Talán van néhány régi olvasónk, aki emlékszik arra, amikor az MWC-ről sikerült kissé hányattatott módon hazajutnom. Las Vegasban már az indulás előtti napon elintéztem ezt az unortodox output technológiával történő gyomorürítési metódust, többek között az MGM Grand oldalát is megkínáltam, de a lényeg, hogy a hazaindulás napjára szellemileg és gyomorilag épen álltam készen, Bochának meg tényleg kutya baja nem volt, szóval keltünk időben (helyi idő szerint reggel 5-kor), összepakoltunk, kicheckoltunk a csodás hotelünkből és hívtunk egy taxit.

Hotelszobánk

A Howard Johnson Innre egyébként tényleg nincs panasz, annyit kaptunk, amennyibe került. Kicsit rohadt már a fürdőkád, kicsit szar volt a net, kicsit zúgott az ajtó előtt a jégautomata, de jókat aludtunk, másra meg úgysem használtuk nagyon a helyet. A McCarran reptéren még minden nagyon mosolygós volt, kelt fel a nap, voltak nyerőgépek (ez mégiscsak Vegas), pontosan indult a New York-i járat, ami csak egy 737-es Boeing volt, de ki lehet azt bírni négy és fél órán át.

Csakhogy az American Airlines gépe valamiért (nem tudjuk, hogy miért) nem tudott elsőre leszállni a JFK-n, üzemanyagnak viszont híján volt, ezért egy közeli másik reptéren le kellett szállnia tankolni. Ez a reptér Syracuse volt, mintegy 200 mérföldre a JFK-tól. Gondolom sejti az olvasó, hogy a nem tervezett leszállás és szüttyögés miatt a négy és fél órás útból majdnem a duplája lett, a csatlakozó, londoni gépünk elszállt, mint ahogyan az onnan csatlakozó budapesti járatnak is búcsút inthettünk.

New Yorkban viszont ott várt minket az American Airlines illetékese a kijáratnál, szépen elő volt készítve nekünk két új jegy egy másik londoni és egy másik budapesti járatra, kicsit reméltük, hogy áttesznek legalább a business osztályra, de nem, csak egy kupont kaptunk, amiből vehettünk volna magunknak egy sört a reptéren, ha nem úgy időzítették volna, hogy 20:12-kor kiszálltunk és 20:30-kor már ment is a londoni járat.

Azaz csak ment volna, mert miután átrohantunk, hogy nehogy ezt lekéssük, kiderült, hogy egyébként is egy órával később startol csak el. Úgyhogy vettünk valamit enni, mert az előző gépen nem hoztak kaját (köszi), aztán az egy órás késéshez képest is még fél órával csúszott a boarding. Végre beszálltunk, ez egy 777-es Boeing volt, olyan sűrűn ültetve, hogy 3-5-3-as elrendezés volt, amiből én a középső ötös középső székére kerültem és annyi volt a lábtér, mint a kispolákban hátul. Még a Mustangban is több a hely...

És állatira nem indultunk el. Első helyzetjelentés a kapitánytól: bocs, lett pár plusz utasunk, ezért meg kell várni, míg hoznak még további kaját. Itt éreztük, hogy rólunk van szó. 30 perc eltelt, ennyi idő alatt New Jersey-ből is ideért volna a kaja, újabb tájékoztatás: nem jó a klíma, szerelik. Megint eltelt fél óra, jött a következő kifogás: sajnos egy illuminált állapotban levő utast le kellett szállítani és még a bőröndjét keresik. Hát, ez azért volt furcsa, mert nem láttunk leszállni senkit, nem ültünk messze az ajtótól.

A középső sor középső üléséből ezt láttam 8 órán át

Ennyi vergődés után végre tényleg elindultunk, felszálltunk, repdestünk és senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább egy pohár vizet hozzon, pedig akkor már négy órája ücsörögtünk magzatpózban. Bocha szólt a személyzetnek, azok meg lecseszték, hogy csak vészhelyzetben nyomogassa a gombot, inni pedig nem tudnak hozni, mert a kapitány megkérte őket, hogy ne álljanak fel. Érdekes volt, hogy közben ott pattogtak a business osztályon... Állati lassan telt az idő, a fedélzeti entertainment rendszeren megnéztem két filmet is, de azt nem lehet bármikor elkezdeni, meg leállítani, egy központi szerverről streamelik akkor, amikor ők akarják, tehát vagy megvárod, míg 20 perc múlva nyomják az elejétől, vagy bukod az első X percet és akkor azonnal bekapcsolódhatsz. Elég retardált dolog...

Bocha fejjel esett neki a "Thank you for flying American Airlines" feliratnak

Annyi mázlink azért volt, hogy Londonban volt vagy 6 órányi időnk, így hiába késett ez a gép is, még egy beszállókártyát már nem kellett módosítanunk. Amikor a 777-esen kimentem klotyóra épp ott tologatta a stewardess a kocsikáját elcsigázott fejjel és mondta nekem, hogy milyen szörnyű, hogy órákat késünk. Én meg mondtam neki, hogy szevasz, most jöttem Vegasból négy óra késéssel szintén a ti cégetekkel, szóval pont jó embernek mondja.

Londonból Budapestre viszont megint BA géppel jöttünk. Ég és föld. Percre pontosan indultunk, ez egy A320-as Airbus volt, bőséges lábtér, normális kaja (az AA gépeken kritikán aluli volt a táp), itt végre én is tudtam aludni két órát. Pont 24 órával az indulásunk után szálltunk le Ferihegyen, ebből kettőt aludtam, de Bocha is maximum négyet. Kár, hogy csak az ő bőröndje jött meg, az enyém nem. Elvileg mikor ezen sorokat írom, akkor épp leszáll a bőröndöm is Budapesten, majd jól kihozzák házhoz, remélem, hogy minden megvan benne, amit beleraktam. (Közben megjött, hiánytalan. Pont 24 órával később érkezett, mint én.)

Minden távoli országba történő utazás egy gyötrelmes hazaúttal ér véget, a Computexről is horror volt, most sem volt egyszerű, s mikor az ember végre tényleg hazaesik az otthonába, a szerettei közé, akkor baromira azt gondolja, hogy én ugyan nem akarok jövőre is a CES-re menni, hagyjatok békén. De tapasztalatból tudom, hogy elég lesz egy-két hét és megváltozik a vélemény, azért nem mondanám, hogy olyan kifejezett sínylődés lett volna januárban Nevadában egy Mustanggal kabriózni a Grand Canyonnál, Hollywoodban, meg Las Vegasban. Ja, és CES is volt.