Zombie Highway

Időről-időre összegyűlik annyi játék a szerkesztőségi iOS cuccokon (iPod és iPad), ami már megérdemel egy összeállítást. Alapvetően az ingyenes tartalmak irányába mozgunk, bár a mostani mixben lesz fizetős applikáció is, ráadásul rengeteg játékot lehet leszedni egy ideig költségmentesen, hogy aztán megint átkerüljön a lóvés részbe. Mindenesetre a legdurvább alkalmazás ára sem éri el a két eurót, ami nem egy vészes összeg akkor, ha tényleg olyan programról van szó, amely hosszú ideig tud szórakozást biztosítani.

Első delikvensünk rögtön az egyik nagy kedvencünk, a Zombie Highway. Bochával nagy küzdelmet vívtunk, hogy ki jut benne tovább, amiben – veszíteni tudni kell – alulmaradtam, de a sok csatározás eredménye, hogy elérhetővé tettük az összes kocsit és szinte az összes fegyvert. Ebből a mondatból pedig már lehet sejteni, hogy itt egy autós-lövöldözős konteszt bontakozik ki, a címet hozzácsavarva pedig az is egyértelmű, hogy sok lesz a horrorisztikus elem, legalábbis az ellenfelek emberszabású ragadozók lesznek.

Különösebb kerettörténet nincs, adott egy gépkocsi (háromféle, a középső a tuti, a Hummer), amely meghatározhatatlan okból egy sztrádán halad nagy sebességgel, a hátsó ülésen pedig ül valaki, aki az autóra oldalról rávetődő zombikat henteli. A történetben a nehezítés és a segítség is az, hogy az úton autóroncsok képeznek akadályokat, amelyeket illik kerülgetni (a készülék döntögetésével), de ha csak a szélét súroljuk a verdával, akkor az arra az oldalra felugrott zombikat hatékonyan le is tudjuk irtani. Hogy ne csak az autóroncsok jótékony hatására bízzunk életünket, ezért a felkapaszkodott humanoidokat le is lehet lőni, a képernyő két szélén a megfelelő részre tapintva. Ez nem csak annyi, hogy egy golyó és már repül is le a zombi, hanem erősen ki kell használni a fegyverek képességét azzal súlyosbítva, hogy véges számú lőszerünk van. A cél elég egyszerű: jussunk el minél tovább.

Eleinte az alap pályán nyomulhatunk, az első egy mérföld alatt csak csíra zombik ugrálnak fel, két lövés, vagy egy roncshoz odakenés vidáman végez velük, aztán jönnek a combosabb delikvensek, majd még később azok az egyedek, akik gyúgyítják magukat, azaz ha nem inzultáljuk őket nagy sűrűséggel, akkor bizony ott lógnak a kocsin permanensen. Négy vérszívó tud az autóra tapadni, ha nem vagyunk elég hatékonyak, akkor elég vehemensen rázzák a verdát, amitől az felborul, úgyhogy érdemes aktívan dolgozni a fegyóval. Ha jók vagyunk, akkor jönnek a további pályák, van ködös, vagy extranehéz és van olyan is, amikor nincs fegyver, csak a „dörgölőzéssel“ lehet levadászni a jónépet az autó oldaláról. Érdemes átállni a mérgezőpuskára, amint az megjelenik az opciók között, abból ugyanis elég egyetlen golyó és mindegyik zombi – előbb-utóbb – megpusztul.

Drawrace 2

Ezt a játékot kifejezetten vártuk már, hiszen az első verzióval rengeteget játszottunk. A készítők nem aprózták el, hatalmasat fejlődött a grafika, a játékélmény és a lehetőségek száma, a játékélmény viszont maradt a régi, sőt, egy kicsit a játékmeneten is tudtak csavarni az alkotók. A Drawrace lényege, hogy egy felülnézeti autóversenyt sikerült megbolondítani úgy, hogy nem menet közben próbálunk ügyeskedni, hanem a start előtt. A lényeg ugyanis az, hogy az ember a kis ujjával berajzolja az autó útját, ahol figyelni kell az ideális ívre és a sebességre – ez utóbbi az ujjunk mozgatásának sebességével egyenesen arányos. Nem elég tehát az, hogy valaki tök precízen, nagy sebességgel felrajzolja az útvonalat, lassítani kell a kanyarok előtt, ideális íveket keresni és a különböző autótípusoknál (mert itt már ilyen is van) más és más fordulási sebességeket kell használnia.

