Doboz, külső
A doboz magyar feliratokat is tartalmaz, így már kibontás előtt képbe kerül az ember a funkcionalitást illetően. Lgnagyobb betűkkel a GSM 900/1800 szöveg jön szembe, ebből már sejthető, hogy az extrák is ezen a szinten fognak mozogni. Színes kijelzőt, hangos tárcsázást, elemlámpát, nagy gombokat és elsősegély hívást emel ki a csomagolás, valamint azt a tényt, hogy szabványos hallókészülékkel is használható a kütyü.
A dobozban vaskos magyar kézikönyv pihen, illetve egy bölcső, amelybe bele lehet állítani a telefont. A mellékelt töltőt vagy ehhez csatlakoztatjuk, vagy közvetlenül a telefonba dugjuk – ez egyébként fícsör, a csomagolás büszkén hirdeti, hogy “akkumulátor töltés kétféle módon”. Szépséghiba a történetben, hogy az inkriminált töltő semmivel sem mutat fel kompatibilitási hajlandóságot, pedig ma már elvárás lehetne legalább egy miniUSB.
Maga a telefon – főleg a bölcsőbe állítva – meglehetősen olyan benyomást tesz, mintha nem is mobil lenne, hanem egy vezeték nélküli, de otthoni motyó, amit a lakásban bátran lehet hurcolni egy bizonyos hatótávolságon belül (ennek egyébként DECT a neve). Pedig a hátlapot leszedve megtaláljuk azakkumulátor alatt a SIM-et. Hogy ez most valami MTK platformos kínai izé, amire rátette a Panasonic a saját logóját, vagy házon belüli DECT készülék mobilosítása az csak addig nehéz kérdés, amíg meg nem tekintjük a formatervet: ez bizony a cég saját terméke.
A jókora telefon viszonylag kicsi, színes, TFT kijelzővel bír, az alárámolt gombsor viszont kiváló. A navigációs gomb igen nagy, könnyű kezelni, a körülötte ülő négy billentyű funkciója egyértelmű, a számok pedig nagyok, jól olvashatóak, a homogén, fehér megvilágításra sem lehet panasz. Az előlapot körülölelő szürkés keret pedig fém, ez szintén dob egyet a minőségérzeten és persze a készülék tömegén is.
A kütyü tetején zseblámpa üldögél, elég haramtos produkciót nyújt, de jobb, mint a semmi. Ezt a jobb oldalon található gombbal kapcsolhatjuk be, kár, hogy csak addig ég, amíg nyomjuk a billentyűt. Ez alatt található a billentyűzár csúszkája, amely jellemző momentuma az időstelefonoknak, ugyanakkor kissé idétlenül sikerült megvalósítani, nem odanézve valahogy sosem jött össze a működtetés. Az átellenes oldalon vannak a hangerőt szabályozó gombok, ezeket könnyű lenne használni, ha nem lenne a történetben egy abszolút felesleges csavar. Ha ugyanis az öt fokozatú skálán hármas az erősség, vagy annál kevesebb, akkor a négyes szintre ugrás előtt a telefon megkérdezi, hogy biztos ezt akarom-e. Erre kell nyomni egy OK-t, s akkor hajlandó fentebb venni a hangerőt, ami folyamatban levő beszélgetés során abszolút hülyeség, az ember csak nyomkodja bőszen a billentyűt, nem történik semmi, aztán – ha van egy kis logikája – elemeli a fejétől a telefont, ránlz a kijelzőre és látja, hogy OK-t kell nyomni. De közben értékes másodperceket vesztettünk, feleslegesen idegesítettük magunkat, s egyáltalán: ha attól parázik a gyártó, hogy a júzer halláskárosodást szenved (ami egyébként maximális fokozaton sem valószínű), akkor mi a francért nem csippant inkább a fülbe, hogy az ember így kapjon visszajelzést?
A telefon hátlapjának közepén piros gomb terpeszkedik, a rajta levő grafika olyan, mint a kórházban a nővérhívó. Ez az SOS gomb, egy előre betárolt listát hív végig, előtte küld SMS-t is általunk szerkesztett szöveggel. Ha nem veszi fel az első ember, akkor csörgeti a másodikat, így jut el az ötödik elemig (Bruce Willis?). A létrejövő hívás automatikusan kihangosított módon épül fel, ami viszont egyáltalán nem ostoba gondolat, viszont a többi időstelefontól eltérő módon ilyenkor a készülék nem áll neki szirénázni, ami pedig szó szerint életet is menthetne.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
