Új hozzászólás Aktív témák

• #49705 #71562240 törölt tag #71562240 #49702

  Új Válasz 2014-03-12 16:33:02 #49705

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  #71562240

  törölt tag

  válasz #71562240 #49702 üzenetére

  Előzmény: (#49702) kammerer

  Tehát az eleje:

  -------------

  A fekete macska farka

  - A High Fidelity kritériumai - I.

  Hobbink neve angol eredetű, olyasfélét jelent, hogy "magasfokú
  hűség a természeteshez". Elegáns, szuggesztív kifejezés, azt sugallja,
  minek ide sok beszéd, úgyis mindnyájan tudjuk, mit értsünk rajta.
  Mintha csak annyi volna a dolgunk, hogy fogunk két darab
  természethűséget, és összehasonlítjuk őket, melyik a magasabbik...
  Sajnos, amikor az elvet át akarjuk ültetni a gyakorlatba
  (összehasonlítjuk két hifi-berendezés hangminőségét), rádöbbenünk,
  hogy a fogalmak nincsenek tisztázva, és egyáltalán nem világos, mit is
  kell érteni akár azon, hogy magasfokú, akár azon, hogy hűség vagy hogy
  természetes. Ijedtünkben segítségül kiabáljuk a mérnököket, az
  akusztikusokat, a zenészeket, az elszánt élőzenehallgatókat (sőt, a
  végén már azokat is, akik azt se tudják, mi fán terem a zene - abban a
  reményben, hogy "az ő fülük legalább nincs elrontva"). Kapunk is tőlük
  annyi definíciót, hogy csak győzzük feljegyezni. De ezek a
  meghatározások, amikor közelebbről megvizsgáljuk, s különösen, amikor
  használni akarjuk őket, bizony, összeroppannak a kezünkben. Kiderül,
  hogy nincs tartásuk: egyik érvük a másikra, a másik pedig az egyikre
  épül, az egész okoskodás körben forog, s önnönmagát akarja
  bizonyítani. Amikor a tanácsadók elvonulnak, s magunkra hagynak
  bennünket az érvek és definíciók e romhalmazával, az az érzésünk
  támad, mintha elsötétített szobában kergetnénk egy fekete macskát. A
  baljós állat hol erre, hol arra surran, a szőrével meg-megsimítja a
  lábunk szárát, de bárhogy kapkodunk is utána, sehogyan sem tudjuk
  megragadni a farkát. A kishitűek (ezek általában kívülállók, nem
  vesznek részt a macskavadászatban, csak odakünn hallgatódznak az ajtó
  mögött) azt állítják, hogy macskánk nem is létezik. Szerintük az egész
  hifi reménytelen vállalkozás, merthogy a reprodukált hang úgysem
  közelítheti meg az eredetit, és egyébként is: ízlés dolga az egész.
  Nézetüket akár tiszteletben is tarthatnánk, ha ezeknek az embereknek
  legalább halvány fogalmuk volna róla, miről beszélnek. De kérdezzetek
  csak rá, mire alapozzák véleményüket! Ki fog derülni, hogy soha
  életükben nem hallottak különbet valami suta japán Direct Drive
  lemezjátszónál, szomszéd-hozta nyugatnémet (de inkább hongkongi)
  midi-toronynál...
  Biztos vagyok benne, hogy a hajsza nem értelmetlen, a macska itt
  dorombol körülöttünk. De szörnyen nehéz fülöncsípni, definíciók közé
  zárni. Hogy érthetőbbé tegyem, mire gondolok, fölöttébb kritikus
  szemmel fogom nézni a dolgokat, sőt, a kötözködéstől sem riadok
  vissza, egyáltalán: igyekszem minél sötétebb képet festeni az
  elsötétített szobáról. A végén majd leteszem a sötét szemüveget
  (bocsánat a képzavarért), és felvillantok egy-két reménysugarat, hogy
  megvilágítsam a fekete macskának legalább a körvonalait.
  Mint a komikus címből nyilván kiderült, esszét írok, nem
  tanulmányt; sok mindent érintek benne, s mert nem szeretek összevissza
  csapongani, gondolataimat fejezetekbe foglalom - de ezek inkább csak
  afféle lélegzetvételek lesznek, nem pedig németes alapossággal
  körülhatárolt gondolatkörök. Tehát nem módszertant kreálok ("Hogyan
  fogjunk sötét szobában fekete macskát?"), hanem csupán a probléma
  megközelítésének módozatait veszem számba ("Hogyan szokás
  megközelíteni sötét szobában a fekete macskát?"). A dialektikus
  tanulságot akár előre is összefoglalhatom: külön-külön egyik
  módszerrel sem megyünk sokra, de ha minden szempontot figyelembe
  veszünk, akkor...akkor majd meglátjuk. (Talán még a macskát is.)