A DrawRace2 grafikája egészen kiváló, vannak ugratók, rengeteg típusú környezet, földút, épített pálya, futurisztikus környezet, rally... a gépi versenyzők is fejlődtek. Karrier módban minden egy pályát kapunk, ha azon sikerül megcsapni a gépet, akkor jön a következő. Ha kész az összes, akkor vissza kell menni a régebbi pályákra, hogy több és keményebb gépi verdák ellen is bizonyítsunk, s egy bizonyos mennyiség után elérhetővé válik a következő csokornyi kihívás. Mindezek mellett – ha van netkapcsolat – láthatjuk a többi játékos eredményt is világszinten, országszinten és városra bontva is, Budapesten egyelőre a „mobilarena“ nevű játékos rendre benne van az első tízben – főleg azért, mert még nem játszanak az újdonsággal túl sokan. A DrawRace 2-ben a plusz csavar, hogy van egy nitró gomb is, amit menet közben aktiválhatunk akkor, amikor jól jön, ezzel is lehet befolyásolni a csata végkimenetelét.

Ha már elég jók vagyunk karrier módban, akkor okvetlenül ki kell próbálni egy multiplayer üzemmódot is. Mivel nem verseny közben kell irányítani, ezért akár négyen is leülhetnek egy iPod köré, mindenki megrajzolja a maga útvonalát, aztán drukkolnak a versenyt nézve és néha a nitró gombot nyomogatva. Elég hosszas kikapcsolódást nyújt így a játék, de azzal is órákat lehet eltölteni, hogy az ember a saját idejét próbálja megjavítani. A DrawRace 2 méltó folytatása az elődnek, remekül összerakott játék kellemes zenével, változatos pályákkal és megunhatatlan többjátékos üzemmóddal. Az alkalmazás fizetős, de számunkra – akik játszottunk az előddel – nem volt kérdés, hogy megéri az 1,79 eurós árat.

Rat on a skateboard – scooter

Ezúttal egyszerre két játékról van szó, a Rat on a skateboard nevet kapta az egyik, a Rat on a Scooter pedig a másik. Azért vonjuk össze a leírást, mert ugyanaz a Donut Games készítette mindkettőt, a játékmenet nagyon hasonló, s mindkettő ingyenes. Nem túl bonyolult egyik sem, a gördeszkás verziós azonban klasszisokkal jobb, mint a robogós. Mindkét esetben egy patkány halad a címben megjelölt járművel, s bónuszakt kapdos fel, illetve akadályokat kerül ki. A cél az, hogy minél több pontot gyűjtsünk össze.

A játékmenet kifejezetten primitív, oldalnézetben közlekedik a patkány a képernyőn, tapintásra felugrik. Gördeszkázás esetén a levegőben tud variálni, így az ugrás hosszát megnövelni, a robogót használva viszont a tapintás hossza determinálja az ugrás méretét. A Scooterben egyszerűen a platformok közötti lukat kell kikerülni, ennyi az egész, közben sajtot és csillagot lehet felkapni, illetve ha a platform szélére esünk, akkor végigkaristolja az adott pályaelemet némi plusz pontért a főhős. Ez ennyit tud, igazából a másik játék a tuti.

