Jó, oké, MWC, kijöttünk, ez a dolgunk, no meg elég jól is éreztük magunkat, bár a dolog nem volt zökkenőmentes, minimum vesztettünk egy darab telefont, jelentős mennyiségű alvásidőt és azt is mondanám, hogy néhány hajszálat is, de mi Bone-nal ezügyben már vesztenivalók nélkül szállunk szembe az élet viharaival, Brigi pedig dúskál hajban, szóval neki meg sem kottyan. Minderről egy laza 47 percben emlékeztünk meg videós formában, itten:

De ez a bejegyzés arról óhajt szólni, hogy miután jól nem aludtuk ki magunkat, mégiscsak elhagytuk a várost. Felvettük a bérautót, ami egy kissé viharvert Mercedes A180, pont befértünk a cuccokkal együtt, aztán megítélésem szerint meglehetősen sokat vezettem délnek. És mielőtt Peniscola városkájáról megemlékeznék, kicsit megemlékeznék a spanyol autópályás kultúráról is, amely jelentős eltéréseket mutat a hazaihoz képest, mostanra már úgy 400-500 kilométernyi tapasztalat gyűlt össze, amelyek alapján:

• A kamionok itt is 0,02 km/h-s sebességeltérésnél is nekiállnak előzni egymást.
• De a mögöttük feltorlódók nem idegesek. Vagy ha idegesek is, akkor bal kézzel egy erre a célra rendszeresített stresszlabdát gyűrögetnek talán, mert nincs tolás, villogás, leállósávban előzés, ökölrázás, meg úgy egyáltalán semmi ilyen
• Ha a sebességhatáron autózom, akkor nem akar letolni senki. Ha lassabban, akkor sem, de sebességhatáron kevesen is előznek meg, mert zömmel betartják
• Ha indexelsz, akkor beengednek, ez ilyen egyszerű
• A követési távolság fogalma errefelé egy érzékelhető jelenség

[+]

Magyarán egyáltalán nem stresszes a pályán haladni, a minőség is jó, az infrastruktúra is kiterjedt, noha jóval ritkábban vannak pihenők/benzinkutak, mint otthon megszoktuk, szóval három embernél ez azt jelenti, hogy mindenki időben szól, ha egészségügyi pihenővel kapcsolatosan már sejtései keletkeznek. Akárhogyan is: nem volt egyáltalán dráma Peniscoláig az út, ott pedig grátisz kaptunk remek dolgokat.

[+]

Peniscola (lásd fent) egy tengerparti sziklára épült városka egy kastély-erőd kombinációval a tetején. Mint az látható, meglehetősen kinéz valahogy. Olyannyira kinéz, hogy az ember inkább benéz, szóval letettük a tengerparton egy roppant kihalt és sötét mélygarázsban az autót, hogy rögtön a strandon találjuk magunkat, alig néhány, kószáló turista és helyi arcok között. Tömeg? Na, az nem volt, de hát ez tipikusan az a környék, ahol áprilistól októberig heringszerűen fetrengenek a homokban a hormonhiányos svájci anyukák, a rettentően leégett dán apukák és a viselkedési problémákkal láthatóan és hallhatóan küzdő brit szabadcsapatok, magyarán most lelkendezhetünk, hogy hát milyen remek dolog lehet itt élni, de csak az év hűvösebb felében, egyébként valószínűleg mind agyrohamot kapnánk minden éjjel.

[+]

Ez a szezonon kívüli időszak viszont nekünk nagyon is kapóra jön, tehát azt eszeltük ki, hogy előbb táplálkozunk, aztán kilátunk. Bár a Bone kigúglizott valami helyet egy kis utcában, de oda beültünk és aztán távoztunk is angolosan, mert sem a miliő, sem a tulaj-pincér, sem pedig az étlap nem ütötte meg a várakozásaink szintjét, hogy kemény 400 méterrel arrébb belefussunk egy olyan, ragyogó napsütéssel és kilátással övezett, de roppant egyszerű egységbe, ahol a pink cipős pincérsrác atomkedves volt, a napra húzott egyszerű asztal és a zsámolyok pedig mind lényegtelennek tűntek a fényképes étlap láttán, ami összesen tartalmazott 12 rendelhető tételt. Ebből hármat kértünk, kihozták, mutatom:

