, hogy egy héttel az érkezésünk előtt volt némi eső (pedig az évi csapadékmennyiség alig 50 mm), szóval a Badwater Basinben volt víz is, ami nem túl gyakori és az fentről remekül látszott. Nincs egyébként korlátozva, hogy hova sétálsz, szóval a hegygerincen simán el lehet mászkálni órákig is, de akkor nem marad idő a többi frankóságra.
[+]
Ha az ember továbbmegy a lenti útelágazásról, akkor a következő megállóhely a 20 Mule Canyon bejárata lehet. A kanyonban végigvisz egy földút, itt nincs növényzet, szóval megdöbbentő a táj, életemben először alkonyatkor haladtam erre Bocha pajtással és egy Mustanggal, ami nekünk szórakoztató volt, a Mustangnak nem, mire kiértünk vaksötét is lett, szóval azt gondoltam, hogy majd most egy 4x4-es kocsival, nappal biztos jobb lesz. Hát nem lett, mert le volt zárva az egész a vízmosások miatt. A bejáratnál viszont rengetegen mászkáltak a homokkő sziklákon, ami elég érthető volt, mert már ezek is állati jól néznek ki.
[+]
Aztán az ember eljut a Zabriskie ponthoz, ami az egyik leghíresebb terület. Itt pár éve még úgy volt, hogy fel lehetett autózni egy kisebb csúcsra, ott volt egy parkoló, de átépítették és most a kisebb csúcs alatt van a parkoló, onnantól séta. Talán jobb is így. A Zabriskie pontról eszeveszett jól néz ki a homokköves, erózió által formált táj, aminek mintha sosem lenne vége, itt van néhány tábla, hogy eddig és ne tovább, de ez nem tartott vissza kábé senkit sem attól, hogy egészen messzire is elmerészkedjenek. Aztán kiderült, hogy ez normális, mert a sok-sok homokkő után le lehet jutni alulra, ahonnan némi sétával elérhető a Golden Canyon (ez alapból a hegy másik oldala a Badwater mellett), ami főleg alkonyatkor csodálatos, egy csomó Star Wars jelenetet is forgattak itt. De ez megint egy olyan túra, hogy egyrészt alapból 2-4 órányi séta, másrészt az ember vagy visszamászik a Zabriskie ponthoz, vagy valaki lemond a sétáról és kocsival átmegy a másik oldalra, hogy összeszedje a népet.
[+]
A következő számottevő megállóhely már a Furnice Creek, ami a park központja, itt van némi szállás, benzinkút, kaja, látogatói központ, ajándékbolt, klotyó, meg egy jókora hőmérő ott, ahol az eddigi legmelegebbet mérték a Földön. És innen többfelé lehet elindulni, muszáj dönteni, mert egy nap alatt nem fog beleférni minden.
[+]
Ha délkelet felé fordulunk, akkor jutunk a Badwaterhez. Ez - szó szerint - melegen ajánlott, mert tényleg eszméletlen, pláne így, némi csapadék után. A 86 méteres tengerszint alatti magasság mélységben fekvő medence majdnem sík, a talaj háromszor sósabb, mint egy tetszőleges óceán, ezért maga a víz is sós (már ha van, mert egy csomószor nincs). Alig pár centis a tó mélysége, konkrét partja kvázi nincs, fokozatosan válik egyre nedvesebbé a talaj, aztán egyszer csak már tocsogóssá válnak a lépések. Mezítláb nem ajánlott, eléggé csípi a bőrt a só, ami teljesen fehérré teszi a tájat, eszméletlen látvánnyal, pláne, hogy hatszög alakú mintázatokat hoz létre víz, ami utána kvázi odaszárad és emiatt olyan, mintha egy különösen nagy területet fedett volna le egy kormányközeli alvállalkozó teljesen szabályos térkővel.
[+]
Nincs messze a Natural Bridge (de ide már ajánlott a számottevő hasmagasságú autó), ami szintén egy kanyonszerű kaptató végefelé található természetes homokkő-híd, a Devil's Golf Course, ami egy sík terep jókora lukakkal és amolyan véletlenszerűen csipkézett, kiszáradt felszínnel, valamint a Golden Canyon alsó bejárata (ahol át lehet jutni a Zabriskie ponthoz). És nemrég az Artist's Palette nevű területhez is építettek aszfaltozott utat, itt a vulkanikus hamut mindenféle ásványok festik meg kék-zöld-narancs színekkel, ez sem egy kellemetlen kitérő, meg is álltam kiszállni, hogy egy darabka kék sziklát megfogdossak.