A gördeszkás kisemlős ugyanis változatosabb terepen haladhat, kétféle módban. Az elsőnél kosárlabdák(?) pattognak véletlenszerű helyeken felénk, ezeket kell átugorni, alattuk elmenni, vagy rájuk ugrani, közben vannak gyorsítók, illetve egy sereg bónusz (sajt, ilyesmi), pontokért. A másik pálya hasonló, csak ott nincsenek labdák, hanem indokolatlan mennyiségű banánhéj hever a flaszteren, amelyeket át kell ugrani. Ahogy egyre több pontunk lesz, egyre gyorsabbá válik a patkány is, így nem kell számítsunk több perces játékidőre, amatőr spielerek elég hamar pofánkapnak egy labdát, a profibbak 200 pont felett teljesítenek. A szerkesztőségi rekord 331 pont, elképesztő mázlihegyekkel karöltve, hosszú órák munkájának gyümölcseként.

Vannak achievmentek is, illetve valami 40 pálya, ahol különböző feladatokat kell megoldani, ezeket az ember egyszer végignyomja, aztán inkább marad a random pályánál és a kosárlabdáknál. Tipikusan az a játék, amit bárhol elő lehet venni, egy kézzel irányítható, nem kell hozzá semmi extra, csak vársz a buszra, a csajodra a plaza vécéjénél, a moziban nem érdekel a reklám, a repülőn unatkozol, akármilyen élethelyzetben le lehet tolni négy-öt kört, hátha pont meg tudod dönteni a rekordodat.

Harbor Master

No, már vártuk, hogy a Flight Control mintájára mikor jelenik meg valami hasonló, hiszen a repülőket irányító játék nagyon sikeres volt minden platformon. Most a Harbor Master nevű gyöngyszembe futottunk bele, ami szerencsére okosan tett hozzá az eredeti koncepcióhoz, jópofa variálásokkal. Mint a nevéből is következik, ezúttal egy kikötő forgalmát kell kordában tartanunk, s ez eleinte könnyű, az idő előrehaladtával egyre inkább húzos munka.

Többféle térkép van, az egyszerűbbek is megizzaszthatják a játékosokat, a bonyolultabb pályákon még arra is kell figyelni, hogy melyik hajó milyen színű árut szállít, mert csak abba a kikötőbe állhat be. A vízi járművek a térkép oldaláról jönnek be, ujjunkkal elirányítjuk a megfelelő kikötőbe, ott lepakol, majd utána bármilyen irányba kiküldhetjük a térképről. Háromféle hajó jöhet, a gyors minden tekintetben gyors, elég hamar kipakolnak belőle, a közepes hajó már lassab és van a nagy dög, ami alig kúszik a képernyőn.

Persze, hogy egyszerre több hajó jön, mint amennyi kikötő van, ezért ügyesen kell kombinálni. A nagy hajók előtt simán be lehet küldeni gyorsan a kisebbekből párat, illetve ha nagy a baj, akkor lehet körbe-körbe úszkálni, amíg felszabadul a dokk, hely szokott lenni erre. Nyilván akkor van vége a játéknak, ha két hajó ütközik, ilyenkor megnézi a rednszer, hogy hány egységnyi árut sikerült lepakolni, s ennyi a végeredmény.

Early Bird

Semmi köz nincs az Angry Birds-höz ennek a játéknak. Egy kismadár a főhős, aki (vagy ami?) épp repülni tanul, de elég kis satnya. Egy kukac(?) segít neki ebben, aki mindig oda fúrja be magát, ahová érkeznünk kell. Miután a madarunk még nem kifejlett példány, ezért repülési képességei elég korlátozottak. Minden pályán látszik, hogy hány elrugaszkodási kísérletünk van, ebből kell gazdálkodni úgy, hogy elehetőség szerint az útvonalon található csillagokat is begyűjtsük.

