Hardver, rendszer, felhasználói felület

A Huawei nem viccelte el a specifikációkat, a mérnökök nem spóroltak a készülék hardverével. A számításokat egy Qualcomm MSM8255T SoC végzi, amely 45 nanométeres csíkszélességgel és ARMv7 architektúrával dicsekedhet. Ugyanez a chipset duruzsolt például a Samsung Galaxy S Plus-ban, valamint a hamarosan megjelenő Nokia Lumia 800 és Samsung Focus Flash is ezt a megoldást részesíti előnyben. A lapka tartalmaz egy 1,4 GHz órajelen pörgő Snapdragon processzort és egy Adreno205 grafikus gyorsítót, így a sebességre elméletben nem lehet panasz. És a gyakorlatban sincs, az android hasít a Honoron, a működés szinte mindig folyamatos, nehéz megakasztani a gépet. Ezek mellett 512 MB alacsony energiafelvételű LP-DDR2 RAM és egy kicsit több, mint 2 GB kapacitású belső tárhely áll a rendelkezésünkre; utóbbit tovább bővíthetjük egy microSD-kártyával.

A Honoron a zöld robotos rendszer 2.3.5-ös, Gingerbread művésznévre hallgató verziója fut, amely az egyik legújabb variáns, így a frissességre nem lehet panasz. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy már a 2.3.6 és 2.3.7 verziók is elérhetőek, ám ezek szinte alig befolyásolják a funkcionalitást; előbbi a hang alapú keresésen javított valamelyest, utóbbi pedig a Nexus S készülékekre hozta el a Google Wallet szolgáltatást. Nemsokára azonban egy újabb mérföldkőhöz érkezik el a rendszer, a 4.0 ugyanis már a spájzban van, a referenciakészülék nemsokára kis hazánkba is megérkezik. Arról sajnos nincs információnk, hogy tesztalanyunk megkapja-e a frissítést; mi a legjobbakat reméljük, hardveresen ugyanis semmi akadálya nincs az Ice Cream Sandwich futtatásának.

A képeket elnézve az Androidos telefonnal rendelkező olvasók biztosan elsőre kiszúrják, hogy a Honoron nyoma sincs a gyári kezelőfelületnek. A Huawei mérnökei által kifejlesztett felület ismerős lehet az Ideos X5 Pro telefonról; tesztalanyunkon ezen UI felturbózott verziója látható. Már a kijelző feloldásának módja is újszerű, a lockscreenről a főképernyőre való visszatérés mellett a hívásnaplóba, az üzenetkezelőbe és a kameraszoftverbe is ugorhatunk. Az ötlet hasonló a HTC-féle Sense 3.0 megoldásához, ám azzal ellentétben a Honoron sajnos nem mi választjuk ki a parancsikonokat. A főképernyő fixen öt oldalas, melyhez egyedi minialkalmazásokat is kapunk, az alsó sávban pedig maximum öt virtuális billentyű foglalhat helyet. Ezek közül a középső hármat mi választhatjuk ki, a két szélső viszont fix: a bal oldalival a főmenübe léphetünk, a jobb oldali pedig az egyes oldalak miniatűrjeit rajzolja ki. A főképernyő tehát patent lett, egyedül a főképernyő lapozásakor bekövetkező animációt kifogásoltuk: a forgó kocka az MTK-alapú megoldásokat juttatta eszünkbe.

Az előlap bal alsó sarkában lévő főképernyő gombot hosszan nyomva a feladatkezelőbe jutunk. A képernyő alsó harmadát elfoglaló felület az éppen futó programok miniatűrjeit listázza; az egyes alkalmazásokat a képek bal felső sarkában lévő gombbal zárhatjuk be. A programokat listázó főmenü is új ruhát kapott (amely valamelyest hasonlít a Samsung által preferált TouchWiz UI-ra), a gyári ikonok alá egy lekerekített sarkú négyzet került, melynek színét véletlenszerűen sorsolja ki a rendszer. A mappakezelés kísértetiesen emlékeztet az Apple megoldására: két ikont egymásra húzva egy új mappát hozhatunk létre, a könyvtár tartalmának listázása pedig kiköpött mása az iOS-t futtató készülékeken látható módszerhez.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!