Ezt napot (mert itt még tegnap este van) dedikáltan arra szántuk, hogy San Francisco látnivalóit megtekintsük. Pont úgy, mint bármelyik turista, de amikor az ember először van egy idegen városban, akkor nyilván nem a helyi külvárosban levő Petőfi művházat megy megnézni, hanem azokat a nevezetességeket, amelyek azért nevezetességek, mert jól néznek ki, érdekesek, vagy éppen mindkettő. Szóval pontosan tudjuk, hogy kábé bárki ugyanezeket nézné meg, de ettől még nyilván nem hagytuk ki a lényeges pontokat.
[+]
Illetve de, egyelőre egy pontot mégiscsak kihagytunk, ez pedig az Alcatraz. Nyilván nem kell nagyon bemutatni a világ egyik legbiztonságosabb és legfrankóbb kilátással bíró ex-börtönét, de annyiban szokatlan volt a helyzet, hogy most a partról mi néztünk vágyakozva a sziklás sziget felé és nem onnan néztek minket ugyanilyen érzésekkel. Az Alcatrazra ugyanis kábé egy héttel azelőtt kell foglalni jegyet, mint ahogyan az ember arrafelé vetődne, ezt mi nem tettük meg, de miután 12-én újra itt leszünk a városban a hazarepülés előtti órákban, ezért ma megváltottuk a helyünket, szóval nem marad ki, csak késik.
Az egyik busz tükréből [+]
Vettünk viszont jegyet az egyik helyi hop on - hop off busztársaság járműveire, azzal a jól megfontolt szándékkal, hogy miután azért vannak itt távolságok, majd a busz jól elvisz minket a lényeges helyekre, itt-ott leszállunk, nézelődünk, aztán visszaszállunk egy másikra és csapatjuk tovább. Az első busznál úgy gondoltuk, hogy ez talán hiba volt, a vezető (aki mexikói volt fénykorában, a neve vagy Ramon volt, vagy Pablo, vagy Juan) ugyanis nem csak buszt vezetett, hanem idegeneket is, de inkább ne tette volna. Irgalmatlan gyenge poénokat sütögetett el és fejhangon vihorászott mellé, miközben nyomatta ezt az amerikai álvidámságot (ez itt szerintem népszokás, mindenki olyan cool, funny és közvetlen, mintha ezer éve haverok lennénk, miközben az egész roppant felületes marad mindvégig). Szóval nagy megkönnyebbüléssel szálltunk le a Union Square megállónál azzal a szándékkal, hogy megyünk egy kört a híres villamossal.
[+]
A híres villamos azonban ezt nem akarta, egyrészt mert hivatalosan ez nem tram, hanem cable car, ami annyiból mindenképpen jogos, hogy a kocsik nem a saját erejükből másszák meg az utcákat, hanem a két sín között folyamatosan pörög egy drótkötél és a kocsik ebbe kapaszkodnak bele. De nem is ez volt a gond, hanem az a ménkű hosszú sor, ami a Westfield előtt, a végállomásnál kanyargott. Valószínűleg utazni a cuccal sem lett volna óriási élmény, mert a kocsik zsúfolásig voltak tömve, úgyhogy nekem speciel elég volt, hogy láttam ezeket közlekedni, Bocha még erre sem tartott igényt, de azért nem nézett félre túl feltűnően, amikor a látókörébe került egy járgány.
[+]
Visszaültünk a buszra (egy másikra), ezúttal egy orosz fickó volt a sofőr, ő viszont jól csinálta, voltak ostoba poénok, de nem játszotta meg magát és érthetőbben is beszélt, mint a spanyolajkú kartárs. Később vele találkoztunk még egyszer, amikor roppantul megörült, hogy magyarok vagyunk és kinyilatkoztatta, hogy Budapest a világ legszebb városa, de éltünk a gyanúperrel, hogy nem is járt nálunk, amikor mellétette, hogy Debrecen és Szeged is menő. Azt pedig még egy orosz sem okvetlenül löki fejből.
[+]
Az Alamo Square volt a következő állomásunk, ez hét darab fullosra megcsinált viktoriánus házikó egy domb tetején, mögöttük pedig látszik a teljes város, baromi idilli, meg nem is voltak sokan, inkább olybá tűnt, hogy a környékbeliek sétáltatnak kutyát, nem pedig a turisták fotózgatnak. Ez egyébként már félig meddig a Pacific Heights része, ami állítólag a világ második legdrágább lakónegyede (ne kérdezzétek, hogy mi az első, mondanám, hogy a Vatikán, de ott nem vesz bárki kecót, isteni szerencse kell hozzá), egy házikó errefelé 200 millió magyar valutát kóstál. Az Alamo után újabb busz, ez emeletes volt, de azért csípett az a 9-12 fokos hideg, ha az ember a menetszelet is megkapja az arcába, úgyhogy inkább lentre ültünk, de nem mentünk sokat, mert kiszálltunk a Golden Gate Park mellett. Ezt kihagyhattuk volna, persze meglehetősen pofás parkról van szó, tele van múzeumokkal, de ezekre nem csak időnk nem volt, hanem a sort meglátva már kedvünk sem nagyon.
