Bevezető

Lehet vitatkozni róla, hogy jó-e, ha egy gyártó nagyon sok, nagyon hasonló modellel képviselteti magát. Értelemszerű, hogy ebben az esetben az egyes készülékek olykor csak burkolatukban térnek el egymástól, egy-egy funkcióval több, esetleg kevesebb egyik telefon a másiknál. A Samsung ebben példamutató, a legszélesebb készülékportfóliót ők tudják felmutatni, de ennek azért hátrányai is vannak.

Egyrészt tesztelői szempontból egy Samsung modelltől az ember előre fázik: gyakorlatilag két-három cikk felhasználásával copy-paste módszerrel sem nagyon lehet mellélőni egy cikkel. Ez nyilván a gyártót kevésbé érdekli, szívjon csak a szaksajtó bőszen, úgyis le kell tesztelniük minden készüléket, ha adnak magukra. Ám mi a helyzet a vásárlóval? Nem bizonytalanítja el a potenciális vevőt ez a túlzott felhozatal? Nem kavarodik össze a számok és a betűk dzsungelében, ha arról van szó, hogy Samsung telefont szeretne vételezni?

De, valószínűleg igen. Éppen ezért a gyártók általában a teljes portfólióból ki-kiemelnek egyes modelleket, amelyeket jobban promotálnak, mert érzik, hogy ár-érték arányát tekintve, vagy a funkcionálisan az adott modell kiemelkedő. A Samsung is így csinálja, ráadásul ők még a különböző országok szempontjából is variálják, hogy érdemes-e az adott területre jellemző felhasználókat megcélozni egy-egy készülékkel.

Az F250 tipikusan az a telefon, amelyre érdemes áldozni a marketing büdzséből. Nem túl drága, egész kis pofás, fiatalos, zenés. Ja, kamerás is. (Magyar ügyfél bemegy a telefonboltba, első kérdése: hány megapixeles a kamera?) Csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amire jó eséllyel ugranak a felhasználók, úgyhogy az F250 sikerességéhez sok kétség nem fér.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!