[+]
Ismét eljutottunk Furnace Creekbe, ha északkeletre indulunk (ezt idén nem tettük meg, korábban már igen), akkor a klasszikus, tökegyenes, növényzetet kvázi nélkülöző úton jutunk el az Ubehebe kráterhez, ami egy vulkanikus robbanás eredménye. Le lehet gurulni az aljára, hogy aztán fel kelljen valahogy kapaszkodni. Innen nem messze van a Scotty's Castle (ezt idén lezárták vízmosás miatt), amit egy milliomos épített, miután kiderült, hogy a Death Valley száraz levegője csodát tett az asztmájával, ma ez is szálláshelyként működik, már amikor. Az Ubehebe kráter mellől pedig el lehet(ne) jutni a Death Valley egyik legérdekesebb részéhez, aminek az a neve, hogy Racetrack Playa.
Út a Racetrack felé [+]
24 mérföldet kéne megtenni ehhez egy szörnyűséges földúton, idén kábé csak ezért béreltünk 4x4-es autót, mert ezt akartam látni. Aztán utánaolvastam és egyre inkább meggondoltam magam a következők miatt:
- Tényleg rettenetes az út, jó esetben másfél óra oda, ugyanennyi vissza, ami nagyon necces, akkor semmi mást nem látunk a Death Valley-ból, plusz igen nagy százalékban kap defektet az autó (valaki írta a neten, hogy háromból három), azon meg már túl voltunk ugye, még egyet nem szerettem volna, plusz itt még térerő sincs.
- A Racetrack Playa eső után süppedős iszappá változik, aminek kellemetlen következményei vannak, leginkább az, hogy az ember lábnyoma ott marad a talajban. De nem pár napra, hanem akár évtizedekre, ami azért nem szerencsés, mert
- a hely különlegessége, hogy a kiszáradt talajon különböző méretű köveket lehet találni, amelyek mögött ott egy csík, ami azt mutatja, hogy honnan jött a kő. Mármint magától, tök sokáig teljes rejtély volt, hogy a Death Valley egyik legeldugottabb völgyében mi a frásztól közlekednek maguktól a kövek, mire megfejtették, hogy ha van némi csapadék, akkor az éjjel jéggé fagy ezeken a köveken, amelyeknek emiatt megváltozik a súlypontjuk és megmozdulnak. Maguk mögött pedig nyomot hagynak (ugye ilyenkor süppedősebb a talaj). Namost ez a látvány azok után, hogy kiszárad az egész és csak a kő látszik, valamint annak a nyoma egészen fantasztikus, irgalmatlan fotóstéma, amit viszont összemászkálni úgy, hogy a lábnyomok évekig ott maradnak, minimum nem illő.
Egyébként mostanában éppen van is a fentiekből balhé. Egyrészt tényleg egy csomóan bementek a Racetrackre eső után és összemászkálták a helyet, másrészt (és ez szerintem bőven pofátlanabb) voltak fotósok, akik megcsinálták a tökéletes képet egy kővel, annak a nyomával, a háttérben a hegyekkel és a kiszáradt talajjal (fent egy ilyen kép), aztán elvitték(!) a követ máshová, hogy más ne tudja megcsinálni ugyanezt a képet. Vagy kicserélték a fotó kedvéért egy nagyobbra, jobb alakúra. Szóval manipulálták a területet, most van egy csomó "kőnyom", aminek a végén nincsen kő, meg van egy csomó kő, ami mellett nincsen nyom, miközben az egész helynek pont ez a jelenség volt a varázsa.
Szóval a Racetrack Playa idén is kimaradt, ahogyan kimaradt Rhyolite szellemváros is, mert időben nem volt esélyünk. Pedig onnan indul egy szintén terepjárós út (Titus Canyon), ami állítólag roppant élvezetes (bónusz még egy szellemvárossal), de erre is 3 órányi időt írtak a netes leírások. Magyarán kiderült (megint), hogy a Death Valley egy nap alatt teljesen esélytelen vállalkozás, igazából azt mondom, hogy így télen legalább három nap, és akkor túrázni is lehet, meg kanyonozni, meg szellemvárosozni, így is két órát vezettem a vaksötétben, amikor dél felé elhagytuk a völgyet Ridgecrest irányába, ugyanis ebben a metropoliszban foglaltuk a következő szállást. Előtte még rápillantottunk a homokdűnékre (mert egy tisztességes sivatagban azért ilyenek is vannak) és még alkonyatkor kiszálltunk csinálni egy ilyen fotót:
[+]
Nekem ez az a hely, ami miatt akkor is megérné tizensok órát repülőzni, ha semmi mást nem tudnék megnézni, annyira változatos, megunhatatlan és lenyűgöző.