  1. Spekulatív megközelítés

  Ez az úgynevezett lánc-analógia. Klasszikus formájában úgy
  hangzik, hogy "minden lánc csak annyira erős, mint a saját leggyengébb
  láncszeme". A feladatunk eszerint abból áll, hogy megkeressük
  hangátviteli láncunk mindenkori leggyengébb láncszemét, és azt
  lehetőség szerint erősebbre cseréljük. Eközben a hangátvitel nyilván
  egyre természethűbb lesz. Hogy melyik a leggyengébb láncszem, azt hol
  műszaki, hol szubjektív szempontok szerint, hol pedig találomra döntik
  el. Vigyázat: most nem csak arról van szó, hogy például a hangsugárzót
  általában gyengébb láncszemnek tekintik az erősítőnél! Hangsugárzóra
  mindenképpen szükség van, nem használhatunk őhelyette is egy erősítőt!
  A kérdés inkább úgy merül fel, hogy: "gyengébb-e a hangsugárzóm
  hangsugárzónak, mint az erősítőm erősítőnek?" Mellesleg, mint látni
  fogjuk, az egyes láncszemek hierarchiája távolról sem annyira
  egyértelmű, hogy bármelyiket - tehát akár a hangsugárzót is! -
  fenntartás nélkül a leggyengébbnek ítélhessük!
  A lánc-analógia egyetlen egy esetben tökéletesen helytálló: ha a
  hifi-berendezésből a szó szoros értelmében láncot készítünk, vagyis a
  lemezjátszót, erősítőt, hangsugárzót a hozzájuk tartozó kábelekkel
  együtt általvetjük egy folyó fölött, és megpróbálunk száraz lábbal
  átkelni rajta. Ilyenkor tényleg azt fogjuk tapasztalni, hogy a lánc a
  leggyengébb pontjánál, valószínűleg valamelyik csatlakozókábel
  nyakrészénél szakad el. Ezzel azonban nemcsak a láncnak, hanem az
  egész analógiának is végeszakad, ugyanis a hangátviteli berendezés
  csak nagyon kevéssé lánc, sokkal inkább valami egészen másféle
  objektum, és hangminőségét nem feltétlenül a leggyengébb komponense
  határozza meg. Hacsak nem iktatunk Mambó magnetofont vagy hasonlót egy
  szuperberendezésbe - de ne vezessük ad absurdum a dolgot, maradjunk
  meg az ésszerű példáknál.
  Egyszer régen, nagyon régen, a következő értéktárgyak voltak a
  birtokomban: kazánlemezre épített fusi lemezjátszó, Shure M55E
  hangszedővel, BEAG AET 250 erősítő, két Videoton Minimax. Történetesen
  módom volt rá, hogy próbaképpen minden komponensét értékesebb típusra
  cseréljem. Semmi kétség: amikor a Minimax helyett megszólalt a
  kölcsönkapott B&O, a zene feléledt. Viszont a Minimaxon is nagyon jól
  meg lehetett hallani, mennyivel jobb a Shure M55E-nél az új V15
  (később meg is vásároltam). Ami pedig az erősítőt illeti, előzőleg egy
  Acoustic Research-öm volt, csak (ismerős szituáció?) el kellett adnom,
  és azt reméltem, hogy a mérve kitűnő AET 250 tökéletesen pótolni
  fogja. Hát nem pótolta! A hangminőség ugyanannyit romlott, mint
  amennyivel az M55E volt gyengébb a V15-nél vagy a Minimax a B&O-nál.
  Namármost, azt még csak-csak hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy
  mindössze háromtagú láncnak két leggyengébb láncszeme is lehet - de
  hogy három legyen! Mai fejemmel egyébként ennek a háromtagú láncnak a
  negyedik láncszemét: a kazánlemezre épített futóművet gondolnám a
  legrosszabbnak. Dehát akkoriban még mit sem tudtunk a lemezjátszók
  sajáthangjáról.
  Nézzünk egy másik láncot, azt, amelyet jelenleg használok: NAD
  5120, Ortofon MC20S, T-30 transzformátor, Naim NAIT erősítő, Spendor
  hangsugárzók. Ez a rendszer abszolút értelemben legfeljebb ha közepes,
  de még ebben a berendezésben is meg lehet hallani bármelyik láncszem
  cseréjét (csőkar - lapos kar; MC10S MC20S - MC 2000; T-20 T-30 -
  T-2000; Naim - HFM I/Quad - NAD 3020; Spendor - bármiféle más
  hangsugárzó), ezenkívül azt is észre lehet venni, ha jobb minőségűre
  cserélem a lemezjátszó-állványt, a hangsugárzó-lábazatot, az alátétet
  a hangsugárzó és lábazata közt, valamint bármelyik kábelt. Pedig a
  lánc-elmélet értelmében az összes, fentebb felsorolt változtatás közül
  kizárólag egyet volna szabad füllel is kimutatni: a leggyengébb
  láncszem cseréjét...
  A klasszikus lánc-analógia teljes csődje akkor következik be,
  amikor van egy középszerű berendezésünk, tengelyében egy jóminőségű
  erősítővel (mely utóbbit tehát minden szempontból a legerősebb
  láncszemnek kell minősítenünk!); kicseréljük az erősítőt egy tízszerte
  drágábbra és ordítóan nagy különbséget hallunk! Brit szakírók az Audio
  Research elektroncsöves erősítőiről írnak olyasmit, hogy (szó szerint
  idézem) "a különbség még egy Videoton Minimaxon is átjön". Jómagam
  szintén átéltem már hasonló kalandokat, szintén csöves erősítőkkel.
  Ruccanjunk át egy kicsit a stúdióba. Forradalmi változás tanúi
  vagyunk, az analóg hangtechnikát felváltja a digitális. Eközben az
  analóg magnót úgy tekintik, mint a leggyengébb láncszemet a
  hangrögzítés folyamatában. Igen ám, de hangrögzítés önmagában véve
  értelmetlenség, a felvételt előbb-utóbb le is kell játszani - akkor
  pedig a végén megintcsak nem ússzuk meg hangsugárzó nélkül. Akkor most
  melyik a leggyengébb láncszem?!
  A lánc-elv egy korszerűbb változatának foghatjuk fel a Linn-féle
  tézist (sajtószemle-rovatunkban már többször is szóba hoztuk). Ebben
  az elméletben információs láncról, az információt átbocsátó készülékek
  hierarchiájáról beszélnek. A műsoranyagot információáradatnak
  tekintik. Ami információ elvész, végleg elvész: minden készülék
  legfeljebb annyit adhat tovább, amennyit ő maga kap az előzőtől. Minél
  előbb helyezkedik el valamely készülék az információs láncban, annál
  fontosabb a szerepe. Tehát, mondja a Linn cég, a legfontosabb láncszem
  a lemezjátszó-futómű, aztán a hangkar, aztán a hangszedő. (Alternatíve
  pedig nyilván a CD-játszó, de persze az antidigitalista Linn nem
  számol ezzel az eshetőséggel.) A fontossági sorrendben az erősítő
  következik, majd legvégül (!) a hangsugárzó. A Linn-elv szerint "a
  jobb minőségű futómű gyöngébb hangkarral-hangszedővel szebben szól,
  mint a gyöngébb futómű drága hangkarral-hangszedővel". Ebben tényleg
  sok az igazság. Viszont magam is tapasztaltam, hogy akár egy komplett
  Linn lemezjátszó hangminőségét is mennyire leronthatja egy cifrán
  muzsikáló erősítő vagy hangsugárzó. Ha abból indulunk ki, hogy a
  konstruktőrök viszonylag későn (túlságosan is későn!) figyeltek fel az
  analóg lemezjátszó "sajáthangjára", s mulasztásuk következtében a
  futómű és a hangkar a leggyengébb láncszemmé "nőtte ki magát", akkor a
  Linn-teóriát félig-meddig a klasszikus láncelméletre redukáltuk.
  A lánc-analógia az úgynevezett józan ész terméke, ösztönösen
  ragaszkodunk hozzá, sajnáljuk elvetni - vagy legalább szeretnénk látni
  rá valami nem-gyakorlati, hanem elvi cáfolatot is. Ez azonban már
  átvezet bennünket a következő fejezetbe. Addig is nyugodtan
  megtarthatjuk a lánc-analógiát, mint olyan életbölcsességet, amely ha
  nem használ, hát nem is árt, és ér annyit, mint a többi közmondás:
  csalánba nem üt a mennykő, sötétben minden macska fekete stb. stb.