[+]

Tökre elfogyott. A sangria is. És aztán felmentünk a várba, 5 eurót kértek a bebocsátásért, egy-két júzer lézengett még itt-ott, de amúgy én speciel úgy voltam fent az ingatlan összes tetején, hogy más rajtam kívül nem járt arra, miközben a kastély zömének lapos teteje van, úgy kábé 800 négyzetméteres kiterjedésben. Különböző termekben, tornyokon, lépcsőkön, kiszögelléseken ugráltunk és fotózgattunk, aztán lefelé menet még kiderült, hogy van egy random kert, ahová a Brigi bement macskát ölelgetni, hirtelen jött egy policía, hogy akkor jegyeket, bérleteket, jegyünk pedig ugye már volt, mert ugyanazzal ide is be lehetett sétálni, amivel a várba. Szóval Peniscolát kimaxoltuk.

[+]

Innen zúztunk tovább Valenciába, az már csak bő egy órányi autózás, de mire odaértünk, már esett. Valami hostelt néztünk ki alvásra, de a valenciai parkolási helyzet az egy katasztrófa, egy furcsa utcasarokra nyomorítottam rá a Mercedest, aztán ott tanakodtunk, hogy megszívjuk-e, vagy sem, és hirtelen két autóval előrébb valaki elment, gyorsan átálltunk, mondtuk is egymásnak, hogy ezt a mázlit... és a nagy öröm addig tartott, amíg meg nem érkeztünk az összes csomaggal a Nanit Hostel üvegajtajához, amely zárva volt, de oda volt írva, hogy kit kell hívni. Hívtam. Mondta egy nő, hogy "si". Mondtam, hogy "non si", mert azt ígérte, hogy kinyitja az ajtót távvezérléssel, de csak a száját nyitotta ki. Tanácstalankodtunk, aztán mondta, hogy akkor odajön, 10 perc. 25 perc múlva meg is jött, kinyitotta a létesítményt, amely koncepció szerint automatikusan, személyzet nélkül kellett volna üzemeljen, de nagy gálánsan felkínálta, hogy az automata checkin gépnél majd segít. Hát úgy megsegített, hogy az sem működött, erre kiderült, hogy van recepció, megcsinálta a bejelentkezést számítógépen és lett egy szobakártyánk. Jó, a szoba rendben volt, tágas, tiszta.

[+]

Úgyhogy kifújtuk magunkat és elmentünk a strandra vacsorázni, ez 12 perc gyalog, közben ömlött az eső. Nem volt túl sok étterem nyitva, de kiválasztottuk a leginkább hangulatosat, kértünk egy üveg bort és két tál paellát. Nem tudom, hogy mennyire közismert, de Valencia a paella hazája, tehát ehhez elvileg értenek. Különösen értenek a kifejezetten valenciai verzióhoz, amely nyulat, csirkét és néhol csigát is tartalmaz. Szóval kértünk egy ilyen (csiga nélkül) és egy seafood változatot, ez két iszonyú nagy tepsi. Bone a tengeri cuccokra ment rá, én a nyúlra, a Brigi pedig előbb a tengeri vonalon dolgozott, aztán stílusváltással áttért a nyúl-csirke kombóra. Nem volt panasz.

[+]

Másnap reggel az volt a terv, hogy tekintsük meg a tudományok és művészetek városrészét, ahol én már voltam pár éve és tudtam, hogy az jó. De reggel még mindig esett, szóval 35 perc séta helyett inkább odamentünk kocsival, még parkolóhelyünk is lett a park mellett, mire elkezdtünk sétálni, már elállt az eső, mire odaértünk a konkrét helyszínre, akkor már majdnem sütött a nap is. Aztán 30 perccel később konkrétan sütött.

[+]

Ez a városrész elég látványos. Santiago Calantrava a tervező, a dologban az a varázslatos, hogy rábíztak egy egész negyedet, egy rakás, futurisztikus épületet és a környezetet is ő tervezte, ami egyébként elég ritka a világban. Ettől viszont állati koherens az egész, bizonyára voltak ellenzők, de 1991-től 2006-ig készült a dolog (több fázisban, legutoljára az opera), nyilván háromszorosan túllépték a tervezett költségeket (már csak azért is, mert az opera helyett egy kommunikációs torony volt kezdetben a terv), izélgették a projektet politikai okokból, de szerencsére végül elkészült.