[+]
Újabb busz, teljesen nyittott alul-felül, köszi szépen, de behúzódtunk a sofőr mellé a szélvédő mögé, így jutottunk el a hídig. A Golden Gate-et nyilván mindenki látta már fotón, mi is, de azért élőben okvetlenül más, mert nagy. Miután a téli szünetről északra visszatérő usákok miatt olyan dugó alakult ki a híd előtt, hogy ránézésre a fél ország ott akart átkelni, ezért a buszunk nem ment át a hídon, hanem letett minket a déli végénél nézelődni.
[+]
Mi viszont lenyomtuk gyalog. Ez csaknem három kilométeres séta, ilyen hosszú ugyanis a híd, a járdán pedig fele-fele osztozni kell a bringásokkal, ami nem könnyítette meg a helyzetet, ugyanis elég sokan mászkáltunk a hídon. Az első pillérig, utána nyugis volt, aztán a második pillértől megint tömeg. Az a helyzet, hogy Bocha eléggé meg is unta az egészet, végül is tényleg arról van szó, hogy mész tök sokat totál egyenesen ugyanolyan színű korlát mellett, úgyhogy amikor átértünk, akkor ment is volna vissza, de meggyőztem, hogy menjünk fel a parton magasodó hegyecskére. Oda viszont nincs lépcső, busz se nagyon, jó lett volna felmászni, de jó nagy ívet vett az út, úgyhogy hívtunk egy Ubert.
[+]
Ryan jött értünk egy Priusszal, mondtuk neki, hogy ne skerázzon, nem csak a dombtetőre ügetünk fel vele, hanem várjon ott meg minket és vigyen is vissza a hídon, legyen meg ez kocsival is. Persze, hogy nem volt fent parkolóhely, úgyhogy Ryan addig szabálytalankodott, Bocha pedig lent is maradt mellette, nekem meg ki volt adva, hogy gyorsan menjek fel, lássak ki, csináljak fotót és videót és vissza, hogy "szegény Ryan" addig ne essen kétségbe. Szegény Ryan ezen 4 dollárt keresett, főleg azért, mert az úttól még relatív sokat kellett menni a kilátásig, amit futva tettem meg (szegény Ryan miatt), így megvolt a napi kocogásom is, a kilátás meg nem volt akkora nagy flash. Erről jut eszembe, hogy azt már lentről észrevételeztük, hogy itt is vannak olyan retardáltak, akik egy hegytetőről telibe akarják vakuzni napfényben a fotó tárgyát, ami légvonalban tőlük mondjuk minimum egy kilométerre terül el, roppant profi.
[+]
A híd lábától megint buszoztunk, megint az orosz fickóval és kiderült, hogy kikötőhöz visszavezető úton pont egy sarokra a hotelünktől van megálló, szóval a hazajutás igen egyszerűre sikeredett. Apropó, kikötő. Még mielőtt az Alcatrazra jegyet akartunk volna venni találtunk egy tengeralattjárót, amibe némi pénzért cserébe be lehetett menni. Ha fejből kéne felidéznem a nevét, akkor azt mondanám, hogy ez volt az USS Pampalini, de a blog kedvéért megnéztem megint, hogy mi is volt pontosan: USS Pampanito. Ez egy második világháborús device, majdnem 100 méter hosszú, végig bejárható, eredeti műszerekkel, hatástalanított torpedókkal és berendezéssel. Végigjártuk, ráadásul kamerával, lesz videó is, de a post írásakor 180 percet ír a YouTube, mint várható feltöltési idő...
[+]
Estefelé még el akartunk menni kicsit bevásárolni (főleg ruhákat), kiderült, hogy a legközelebbi outlet is egy órányi autózásra van, de mivel egy cipőt és egy gatyát hoztunk mindketten magunkkal, ezért elkerülhetetlen volt a beszerzés. Az Altima sajnos nem volt megyőző, imbolyog az úton, állandóan korrigálni kell a kormánnyal akkor is, ha szögegyenes aszfaltcsíkon haladunk előre. De ez legyen a legnagyobb gondunk, San Francisco fontos pontjain jártunk, élőben láttunk olyan dolgokat, amelyeket azelőtt csak képen, hátra van még az Alcatraz, de azért ez így is egy igen jónak mondható évindító volt. Holnap végigmegyünk a parti úton, a cél Los Angeles, de most megint alvás, mert még a repülőutat sem pihentük rendesen.