  2. Műszaki megközelítés

  A mérnök nem spekulál, a mérnök mér. A mérésnek szigorú szabályok
  szerint kell végbemennie. Szabványok írják elő a mérés körülményeit, a
  méréshez használt műszerek tulajdonságait stb. és természetesen azt
  is, hogy a mérés eredményét hogyan kell interpretálni, számokba és
  ítéletekbe foglalni. Mindezen előírásoknak az az értelmük, hogy a
  mérés reprodukálható legyen (holnapután is a tegnapelőtti eredményt
  adja), és össze lehessen vetni a más készülékekről, más
  laboratóriumokban kapott mérési eredményekkel. A valóságban ugyan ez
  nem megy annyira gördülékenyen, mint az én golyóstollam a papíron
  (különösen a hangszedő- és hangsugárzó-méréseket nehéz pontosan
  reprodukálni, azonkívül sok visszaélésre ad alkalmat a szabványok
  sokfélesége is, mint ezt Sólymos Antal, a szabványok szigorú őre
  annyiszor kifejtette a Hifi Magazin hasábjain), de ne hasogassuk a
  fekete macska szőrszálait: a műszeres mérés a lehetőségek szerint
  precíz, reprodukálható, elfogulatlan. Tehát méltán (avagy: jobb híján)
  tekintik a High Fidelity legfőbb kritériumának.
  Ha viszont hívek akarunk maradni a tudományosság eszméjéhez - és
  ez nem nagyképűsködés, hiszen a Technika nem más, mint a Tudomány
  hétköznapi vetülete, mindkettő ugyanazokhoz a módszerekhez
  ragaszkodik, a "reprodukálhatóság" is jellegzetes tudományos
  követelmény! -, akkor azt is el kell várnunk, hogy a mérések
  előrejelezzék az auditív minőséget! Vagyis "papírból" meg kell tudni
  jósolni, hogyan fog szólni egy-egy készülék, s még inkább: hogy két
  készülék közül melyik szól majd jobban.
  Az első követelménynek talán eleget tehetünk. Ha egy masinán durva
  hibákat mérünk, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy szólni is
  macskajajosan fog. Teljesen nyilvánvaló, hogy hangsugárzó
  frekvenciagörbéjén nem szabad 10-12 decibeles tüskének mutatkoznia;
  erősítőnek nem szabad 2-3 százalékot torzítania; magnó jel-zaj
  arányának nem szabad 40 decibel alá süllyednie és így tovább. Ha
  viszont valamely készülék 20-30 fontosabb paramétere többé-kevésbé
  elfogadható, akkor azt mondjuk rá: korszerű... És ekkor szennyezi be
  objektivitásunkat az első szubjektív elem, ugyanis a "korszerű"
  kifejezés tökéletesen definiálhatatlan. Sohasem határozzuk meg,
  mekkora időt ölel fel az a bizonyos kor, amelyhez viszonyítunk. Vajon
  korszerű volt-e az ötvenes évek Quad elektrosztatikus hangsugárzója, a
  hatvanas évek EMT hangszedője?
  Vagy ezek éppenséggel megelőzték korukat? Korszerű-e a Direct
  Drive lemezjátszó? És vajon mennyire korszerű a DIN (oszauruszok
  korában rögzített) 45500-as "Hi-Fi" szabvány?
  Mindegy, szűrjük ki a mezőnyből a selejtet - a Hifi Magazinnak
  végülis ez a legfontosabb dolga! -, és aztán maradjunk meg azon
  készülékek körében, amelyeknek nincsenek durva hibáik. Közöttük a
  legdrágább legalább tízszer annyiba kerül, mint a legolcsóbb. Nézzük,
  meg lehet-e jósolni a diagramokból és adattáblázatokból, hogy két gép
  közül melyiknek tetszetősebb a hangja, melyiket érdemes megvásárolni.
  Haladjunk készülékfajták szerint. Először mindig felmérem, majd
  egy-egy példával illusztrálom a helyzetet.
  Hangszedő. A mérés és a hangminőség között csak minimális a
  korreláció. "Papírból" is fel lehet ugyan ismerni az MM és az MC
  típusokat, de alig-alig lehet megjósolni, melyiknek szebb a hangja.
  (Mellesleg: a gyári szórás néha nagyobb, mint az egyes típusok közötti
  különbség!) Méréseink alapján a 9 ezer forintos Ortofon MC20 Super
  jobbnak látszik, mint a 30 ezer forintos és kétségtelenül szebb hangú
  MC 2000.
  Lemezjátszó futómű és hangkar. Semmiféle biztos támpontunk sincs,
  a korreláció úgyszólván a nullához konvergál. Komplikált, nehezen
  interpretálható rezonanciavizsgálatokkal talán szét lehet választani
  az átlagmezőnyt és az élcsoportot, de egyrészt a kétcsoport között nem
  lesz éles az átmenet, másrészt az egyes csoportokon belüli, számottevő
  auditív különbségekre már végképp nincs műszaki magyarázat. Az a
  megfigyelés, hogy a lemezjátszók hangminősége nagymértékben függ
  alátámasztásuk módjától, szinte kilátástalanná teszi a helyzetet.
  Méréseink alapján a NAD 5120 semmivel sem jobb, inkább még rosszabb is
  a szokványos, olcsó japán gépeknél - mégis szebben szól amazoknál.
  CD-játszó. Főleg olvasmányaimra kell hagyatkoznom A CD-játszók
  hangminősége sokkal egységesebb, mint a lemezjátszóké, de azért van
  közöttük eltérés. A mérések csalhatatlanul előrejelezték, hogy a
  Philips-típusú készülékek szebben szólnak a korai Sonyknál (lásd
  "Szűrővizsgálat" és "Bemutatjuk", HFM 20.), de a második-harmadik
  generációs készülékek között már nem mutatnak ki szignifikáns
  különbséget, és egyáltalán nem indokolják, miért szól szebben az
  alapfokú gépeknél a dupla árú Meridian, a tripla-árú "nagy" Sony és a
  hatszorosra árazott Cambridge Audio. Ha igaz, hogy az auditív
  különbségért a CD-játszó analóg áramkörei a felelősek, akkor: innen
  kezdve lásd az "erősítő" címszónál.
  Analóg magnó. Magasfokú korreláció a mérések és a hangminőség
  között, mindaddig, amíg a kommersz gépeket kell elkülöníteni a
  félprofiktól. A két csoporton belül már nehéz előrejelezni a
  hangminőséget. (Példák: az Aiwa AD-F220 versenye az Orionokkal,
  illetve Revox G-36 az A-700, valamint a Technics RS-1700 ellenében.)
  Erősítő. Felemás helyzet. Ha két erősítő eltérően szól, utólag
  gyakran akad valami műszaki magyarázat. Előrejelezni azonban ritkán
  sikerül az erősítő hangminőségét. Azt tapasztaltam, hogy a szakértők
  szívesebben jósolnak, ha a diagramokkal együtt a készülék kapcsolási
  rajzát is megkaparinthatják. Időnként egészen meglepő dolgok
  történnek, azonos specifikációjú készülékek eltérően, eltérő
  specifikációjúak hasonló karakterrel szólnak - lásd "Negyedik
  Dimenzió", HFM 20.
  Hangsugárzó. Műszaki paramétereit tekintve kétségtelenül ez a
  "leggyengébb láncszem", ráadásul ezt a komponenst még elvben sem
  elegendő csupán a laboratóriumban vizsgálni, hiszen később
  kiszámíthatatlan körülmények között használják. A műszaki-auditív
  korreláció gyakran rendkívül gyenge. A 20. számunkban tesztelt, az
  etalonnal együtt összesen 7 típus közül mérési adatai alapján az S-30
  akár csoportelső is lehetett volna, de (hogy a fekete macska karmolja
  meg!), az egyik legrosszabbnak bizonyult. A 14. számunkban szereplő 4
  brit típus négyféleképpen szól, holott a specifikációjuk legalábbis
  egyenrangú. És ha valaki a kifinomultabb méréseket kéri számon, akkor
  hadd mondjam el, hogy a nyugati magazinok agyba-főbe dicsérnek egy-egy
  kitűnő impulzusátvitelű modellt (noha a frekvenciagörbéje csúnya), és
  megfordítva: néha olyan modellekre esküsznek, amelyeknek a
  frekvenciaátvitele kiegyenlített, az impulzusátvitele viszont gyatra.
  Ezeket az ellentmondásokat - ti. hogy a mérés nem modellezi eléggé
  a hangminőséget szerintem soha nem lehet feloldani teljesen. Mielőtt
  Olvasóim felhördülnének és idealistának bélyegeznének, kérem,
  hagyjanak időt, hogy kifejthessem a véleményemet, összesen három
  pontban.
  Nem vagyok idealista, jól tudom, hogy minden szubjektív (auditív)
  effektust okvetlenül vissza lehet vezetni műszaki paraméterekre - ha
  nagyon akarjuk. De akarjuk-e eléggé? A neves scifi-írót, A. C.
  Clarke-ot idézem: minden megvalósítható, ha nem ütközik természeti
  törvénybe és ha van rá társadalmi igény. Hát ez az: nem hiszem, hogy a
  Társadalmat különösképpen érdekelné, miért szól másképpen egy JBL,
  mint egy Heybrook. Ez az első számú ellenvetésem. Talán még a
  digitális hangtechnika az, amely arra vall, hogy a Társadalom
  mégiscsak figyelmére méltatja a High Fidelityt. Még ha ez a technika
  csupán más iparágak mellékterméke is: ez volt az első eset, hogy a
  hangtechnika fejlesztésére tényleg horribilis összegeket áldoztak.
  Második ellenvetésemmel a műszaki paraméterek valóságtartalmába
  vetett hitet szeretném megingatni egy kicsit. A legtöbb hifista azt
  képzeli, hogy az egyes paraméterek éppolyan öröktől rendelt,
  önmagukban létező kategóriák, mint a tér és idő Kant filozófiájában.
  Tehát (igazán csak a példa kedvéért): az intermodulációs torzítás
  mérésekor azt állapítjuk meg, hogy mekkora az intermodulációs
  torzítás. Hát ez nem egészen így van. Minden paraméter: kérdés a
  Természethez. A Természet azonban nem beszél sem magyarul, sem
  angolul, semmilyen nyelven sem beszél, nekünk kell kitalálnunk, hogyan
  kommunikáljunk vele. Ha jól kérdezünk, értelmes választ kapunk, ha
  rosszul: a válasz sem lesz különb - és még csak nem is fognak
  felvilágosítani bennünket az ügyetlenségünkről! Párbeszédünk a
  Természettel valahogy így zajlik le:

