Külső

Ha azt nézzük, hogy a phabletek ligájában látszik a 154 x 77 x 7,2 milliméteres dimenziókkal bíró V2 Viper X, akkor kényelmesnek mondhatjuk a fogását, a szélein enyhén lekerekedik a hátlap, ideális helyen vannak az oldalsó gombok és nem is túl nehéz, 135 grammos az egész kütyü. A burkolat mindenhol műanyag, az összeszerelési minőség pedig átlagos. Olyan apróságokkal sajnos lehet találkozni, mint lötyögő billentyűk és időnként roppanó hangot kiadó hátlap, de még bőven azon a szinten van ez a probléma, ami egy átlagfelhasználó számára egyáltalán nem feltűnő, sokan talán észre sem veszik.

Nem kicsi, de még abszolút kézben tartható. [+]

Hogyan mérjük a kijelzőt?

Az előlap jelentős részét elfoglaló, 5,5 hüvelykes AMOLED kijelző sajnos csak 720 x 1280 pixel felbontású, ezzel 267 ppi-s képpontsűrűséget ér el. A pixelek mérete egyáltalán nem zavaró a mindennapi használatban, de ha egy weboldalt szeretnénk teljes egészében megnézni, akkor már akadnak az olvashatósággal problémák. Ami viszont a képpontszámnál nagyobb probléma, az a maximális fényerő: a 316 nit kimondottan kevés, a reggeli napsütésben már gyakran kézzel kell árnyékolni a telefont, hogy lássunk valamit abból, amit a képernyő maximális fényerőn próbál kipréselni magából. Sajnos ez a probléma automatikus fényerőn sem változik meg, pedig a Samsungnál már láttuk, hogy ha egy ilyen megjelenítő akár csak 2-3 percre kiadja magából a maximumot, akkor a 800 nit sem lehetetlen, a dél-koreai vállalattól származó panel tehát valószínűleg itt is képes lenne rá. A kalibrálás ellenben nagyon jól sikerült, bár kézi módok nincsenek, ezekre nem is nagyon van szükség, a gyári megoldás kellemes a szemnek, és a technológiából eredő túlszaturáltság sem jellemző rá túlságosan.

Elég vékony a V2 Viper X, de az Oukitel K10000 mellett egyébként is bármi kecsesnek tűnne. [+]

A kijelző fölött és alatt minden megvan, ami fontos: három virtuális, háttérvilágítással nem rendelkező érintőgomb van alul, felül pedig másodlagos kamera, színes értesítési led, illetve fény-és távolságérzékelő szenzorok díszelegnek. A kütyü jobb oldalára került a bekapcsológomb, illetve a két hangerőszabályzó billentyű, alul USB Type-C csatlakozóra lehetünk figyelmesek 2.0-s sebességszabvánnyal a mikrofonon kívül, fent pedig az elmaradhatatlan 3,5 milliméteres jack fogadja a felhasználó tekintetét. A bal oldalon sivárság uralkodik. A hátlap volt az, amire a dobozból kibontva azt mondtam: baromi jól néz ki. Zseniális az a finom, hálós textúrával feldobott sötétkék szín, amit használ a gyártó, viszont a véleményem nagyon gyorsan megváltozott, amikor kiderült, hogy borzasztóan koszolódik az anyag. Minden ujjlenyomatot, zsírfoltot meglátunk rajta, még porosnak is látszik egy idő után, minden alkalommal nagyjából hárompercnyi törölgetésre van szükség ahhoz, hogy nagyon rövid ideig ismét szép legyen.

A hátlap nagyon szép, de csak addig, amíg össze nem fogdossuk. [+]

A vakuval ellátott kamera és az Allview logo értelemszerűen hátul kapott helyet, az viszont nem pozitívum, hogy a hangszóró is ide került. Bár a gyártó próbálkozott két apró bütyökkel, ami kicsit elemeli a telefont az asztalról, a valóságban ez nem sokat segít, ha a hagyományos módon tesszük le a mobilt sík felületre, akkor borzasztóan leárnyékolódik a hangkeltő. A következő meglepetés a hátlap leszedésénél ér minket, az egységesre vett formatervbe valószínűleg nem akartak belerondítani olyan mélyedéssel, aminél fogva a hátlapot le tudjuk szedni, ebből adódóan az USB csatlakozónál feszegethetjük a döbbenetesen vékony műanyag panelt. Ha sikeresen lekaptuk az elemet, akkor az akkumulátoron kívül megláthatjuk a két darab microSIM helyet és a microSD kártya foglalatát is. Visszatenni még nehezebb feladat, nincs igazán definiálva, hogy honnan kéne kezdeni a visszarakást, de tulajdonképpen mindegy is, a sok apró, hajszálvékony pöcök visszapattintása olyan éles, pattanó hanggal jár, hogy úgy döntöttünk, ezt a lehető legkevesebb alkalommal tesszük meg, javasoljuk ezt a jövőbeni felhasználónak is.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!