Klaus Kinski másfél órás hisztériarohamot kap a Pár dollárral többért forgatásán, ha ugyanaz a felhőszakadás elkapja, amely bennünket a Tabernas-sivatag közepén meglocsolt. Elvégre ez Európa egyik legszárazabb pontja és ekként népszerű helyszíne a filléres spaghetti westerneknek, vadnyugati hangulatot kölcsönözve amerikai helyszín nélkül.

A Tabernas sivatag ázott arcát mutatta nekünk. Háttérben az egyik turistákra szabott forgatási helyszín, kihagytuk [+]

Tikkasztó hőség a szikrázó napsütés híján bennünket a dolog mégis inkább világvégi horrorfilm helyszínére emlékeztetett, de annyira legalább futotta borszállásunk és Granada között haladva, hogy kifogjunk egy esőmentes, bár meglehetősen saras sétát a Ramble de Algeciras víztározó felett, ahol mindjárt el is készítettük első hármas csoportképünket, ha már ennyien utazunk közösen.

[+]

Az időjárás mégse kecsegtetett sok jóval előre tekintve, pedig kifejezetten kértem Bogot és Brigit pár hete, hogy iktassuk kétnapos granadai megállónkat a legendás andalúziai város és a 3479 méteres Mulhacén közé, elvégre az utóbbi az Ibériai-félsziget legmagasabb hegycsúcsa, népszerű síterep, mint az a felszerelésbe bújt összes szomszédunktól kiderült. Monachil békés, csendes városka a hegyekben, hasonló nevű folyócskával, melyhez kanyonnal és függőhidakkal társított túraútvonal tartozik, ez pedig egyértelműen az én terepem - amit a többiek alternatív program szervezésével finoman jeleztek.

Monachil este, csepergő esőben, a patak bal partján [+]

Ám kicsit előre szaladtam, mert ott hagytam abba, hogy a szakadó eső rossz ómen volt és az időjárás még rosszabbat ígért a következő két napra, ám akkor kezdtünk gyanakodni, hogy szerencsénk jóra fordul, amikor a határozott dörömbölésre nyíló szállásunk mellett egy Michelin Guide-ban szereplő, mégis középáras étteremre bukkantunk, és rátermettségünket, illetve mázlinkat bizonyítja, hogy asztalfoglalás nélkül nyomban ülőhelyhez jutottunk, aztán a létesítmény meg is telt.

Rib-eye steak Barcelonából és t-bone Monachilből, egyaránt érlelt, helyi marhából [+]

A csirkehúsos erőleves életet mentett az esős, utazós nap után, Bog részéről aztán a padlizsános fogás, Brigi és az én részemről pedig a véresen kért, egykilós t-bone streak megváltásként hatott, mert zseniális a La Cantina de Diego konyhája, nem mellesleg pedig profi a személyzet minden mozdulata. Míg egyébként barcelonai választásunk balra 90 napig érlelt rib-eye steakre esett, szintén a Sierra Nevada régióból, utóbbi kicsit frissebb hússzelet ugyanonnan, Brigitta szerint néhol istálló jellegű mellékízzel, amiért én nem lettem figyelmes. A lényeg: mindnyájan jóllaktunk és eltettük magunkat másnapra, mert teljesen váratlan módon, egyszer csak éjfél lett.

A leghosszabb függőhíd eléggé kilengett középen [+]

A reggeli, napsütéses madárcsicsergés igazi felüdülés volt, és amíg Bog és Brigi csavarogni indult Granadába, én a Camino De La Solana körtúrát választottam gyalogszerrel a folyócska mentén, ami azért körtúra egyébként, mert a patakmeder a sziklák között néha olyan szűk, hogy csak egy irányban lehet rajta végig menni a bokáig érő vizet elkerülve, és ugye nem jó, ha éppen szembe jön ott valaki a 20 cm széles peremen.

Itt bizony kúszni-mászni kell [+]

A túra tényleg kalandos, mert néha tényleg csak annyi hely marad, hogy egy kisebb növésű ember, más néven gyermek egy szikla alatt kúszva átjusson, az olyan magas növésű fickók, mint jómagam, pedig praktikus okokból hátsójukkal próbálkozhatnak oldalazva átjutni a szűk keresztmetszeten. Már a meder betonnal tarkított szélén, ami nem azért került oda, hogy az egyszeri túrázók a nagyvárosban érezzék magukat: a Monachil patak mentén építettek bonyolult vízelvezető rendszert efféle megoldással védve a csöveket az omlásoktól és az eróziótól.

[+]

A rendszer pedig a helyi, többlépcsős vízerőműből is kiveszi a részét, a hegyekben szétszórt állomásokkal. A kanyont széles völgy és a legkülönfélébb sziklaformák követik ösvényekkel, rengeteg patakkal és forrással, mesterséges csatornával és külszíni vízelvezetőkkel, sokrétű növénnyel és virággal, plusz néha békésen legelésző tehenekkel, akik tudomást se vesznek az elhaladó, bámészkodó, fotózkodó sétálókról.

[+]

Visszafelé előbb felfelé és kopár hegyoldalon vezet az út pompás sziklaformációkkal tarkítva, aztán a legkülönfélébb kúriák és nyaralók mellett lefele, egy-egy étkező helyiséggel és nyílt panorámával a pár kilométerrel lejjebb elterülő Granadára. Épp csak a magashegyek nem bújnak elő errefelé, azokhoz ugyanis feljebb kellene haladni a műúton, amit számos síbusz és jármű folyamatosan meg is tett, de nekem ez az ellentétes irányban volt, és kezdtem fáradni, úgyhogy le is ültem egy kis pihenőre, mielőtt visszaértem a faluba.

[+]

Túra verdikt: csodálatos idő, gyönyörű táj, 14,6 km séta, 748 méter szintemelkedés, középerős izomláz és a végén egy megérdemelt sör a napsütésben. Este már mindhárman Granadában leszünk, remélhetőleg a jó időjárást tartva, de ha két napból csak az egyik olyan szép, mint a mai volt, elégedetten járjuk körbe az Alhambrát esernyővel.