  Mi: Mekkora az intermodulációs torzítás?
  Természet (nem érti, a füléhez illeszti a tenyerét): Há?
  Mi (ingerültebben): Azt akarjuk megtudni, hogy ha a masinába
  beadunk egy 60 és egy 7000Hz-es mérőjelet, melyeknek amplitúdó-aránya
  4:1, és az eredményt az IEC szabvány szerint értékeljük, akkor hány
  százalékot kapunk?!
  Természet (megvonja a vállát): Hát, ha erre vagytok kíváncsiak:
  0,1-et.
  Mi (féllábon ugrálva az örömtől): Az intermoduláció csak 0,1
  százalék! Csak 0,1 százalék!...
  Természet (szánakozva legyint egyet és elhallgat).

  Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem ezzel a kis dramolettel, hogy
  a paraméterek nem "léteznek", hanem mi találjuk ki őket azért, hogy
  jellemezni tudjuk a készülékek egy-egy tulajdonságát. Persze, nem úgy,
  hogy a hasunkra ütünk. Hogy a két mérőjel frekvenciája éppen 60 és
  7000Hz (vagy hasonló két frekvencia), azzal tudatosan modellezünk
  valamit. Sajnos, más dolgokat viszont egyáltalán nem modellezünk vele.
  Ezért próbálkoznak aztán egyesek másféle mérőfrekvenciákkal, például
  19 és 20kHz-cel (egyenlő vagy nem egyenlő amplitúdóval - vigyázat, ez
  mind-mind egy más paraméter!), és ezért kellett kiagyalni egészen
  különleges méréseket, hogy a tranziens körülmények között fellépő
  intermodulációról is valamiféle képet nyerhessünk. De bárhogy
  definiáljuk is paramétereinket: amit mérni fogunk, az sohasem maga az
  intermoduláció an und für sich, hanem a komplex valóságnak egy
  önkényesen kiragadott szelete, sőt, annak is csak egy vetülete.* (* A
  paramétereket végülis azért kellett kitalálni, hogy megpróbáljuk
  kézbentartani azokat a főbb műszaki jellemzőket, amelyek minél
  szorosabb korrelációban állnak szubjektív értékítéletünkkel - és éppen
  itt van a baj: még ma sem ismerjük az emberi hallás mechanizmusát, sem
  pedig azt a folyamatot, ahogyan ítéletűnk kialakul. Fel kellene
  kutatni, feltérképezni, rögzíteni a támpontokat, hogy tudjuk, mit
  miért és hogyan ítélünk meg. Akkor felülvizsgálhatnánk méréseink
  lényegét, szétválaszthatnánk a fontos és a kevésbé fontos
  paramétereket, és megalkothatnánk a hiányzó módszereket. Egy rendkívül
  komplex ismeretanyagra volna szükségünk - annak hiányában sok a
  bizonytalankodás, a hibás következtetés. Akárcsak az időjárás
  előrejelzésében. (Mint minden hasonlat, ez is sántít, de megvilágítja
  a dolog lényegét.) A várható időjárás kiszámításához hihetetlen sok
  adat áll rendelkezésünkre (hőmérséklet, légnedvesség, légmozgások,
  műholdas térképek stb.); nagyteljesítményű számítógépek dolgozzák fel
  az adatokat, azok készítik a prognózist. Az előrejelzés biztonsága
  egyre növekszik, de a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy időnként
  hiba csúszik a számításokba. Nyilvánvaló, hogy továbbra is javulni fog
  a helyzet, ahogy mindjobban kiismerjük a természetben lezajló
  folyamatokat, és megfelelően interpretáljuk őket. Valami hasonló
  történik a mi területünkön is, csak a fejlődés nem látszik túl
  gyorsnak. Egyszerű a magyarázat: egészen más a társadalom igénye, ha a
  mindennapi időjárásról, illetve ha csak a hifisták kedvteléséről van
  szó. - S. A. megjegyzése.)
  Valahányszor annak a sejtésünknek adunk kifejezést, hogy "lennie
  kell itt egy rejtett paraméternek", a szakemberek általában ingerültek
  lesznek, holott ezzel egyáltalán nem arra biztatjuk őket, hogy
  ráolvasáshoz folyamodjanak és égessenek macskaszőrt, hanem csak hogy
  intézzenek okosabb kérdéseket a Természethez.
  Harmadik ellenvetésem szorosan kapcsolódik az előzőhöz: máris
  túlságosan sok a paraméter, és emiatt nem lehet pontosan rangsorolni a
  készülékeket. Hobbinkon kívülálló műszaki emberek (például az a docens
  barátom, akire már jóegypárszor hivatkoztam ezeken a hasábokon) azzal
  szokták elutasítani az egész "hifizgetést", hogy a hangátvitel
  folyamatát matematikailag tökéletesen modellezni lehet, márpedig akkor
  fehéren-feketével el kell tudni dönteni, melyik készülék a jobbik. Jól
  van: tegyük fel, hogy meghatároztuk két hifi-készülék összes
  elképzelhető paraméterét, és most már mindent tudunk róluk. Vajon azt
  is tudjuk-e, melyik szól szebben? Igen - feltéve, hogy a kettő közül
  az egyik minden tekintetben különb a másiknál: egyenletesebb a
  frekvenciaátvitele, hűségesebb a fázisgörbéje, kisebb a torzítása,
  alacsonyabb a zaja, és így tovább, végig vagy 50 paraméteren. Ebben -
  és csakis ebben - az esetben biztosra vehetjük, hogy a hangja is
  tetszetősebb. De hogy ez az eset bekövetkezzék, arra gyakorlatilag
  semmi esélyünk sincs.
  A való világban ugyanis nem léteznek félelem és gáncs, akarom
  mondani hiba nélküli készülékek. Ha léteznének, nem lehetne megfizetni
  őket. A konstruktőrök (és a velük szorosan együttműködő kereskedők)
  már eleve kompromisszumra kényszerülnek, és a mérési táblázatok is ezt
  a kompromisszumot tükrözik. A vásárlónak (és a tesztelőnek)
  többé-kevésbé azonos kategóriájú masinák között kell döntenie, s
  ezeknek paramétereit legfeljebb statisztikailag lehet összevetni, mint
  ha versenyszámok volnának egy "ötvenpróba-bajnokságban". Ki fog
  derülni, hogy az egyik készülék 32, a másik csak 18 versenyszámban
  győz, az eredmény tehát 32-18. De azt is játszhatjuk, hogy csak a
  nagyobb arányú (?) győzelmeket számoljuk, és akkor esetleg egészen más
  eredmény jön ki. Nyilván súlyozhatjuk is a paramétereket, ahogyan a
  nyugatnémetek csinálták egy időben, tehát például több pontot adhatunk
  az alacsonyabb torzításért, mint amennyi a csekélyebb zajért jár stb.
  Dehát ezek viszonylag egyszerű paraméterek. Vannak sokkal
  bonyolultabbak is. Nagyon szeretném tudni, mi nyom többet a latban: 2
  fokkal kisebb fázishiba 20kHz-en, vagy inkább 1 decibellel nagyobb
  "headroom" (dinamikatartalék); másfél százalékkal kisebb
  különbségihang-torzítás, vagy inkább egy kicsit nagyobb
  túlvezérlés-állóság a fono-bemeneten?
  És akkor, visszakanyarodva az első fejezethez, most már elvileg is
  megindokolható, miért nem működik a lánc-analógia. Azért nem működik,
  mert a közönséges láncnak csak egyetlen paramétere van: az erőssége,
  és ezért mindig meg lehet határozni, melyik láncszeme a leggyengébb. A
  hangátviteli rendszerben viszont nem egyetlen, hanem számtalan lánc
  húzódik párhuzamosan, és ezek mindegyikét egy-egy paraméter testesíti
  meg. Mindegyik láncnak, azaz paraméternek máshová esik a leggyengébb
  pontja. Hogy tényleg csak a legtriviálisabb példát mondjam: a
  hangsugárzó igen sok szempontból tényleg a leggyengébb komponens, de a
  jel-zaj aránya és a csatornaelválasztása fenomenális... (Túlságosan
  messzire vezet, de muszáj szóba hoznom a készülékek összekapcsolásakor
  fellépő, úgynevezett interface jelenségeket is. Ha egy hifi-lánc azért
  szól rosszul, mert az erősítőt zavarja a hangsugárzó túlságosan is
  reaktív viselkedése, akkor most ez melyik láncszem gyöngeségét
  bizonyítja: a hangsugárzóét-e, avagy az erősítőét?) Hogy aztán a
  hangsugárzó, a maga jókora torzítása és impulzusátviteli gyatrasága
  ellenére hogyan tudja mégis kimutatni az erősítők hasonló természetű,
  de nagyságrenddel csekélyebb mértékű anomáliáit, az továbbra is
  rejtély. Valószínű, hogy a paramétereket még annál is dialektikusabban
  kell felfogni, mint amennyire én szeretném.

