Menü
A funkcionalitást finoman csak korlátozottnak mondanánk. A szögegyszer menü hat darab ikonból épül fel, ezek között úgy lehet közlekedni, mint egy normális telefonnál. Meggyőződésem, hogy ez a színes, kontrasztos, ikonos felület sokkal jobban átlátható, mint egyes gyártók listás, rövidítésekkel tűzdelt rendszere. Nem érdemes teljesen sík debilnek nézni a felhasználói csoportot, a potenciális vásárlóknak nem fog gondot okozni értelmezni egy borítékot, vagy egy stilizált órát, ilyen szempontból a Panasonic jó nyomon jár.
A telefonkönyvben 100 bejegyzés fér el, ezért vélhetően inkább a SIM kerül előtérbe, ezzel nincs is gond. Az viszont kissé megdöbbentő, hogy keresni csak kezdőbetűre lehet, ráadásul olyan lassan reagál a rendszer, hogy az valószínűleg egyébként már egyáltalán nem dinamikus nagymamákat is meg fog lepni. Az üzenetkezelés SMS-re korlátozódik, ebben az esetben is 100 férőhelyünk van a SIM kapacitásán felül. A szövegbevitelnél nincsenek magyar ékezetes karakterek (miért?), az írásjelek után nem kezdi nagy betűvel a következő mondatot a szoftver, ezek apróságok, de fontosak. Szerencsére karakterszámláló van a sarokban.
Jó pont viszont, hogy a betűméret – bár nem állítható – jól látható, tárcsázásnál éppúgy, mint üzenet írása és olvasása kapcsán. A menü vagy fekete alapon fehér, vagy ennek inverze, a háttérkép módosítható, van csendes mód, a rezgés pedig meglehetősen erőteljes. A billentyűhangok viszont idegesítő csipogások, mint a korai Renault Thalia indexhangja, hosszabb távon kifjezetten zavaró. Tárcsázásnál egy női hang mondja be a számokat, a csillag és a kettőskereszt fogalma ismeretlen a számára. A csengőhang erős, a kihangosított készülék is inkább az ordítós kategóriába tartozik. A beszélgetési hangminőség viszont nem túl jó, mi nagyon élesen halljuk a másik felet, aki viszont arról fog panaszkodni, hogy egy különösen mély kút fenekéről folytatunk érzése szerint vele diskurzust. Ráadásul a duplex hangátvitel sincs megoldva, ha egyszerre beszélünk véletlenül, akkor csak hangfoszlányok jutnak át a másik féltől a fülünkbe.
A hátlap alatti akkumulátor viszont természetesen rettentő sokáig tartó energiamennyiséggel ajándékozza meg a telefont. Mivel nincs semmi, ami különösebben fogyasztaná az áramot, ezért a Panasonic KX-TU301 legalább egy hétig vidáman elvan töltő nélkül. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a vsárlók vélhetően mindig a bölcsőbe rakják vissza a kütyüt otthon, akkor a lemerülés leghalványabb veszélye sem forog fent. Összegzésképpen viszont az a benyomásunk, hogy a készülék igen messze áll a tökéletestől. Vannak természetesen nagyon kellemes meglepetései (jó minőségű készülékház, kiváló gombok, kontrasztos, jól kezelhető menü), de elfuserált megoldásai is bőven. A hangminőség sarkalatos pont, nem tudjuk, hogy csak a mi példányunk szenvedett ettől a vödrös betegségtől, vagy ez a jellemző, de kevésbé sikerült jól a billentyűzár csúszkája, a hangerőt állító megoldás pedig meglehetősen sajátos, s igazából semmi különösebb indoka nincs. A termék közel 20 lepedőt kóstál, ez a márkás időstelefonok szintje (Emporia), ennél olcsóbban is van kevésbé ismert kütyü (myPhone), s igazából vélhetően elég morcos profit is van egy ilyen micsodán, mert a hardver abszolút filléres, csak egyszer kell jól megtervezni a külsőt és a menürendszert, onnantól nincs különösebb költsége. Lehet, hogy kicsit sarkos lesz a véleményünk, de egy ilyen kategóriájú telefonnál a legfontosabb az, hogy jól halljuk egymást idősebb ismerőseinkkel, rokonainkkal, ez pedig esetünkben nem állja meg a helyét. Ezért aztán – bármennyire is frankó a kialakítás, a bölcső, az anyaghasználat és a menü – mégsem tudjuk a Panasonc KX-TU301-et ajánlani.
Bog
A cikk elkészítésében a T-Mobile mobilinternet volt segítségünkre.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