[+]

És a képek magukért beszélnek. Látványos, dinamikus, futurisztikus, koherens egész született, számos film és sorozat helyszíne és Valencia legfőbb látványossága vált belőle, órákig el lehet itt tekeregni, no meg az operába is be lehet menni egy vezetett bejárással, illetve a tudományos múzeum is opció. És akkor még a parkról nem is beszéltünk.

[+]

Hát nekünk ennyi időnk nem volt, mert oda kellett érünk 14:00-ra a Hotel Rural Mas Fontanelles nevű létesítménybe, amely a következő szállásunk volt. Megint esőben autókáztunk, megpróbáltunk megállni 13:00-kor egy közeli városkában ebédelni, de konkrétan minden zárva volt egy kissé ijesztő kebaboson kívül, úgyhogy a közértben vettünk bigyókat. Azért volt ez a nagy rohanás, mert 14:20-ra előállt a taxink, amivel borkóstolóra vittek bennünket.

Szállás [+]

Őszintén azt sem tudtuk, hogy hová. Még korábban leleveleztük a szállással, hogy mi szeretnénk ebben a régióban egy ilyen aktivitást, mondták, hogy oké, 15 euró lesz fejenként, mi is mondtuk, hogy oké, aztán nem specifikáltunk semmit. Úgyhogy úgy ültünk be a taxiba, hogy akármi is lesz, megpróbáljuk élvezni.

[+]

És a fenti helyszínre érkeztünk. Tátottuk a szánkat (pláne tátottuk, amikor itt is kisütött nap), mondta a lány, aki egy harsány holával köszönt, hogy még négy embert várunk, aztán kezdünk. Hát vártunk egy csomót, aztán egyszer csak előkerült megint a csaj, hogy azok késnek, szóval körbevezet minket. És ez jó volt. Kiderült, hogy ami réginek néz ki, az 22 éves, ez a Francesco Gomez nevű fickó szőlőben dolgozott, amikor még kis pernahajder volt, aztán tökre meggazdagodott ingatlanokból és nekiállt borászatosat játszani. Szerencsére ő itt nem kotyvaszt semmit, hanem összeszedte a megfelelő arcokat, vett egy irgalmatlan méretű területet és rárántott egy ingatlant, ami építészetileg nem okvetlenül találkozik az ízlésemmel, de mindenképpen grandiózus.

[+]

Például építettek egy kápolna-barlangot. Úgy csinálták, hogy hoztak egy rakás földet, amiből egy dombot formáztak, majd beborították óriási kövekkel, mintha egy igloo lenne, amikor pedig kész lett, akkor kirámolták alóla a földet. Van valami 1500 férőhelyes bortrezorjuk, trezoronként 3000 bor számára, persze van feldolgozó, palackozó, pince, reprezentatív étterem (aminek a homlokzata 1700-ban készült, csak épp nem itt, hanem valahol messze, de ott lebontották és idehurcolták a köveket, hogy felépítsék újra), brutális kert és persze iszonyú sok szőlő és olíva.

[+]

Szóval bejártuk az egészet, a pincében pont nem volt áram, amit külön élveztünk, de aztán csak elment az egésszel egy óra, hogy aztán visszajussunk oda, ahonnét indultunk, ahol már vált a kóstoló-bekészítés:

[+]

Nyilván az a kérdés, hogy milyenek voltak a borok. Én itt mindig bajban vagyok, hangulat, kis sonka, kis kenyérke, egymás után jönnek a tételek, ott és akkor mindig azt mondom, hogy na, ez tök jó. Aztán veszek pár palackkal és otthon már nem olyan jó. De itt is vettünk pár palackkal, ahogyan az olívaolajból is. Majd meglátjuk, de élménynek mindenképpen remek volt. Most elmegyünk vacsorázni, amit a szállás biztosít, bizakodom, mert már remek illatok terjengenek szállásszerte, utána ez a blog kimegy, mi pedig szundítunk, de haladunk tovább Granada felé.