  3. Tekintélyelvű megközelítés

  A társadalmi munkamegosztás elkényezteti az embert. Bármire van is
  szükségünk, tudjuk, hol keressük. A tájékozatlanokat kiokosítja a
  mélyértelmű reklám: "cipőt a cipőboltból!" Hasonlóképpen, ha éhesek
  vagyunk, vendéglőbe, menzára, élelmiszerboltba megyünk, ha betegek
  vagyunk, orvoshoz fordulunk, ha unatkozni kívánunk, bekapcsoljuk a
  televíziót és így tovább - mindennek megvan a gazdája, a "felelőse".
  És bármennyire morgunk is rájuk, tulajdonképpen megbízunk bennük
  (hiszen mi mást tehetnénk). A gazda, a "felelős" általában
  szaktekintéllyé növi ki magát, nem ritkán azért, mert annak szeretnénk
  látni. Hogy mindig legyen kire hárítani a felelősséget.
  A mi hobbink sem kivétel. Szaktekintély kerestetik, mert nyomaszt
  bennünket a hiánya. Namármost, a High Fidelity több szakterületből
  tevődik össze, vagy még inkább: több szakterület közötti senkiföldjén
  terül el, hívei tehát sokféle szaktekintélyhez fordulhatnak. El kéne
  dönteni, melyik az igazi, melyikben bízhatunk meg fenntartás nélkül. A
  High Fidelity "gazdái", "felelősei" között nem hagyhatjuk majd említés
  nélkül a Hifi Magazint sem, mely fórum sokak előtt bizonyos
  tekintélyre tett szert - másfelől maga is kétségbeejtően szükségét
  érzi, hogy szaktekintélyekhez folyamodhassék, tanácsaikat követhesse
  (és a felelősséget is rájuk háríthassa). Hogy tisztázzunk egy
  félreértést: lapunkat mi sohasem neveztük szakfolyóiratnak. A Hifi
  Magazin: ismeretterjesztő folyóirat.
  Ki legyen hát az a tiszteletreméltó guru, aki jön, lát és dönt, és
  döntése mindig helytálló? Akinek tanácsát vakon követhetjük? Küldjük
  be jelöltjeinket a sötét szobába; nem, egyelőre még nem
  macskavadászatra, csupáncsak hogy megröntgenezzük őket.

  Konstruktőrök

  Kezdjük a sort a konstruktőrökkel, a hangreprodukáló készülékek
  tervezőivel. Elnézést a durva egyszerűsítésért, de én háromféle
  konstruktőrt különböztetek meg. Az egyik egy nagy "kommersz" cég, a
  másik valamely speciálcég alkalmazottja (esetleg ő maga a cég,
  egyszemélyben), a harmadik pedig kifejezetten stúdióhasználatra tervez
  készülékeket.
  Az első típust azért fizetik, hogy mindig valami újat, jól
  eladhatót fabrikáljon (ha még jól is szól: halleluja!). Nem akarok
  igazságtalan lenni: mindazt, amivel ebben a cikkben foglalkozunk,
  tehát a hifi műszaki alapjait, mindig is a nagy gyárak
  tervezőcsoportjainak köszönhettük. De tudnunk kell, hogy nekik nagyon
  sok minden megköti a kezüket: figyelemmel kell lenniük a gyár
  technológiai színvonalára, a főnökük utasításaira stb. A
  konstruktőrnek nemigen van módja "hifizni". Ha méghozzá Magyarországon
  tevékenykedik a boldogtalan, akkor éppenséggel azzal kell kezdenie a
  munkát, hogy kihúzgál a listáról minden nyugati alkatrészt; neki azok
  nélkül kell "korszerű" készüléket terveznie. Amiért is övé minden
  tiszteletem - de nem a bizalmam. Ehhez a munkához sok-sok technológiai
  leleményre, de csak nagyon kevés elektroakusztikai invencióra van
  szükség, a High Fidelity ismerete pedig úgyszólván felesleges hozzá.
  És ezzel még csak nem is a hazai tervezőkre célzok. Nyugati szakírók
  időről időre ellátogatnak a kisebb-nagyobb cégekhez, és az ő
  beszámolóikból tudjuk, hogy az auditív vizsgálatokhoz a legtöbb cég
  kizárólag a saját gépeit használja: a saját erősítőjét a saját
  hangsugárzójával minősíti és megfordítva. Kommersz cég úgy érzi,
  blamálná magát, ha erősítői kifejlesztéséhez mondjuk egy
  elektroakusztikus Quadot, hangsugárzói hangolásához egy Audio
  Research-öt rendelne. Azt hiszem, a konstruktőrök túlnyomó többsége
  egyáltalán nem tüntet széles látókörével. Kivételek természetesen
  akadnak, de én arra gyanakszom, hogy a Best Buy ("Előnyös Vétel")
  modelleket többnyire a szerencse szüli, s csak ritkán a tervezők
  fölényes tudása. Mellesleg, minden cég azt állítja, hogy az ő masinája
  a Best Buy.
  Méginkább a saját lovukat dicsérik a speciálcégek konstruktőrei.
  Az ő egzisztenciájuk fölöttébb ingatag. Hiszen viszonylag kevés
  készüléktípusra, esetleg egyetlen műszaki megoldásra építenek, s azt
  gyakran még szabadalmaztatni sem lehet vagy nem érdemes. Legfőbb
  gondjuk: hogyan propagálják termékeiket hatékonyan, de anélkül, hogy
  egyszersmind a lényeget is elárulnák. Az ő attitüdjük mégis más, mint
  a többieké. Aki semmi mással sem foglalkozik, mint erősítőkkel (vagy:
  hangsugárzókkal), annak nem csorbul a tekintélye, ha a mások
  hangsugárzójával (vagy erősítőjével) dolgozik. Éppen ellenkezőleg,
  neki az az érdeke, hogy gyártmányát a lehető legértékesebb
  rendszerekkel tesztelje és a lehető legtöbb berendezésbe beillessze -
  sőt: hogy hivatkozzon is erre! Kóklerek és fuserek persze mindenütt
  akadnak, de a speciál-konstruktőrökről (akik mindent egyetlen lapra,
  azaz egyetlen készülékre tesznek fel!) legalábbis joggal
  feltételezhetjük, hogy lényegesen szélesebb látókörűek és
  összehasonlíthatatlanul nagyobb tapasztalattal bírnak, mint a kommersz
  cégeknél dolgozó kollégáik többsége, a beosztott tervezőmérnöktől a
  főkonstruktőrig. Namármost, a cigánytól fölösleges volna megkérdezni,
  hogy kinek a lovát vegyük meg - hiszen úgyis azt mondaná, hogy az
  övét! -, viszont igenis érdemes megtudakolni tőle, hogy ő vajon milyen
  kocsi elé fogná azt a lovat, és hogy milyen fajta lószerszámot rakna
  rá. Megintcsak a példa kedvéért: a nagytekintélyű
  erősítő-konstruktőrök jobbára elektro- vagy magnetosztatikus, újabban
  ribbon hangsugárzókkal minősítik gyártmányaikat, és ez a tény
  megbízható, minden manipulációtól mentes értékítéletet szolgáltat - de
  értelemszerűen csakis a hangsugárzók élvonaláról, nem pedig a
  hétköznapi, nekünk szánt hangdobozokról.
  A harmadik konstruktőrtípusról kevés a mondanivalóm. A stúdiógépek
  persze jobbak az átlagosnál, de - ellentétben a közhiedelemmel -
  gyakran meg sem közelítik az elit készülékeket. (Kivétel: a
  stúdiómagnó, ez minden szempontból etalon.) A stúdióknak nem High
  Fidelityre, hanem robusztus, megbízható, jól kezelhető munkaeszközökre
  van szükségük. A legjobb példa erre a stúdió-lemezjátszók legújabb
  generációja, amelyben a végletekig viszik a közvetlenhajtás eszméjét:
  a tányérnak szinte nincs is nyomatéka, teljes mértékig az elektronika
  vezérlése alatt áll. Ez jól hangzik - maga a lemezjátszó már
  kevésbé... Ami pedig a szokványos stúdiómonitorokat illeti, ezek
  úgyszólván alkalmatlanok az elmélyült zenehallgatásra. Szóval, a
  stúdiógépek tervezőit sem arra rendelte a sors, hogy nehéz helyzetben
  hozzájuk fordulhassunk, s tőlük tudakoljuk meg a High Fidelity
  kritériumait.

  Elméleti szakemberek

  Az evilági, földhözragadt gondolkodású konstruktőrökre és a többi
  halandóra jóindulatú szánakozással tekintenek le sokkal alaposabb
  elméleti tudásuk elefántcsonttornyából az egyetemek, kutatóintézetek
  szakemberei - mi is minduntalan hozzájuk szaladnánk tanácsért. Nyugati
  elméleti szakembereket nemigen ismerek; akikre hivatkozhatnék,
  túlságosan is jó kapcsolatot tartanak fenn a hifi-iparral, nem
  lehetnek elfogulatlanok. Idehaza viszont éppen az a baj, hogy elméleti
  szakembereink egyáltalán nem állnak kapcsolatban a hifi-iparral,
  pontosabban: nem is érdekli őket a High Fidelity, a nívós
  zenehallgatás. Ők kizárólag a matematika nyelvét beszélik, számukra
  semmiféle jelentéstartalma sincs azoknak a szavaknak-kifejezéseknek,
  amelyekkel a zenehallgató ember az auditív jelenségeket próbálja
  megragadni. Így hát borzasztóan nehéz kommunikálni velük - avagy
  inkább velünk nehéz? Mindegy, tolmácsra volna szükség, de attól
  tartok, a tolmácsnak az ő soraikból kéne kikerülnie...
  Hasonlóképpen elidegenedett emberek az akusztikusok is, az ő
  körükből sem tudok hifistát, és a hiányérzetem bizony fájdalmas.
  Némelyikük már évtizedekkel ezelőtt elveszítette kapcsolatát a
  reprodukált zenével. Hogy illusztráljam mondanivalómat, elmesélem egy
  esetemet. Nemrég egy nagytekintélyű akusztikussal beszélgettem,
  szóbakerültek a hangsugárzók. Ő csak legyintett: "Hangszórók! Ezek
  mindig csak hangszórók maradnak, két ablak, két elkülönített pont a
  szobában." Hivatkoztam az újkeletű (azaz tíz-tizenöt éves)
  hangsugárzókra, általában a saját mindennapos tapasztalatomra,
  nevezetesen, hogy a hangsugárzók igenis képesek rá, hogy összefüggő
  teret fessenek, s eközben úgyszólván észrevehetetlenek maradjanak. Nem
  hitte el. "Kizárt dolog. Majd mindjárt leveszek a háta mögül, a
  szekrényből egy tanulmányt, abból Maga is meg fogja érteni, hogy az
  ilyesmi nem lehetséges." Még megkérdeztem, milyen hangsugárzókat
  ismer, egyáltalán, ismer-e valami tényleg jóminőségű típust. Nem
  tudott megnevezni egyetlen egyet sem. "Kinn a nyugatnémeteknél
  mutattak mindenfélét. Elképzelhetetlennek tartom, hogy nekik rosszabb
  volna, mint a többieknek." Ekkor értettem meg, hogy nemcsak én
  járkálok elsötétített szobában és nemcsak én kergetek fekete macskát.
  Hangmesterek* (* A hangmester szót én a hangmérnök szinonímájaként
  használom: szép, jó, találó kifejezésnek tartom. A stúdiószakmában
  néhol mást jelent, diploma nélküli hangmérnököt értenek rajta. Én itt
  nem szeretném fenntartani ezt e megkülönböztetést. D. L.)
  Reményeimet - hogy megbízható lelkiatyára találok - leginkább a
  hangmesterekbe vetettem, hiszen ők azok, akik a leggyakrabban
  hasonlíthatják össze az élő hangot a reprodukcióval, ők ismerik fel
  legkönnyebben a hibát, a hamisítást. Sok tekintetben ez biztosan így
  is van. Például a frekvenciaátvitelen a hangmérnök füle biztonsággal
  megérzi a kiemeléseket-beszakadásokat. (Hogy ez mennyire nem egyszerű
  és magától értetődő dolog, azt bárki megérti, ha egyszer
  eljátszadozhat egy tercsávszűrővel. Rá fog jönni, hogy a "magas" és a
  "mély" hangok nem pontosan abba a sávba, gyakran még csak nem is abba
  az oktávba esnek, ahová gondolnánk. A laikus zenebarát
  "magashang-igényét" nemritkán nagyon jól ki lehet elégíteni a
  6-8kHz-es tartomány kiemelésével stb.) Azt is tapasztaltam, hogy a
  hangmesterekben afféle biológiai riasztóberendezés működik, és jelzi
  az összes típushibát, mint amilyen az erősítő vagy a hangsugárzó
  torzítása, szokatlan zaja.
  Sajnos, a hangmesterek is mintha Brechtet idéznék a
  Koldusoperából: "Mi jók volnánk, nem komiszok - dehát a körülmények,
  azok nem olyanok." A körülmények bizony nem olyanok. A hangmérnökök
  (tudom, nem fognak megsértődni ezért) alulfizetett, agyonhajszolt
  emberek. Örülnek, ha becsülettel elvégzik a munkájukat, és akkor
  aznapra tökéletesen elég nekik a zenéből. Akadnak kivételek: Ujházy
  László kamarazenekarban játszik, Cs. Kádár Péter hangtechnikai műsort
  szerkeszt a Rádióban - de megintcsak oda kell kilyukadnom, hogy a
  magyar hangmesterek között egyetlen audiofilt sem találok. Attól
  tartok, a hangmesterek elsősorban a hangfelvétel, s csak másodsorban a
  visszajátszás hibáira érzékenyek, és a hifi-berendezések hangjában
  jelentkező jellegzetes anomáliák őket is megtévesztik. (A
  hifi-berendezések, mint tudjuk, egyébként is eltérnek a
  stúdióberendezésektől.) Mellesleg, nekem így is igen jók a
  tapasztalataim a hangmérnökökkel, gyakran sikerült egy-egy hangképet
  az ő segítségükkel helyesen minősíteni. De ők sem ítélnek
  következetesen, és - sajnos - egységesen sem. Márpedig ha két
  megbízható hangmérnök ellentétesen ítél, akkor ott tartunk, ahol a
  part szakad.
  Mint tudjuk, a hangmérnök nem passzív, hanem nagyonis aktív
  láncszem a hangátviteli láncban, megvan a maga "sajáthangja". Nem
  reprodukál, hanem kreál: egy sajátmaga alkotta hangképet szeretne
  újrateremteni. Erről a filozófiáról már többször is szó esett a Hifi
  Magazinban, a legpregnánsabban Peller Károly fogalmazta meg ("Hűséges
  hűtlenség", HFM 16). Itt most elárulom, hogy azt a cikket én
  ambivalens érzelmekkel fogadtam. Mint szerkesztő, nagyon örültem neki,
  mert okosan és meggyőzően fejti ki a szakemberek álláspontját. Mint
  zenehallgatót, nem tudott megnyerni. Hiszem, hogy végső soron igenis
  az élő zenéhez viszonyítunk, és hogy a High Fidelity legfőbb
  kritériuma mégiscsak a természethűség - bármennyire rugalmasan kell is
  értelmeznünk a "természethűség" fogalmát. Ha nem így volna, nem bíznék
  annyira a hangmesterekben, mint amennyire pedig bízok bennük.

  Zeneművészek

  Ámde hogy a hangreprodukció tényleg mennyire áttranszformáltan
  jeleníti meg a zenét, az abból is kiderül, hogy a zeneművészek -
  akiknek pedig "dalból van a lelkük" - általában nem jó hifiítészek.
  Pedig mennyire nagy reményeket fűztem hozzájuk! Néha beváltották
  ezeket a reményeket - máskor viszont nagyon csúnyán melléfogtak.
  Egyszer A-B vaktesztet csináltam a 700 fontsterlinges Naim NAP 250
  teljesítményerősítő és az Orion SE 1025 mini-erősítő
  teljesítményfokozata között. Kérem az Olvasót, fogadja el
  becsületszavamra, hogy a Naim tényleg jobban szólt - csakhogy ezt nem
  is volt olyan könnyű kihallani, részben a kontrollberendezés gyengéi,
  részben pedig a kapcsolóberendezéssel, a hosszú kábelekkel, a
  közbeiktatott potméterekkel behozott hibák miatt. A kísérletnek éppen
  azt kellett kiderítenie, hogy vajon rövidpróbán (40-50 perc alatt),
  kontrollált körülmények között sikerül-e kiválasztani azt a hangképet,
  amely hosszú távon halálbiztosan szebb, jobb, zeneibb, hallgathatóbb.
  Nos, két neves hegedűművész vendégem az Orionra szavazott, és csak az
  alkalmi zsűri harmadik tagja (történetesen Uhrman György, a
  Hanglemezgyár zenei szerkesztője, aki azonban "csupán" bölcsész)
  vallotta meg pironkodva, hogy eszerint ő biztosan téved, de neki a
  másik hangkép tetszik jobban... Arról is meggyőződhettem számos
  alkalommal, hogy a "zeneművész mint olyan" mennyire nem minősíthető
  egynemű kategóriának. Például a magyar CD-korongok meghallgatásakor
  (HFM 16.) kitűnő zeneművészeknek nagyon tetszett a műsor. Más,
  hasonlóképpen kitűnő zeneművészek viszont digitítiszt kaptak tőle.
  Csak találgatni tudok: lehet, hogy a zeneművészek túlságosan az
  egyes szólamokat akarják kihallani, és kevésbé fordítanak figyelmet a
  zenei-akusztikai történés egészére? Mindenesetre tény, hogy a
  zeneművész többnyire másképpen hallgat zenét, mint a zeneszerető
  közönség. És az is tény, hogy fehér holló az olyan zenész, akinek
  "műszaki hallása" van, tehát kapásból kiszúrja valamely hifi-készülék
  hangjában azokat a hibákat, amelyeket most még nem vennénk észre: csak
  napokkal később kezdenének bosszantani bennünket.

  Magazinok

  Több szaktekintély már nincs hátra, hacsak a különféle
  hifi-magazinokat nem számítjuk a szaktekintélyek közé. Az illem azt
  diktálja, hogy a saját ítélőképességünk korlátait legalább annyira
  behatóan, vagy még behatóbban is taglaljuk, mint a többiekét. Nos, mi
  tudjuk az illemet: tesztmódszereink ingatagságát már a kezdet
  kezdetén, 6 évvel ezelőtt kritika tárgyává tettük. Visszalapozva 3.
  kiadásunkhoz, elégtétellel állapítom meg, hogy Szeánszológiánk ma sem
  igen szorul kiegészítésre, mert szinte minden olyan buktatóra kitér,
  amelyen orra lehet bukni és amelyen azóta gyakran orra is buktunk.
  Emlékeztetőül végigszaladok a cikk 16 paragrafusán, egy-egy mondatban
  foglalva össze a lényegüket: a szeánsz hitelességét rontó tényezőket.

  1.§. Gyártási szórás.
  2.§. Készülékek nem-optimális elhelyezése a szeánszon.
  3.§. Interface-jelenségek.
  4.§. A kontroll-berendezés gyatraságai.
  5-6.§. Teszt- és etalonkészülékek hiánya.
  7-9.§. Kábelek, kapcsolók, szintszabályzók kiszámíthatatlan hatása.
  10-11.§. A tesztműsor bizonytalanságai.
  12.§. A különféle zsűrorok ítélőképességének korlátai
  (e fejezetünknek éppen ez a tárgya!).
  13.§. Az A-B teszt korlátai.
  14.§. A rövidpróba korlátai.
  15-16.§. A zsűri befolyásolhatósága.

  A Szeánszológia persze csupán a tesztmódszerekről szól, tehát
  technikái dolgokról, nem pedig a hifi-szakírók attitűdjéről. Pedig a
  hifi-magazinokkal szemben nagyon sok vádat lehet felhozni.
  Mindenekelőtt azt, hogy el kell tartaniuk magukat, mégpedig
  hirdetésekből, vagyis nem veszhetnek össze a gyárakkal-kereskedőkkel,
  kénytelenek mindenkiről jót írni. A legtöbb hifi-újság tényleg ilyen,
  és nem véletlen, hogy sajtószemlénkben mi körömszakadtáig ragaszkodunk
  a két nagy angol folyóirathoz, mint olyan információforráshoz, amely
  egy végeláthatatlan sivatag oázisaiban fakad. Ami a hazai újságot, a
  Hifi Magazint illeti, mi nyilván elfogultak vagyunk magunkkal szemben,
  Olvasóinknak kell eldönteniök, vádoljanak-e bennünket részrehajlással.
  Természetesen a mi vállalkozásunk is rászorul a reklámbevételekre,
  dehát Magyarországon igazából nincs is hifi-ipar, tehát nem is
  tarthatna el bennünket - a hirdetőket jórészt más szakmákból
  toborozzuk. Ennyit a védelmünkre.
  Más kérdés, hogy minden újságírót igenis le lehet kenyerezni
  egyvalamivel: szép szóval, mint bármely más embert. (A Public
  Relations nem olyan haszontalan találmány, mint a nagyképű, angolból
  átvett kifejezés hallatán gondolnánk.) Az újságíró gyanakvó,
  rosszhiszemű emberfajta, azt hiszi, hogy őt mindenki át akarja vágni,
  és ebben nem is téved nagyot. Ha nagyritkán értelmesen, felkészülten
  és - első benyomásra - nyíltan tájékoztatják, túlcsorduló hálát érez,
  és ez esetleg csökkenti a harci kedvét, amikor kritikát ír. Legalábbis
  átvillan az agyán, hogy "ha levágom, akkor legközelebb hogyan nézek
  abba a bánatos, kék, őszinte szemébe?!" Ezt az érzést minden újságíró
  ismeri, és amennyire tud, küzd is ellene. Egy nagy angol
  zenekritikusról azt olvastam, hogy noha minden koncerten ott volt, őt
  senki sem ismerte, és ő sem ismert egyetlen művészt sem személyesen,
  tehát tökéletesen elfogulatlanul ítélhetett. Sajnos, többségünk ezt
  nem teheti meg. Emberek vagyunk, emberekkel érintkezünk.
  Végül ne feledjük el, hogy aki a szaktekintély posztjára pályázik,
  annak mindenekelőtt szaktudással kell bírnia. A Hifi Magazin mögött
  minden kétséget kizárólag szakértelem áll, csak az a kérdés, hogy
  milyen fajta, Sólymos Antal, barátom és társszerkesztőm nagyon nem
  szereti, ha az ő szaktudására hivatkozom (és vele takaródzom), de itt
  azért mégis meg kell említenem, hogy ebben a szakmában ő valóban
  elismert szabványügyi, méréstechnikai szakember. Kicsit mulattatott
  is, amikor egyszer vitába keveredtünk valakivel arról, hogy hogyan
  kell mérni a magnókat. Azzal nyilván nem érvelhettünk, hogy a mágneses
  hangrögzítéssel foglalkozó szabványbizottságban SA is - helyet foglalt
  - vagy éppen ő elnökölt. Ezt most nem azért mondom el, hogy tekintélyt
  kovácsoljak belőle. Éppen ellenkezőleg: újra rá szeretnék mutatni,
  hogy bár hobbink műszaki szabványokon és méréstechnikán alapul,
  ezeknek ismerete önmagában véve még senkit sem tesz illetékessé, hogy
  döntsön a High Fidelity peres ügyeiben. Hiszen ott sokkal összetettebb
  dolgokról van szó (mint ezt az előző fejezetben bővebben kifejtettem).
  SA persze ezt éppolyan jól tudja, mint én. Vagy még jobban is.
  És hát ami az én szakképzettségemet illeti, az legfeljebb arra
  jogosít fel, hogy újságot szerkesszek, újságcikkeket írjak. Erre is
  szükség van, elvégre gondolatainkat egy magazin hasábjain kell
  megosztaniunk az Olvasóval, de nyilvánvaló, hogy nem pályázhatok a
  szaktekintély méltóságteljes és nyugdíjas posztjára. Szeretek zenét
  hallgatni, rengeteget kísérletezem, folyvást töprengek és kínlódom és
  bajban vagyok, igyekszem átvállalni az Olvasó lelki terheit - úgy
  érzem, engem ezért fizetnek. Noha nem mentem tanárnak (pedig
  középiskolai tanár volnék én, kéremszépen), nagyon jól megtanultam,
  milyen érzés, ha az ember csak két leckével tart előbbre, mint az
  osztály többsége. (És akkor még nem is szóltam az eminensekről!) Néha
  "kezdőktől" kapok levelet. Azzal kezdik, hogy "elnézést a laikus
  kérdésért...". Teljes szolidaritásomról biztosítok minden levélírót:
  nem tudnak feltenni annyira laikus kérdést, amilyet én már fel ne
  tettem volna az utóbbi 20 évben Sólymos Antalnak vagy többi
  kollégánknak. Ambícióm csupán annyi, hogy megpróbálom rendezni,
  mederbe terelni az Olvasó gondolkodását. Szeretném megosztani vele a
  tapasztalataimat és megtanítani őt jól kérdezni. De nem dönthetek sem
  őhelyette, sem más helyett. Gyakran már annak is örülnék, ha
  sajátmagam helyett dönteni tudnék.
  Itt most abba is hagyom az írást. Mint láthattuk, a fekete macskát
  senki sem fogja meg nekünk. Sajátmagunknak kell bemennünk érte a sötét
  szobába, de erről majd legközelebb.

  Darvas László

  

  -------
  folyt. köv.

Új hozzászólás Aktív témák