Egy próbálkozás hatására megpróbál felszállni a madarunk, igazából inkább ugrik egy szerényet. A levegőben újra megnyomva szerez egy kis lendületet, de nagy dolgokra ne számítsunk tőle. Éppen ezért különböző növények segítenek, van olyan, ami szelet csinál, mások rugóznak (tehát visszapattan róluk a madár), de a falról is vissza tudunk csapódni. Ahogy haladunk előre a pályákon, egyre nagyobb távokat kell berepülni a madárral, jókor, jó helyen kell a levegőben újabb szárnycsapást produkálni, hogy ne akadjunk meg egy kiálló sziklánál, vagy hasonló tereptárgynál.

A történetet tovább nehezíti, hogy pontosan kell célbaérkezni. Az utolsó repülési kísérleteknél szokott jönni mindig a szívás: túlrepülünk a célon, vagy nem voltunk elég vehemensek a megközelítés kapcsán. Ha viszont sikerül beleugrani, akkor érdemes rögtön a kellős közepébe, ez ugyanis „bullseye“, ami sok pontot ér, s így a pálya végi értékelésnél nem csak szerény egy csillagot fog adni a kukac, aki egyfajta személyi edzőnek is tekinthető.

Geared 2

Bevallom, az első résszel nem játszottam, de lehet, hogy pótolom, amint sikerül legyűrnüm a Geared 2 összes pályáját. Egy logikai játékról van szó, ahol fogaskerekeret kell összekapcsolnunk úgy, hogy minden forgasson mindent, ugyanis ebben az esetben a legnagyobb hengerben lustán sétáló aranyhörcsögöt úgy meg tudjuk pörgetni, hogy kirepül nem csak a helyéről, hanem a képernyőről is, s kapjuk a következő feladatot.

Eleinte elég primitív a helyzet, adott két-három fogaskerék, egy retardált albán csecsemő is a helyére tudja húzni őket, aztán repül a hörcsög. Aztán nehezedik a történet, lesznek területek a pályán, ahová nem rakható fogaskerék (persze evidens, hogy pont oda kéne pakolni), aztán jönnek azok a pályák, ahol a fogaskerekek elől elhúzva egy másik, mozgatható alkatrészt hirtelen eltolódik az összes cucc, aztán lehet megint sakkozni, hogy ha az egyiket kihúzom, akkor hová fog átmászni a többi.

Rengeteg pálya van, amelyek tényleg nagyon finom fokozatokban nehezednek, egy átlagos játékost már a közepes rejtvények is hosszas gondolkodásra fognak késztetni. Vannak különösen szemétparaszt pályák, ahol millimétereken múlik csupán, hogy két fogaskerék összeérjen, ez idegörlő, különösen akkor, ha egyébként sem nagyon van lehetőségünk tetszőlegesen rámolgatni, mert egy kerék kivétele miatt összecsúszik a többi alkatrész. Itt molyolni kell, az ember elküldi a készítőket melegebb éghajlatra, de annál nagyobb elégtétel az, amikor a debil hangokat kiadó hörcsög végre tényleg elszáll, mint a győzelmi zászló.

Anodia

Ha azt gondoltuk, hogy a faltörő típusú játékokból már nem lehet többet kihozni, akkor az Anodia láttán rá kell jönnünk, hogy tévedtünk. Ha nem is újítja meg a műfajt az alkalmazás, annyi fantázia és finomság van benne, hogy érdemes vetni rá egy pillantást, arról nem is beszélve, hogy mennyi különböző pálya van benne. A grafikai megvalósítás lenyűgöző, fantasztikusan játszanak a készítők a formákkal, a fényekkel és az animációkkal.

Több fejezet jön egymás után, geometrikus, lámpás, természeti formákkal játszó pályák követik egymást, egyik-másik elég nehéz, de a többségnél előbb-utóbb sikerül kiírtani az összes elemet, hogy ugorhassunk a következő fejezetre. Természetesen szinte folyamatosan potyognak le a felszedhető bónuszok, ugyanannyi hasznos van, mint amennyi szivatós. A műfaj zsánereinek megfelelően van multiball, kaphatunk rakétát a padra, ennek nőhet és csökkenhet a mérete, van olyan powerup, ami lassítja a labdát, a másik viszont a platformot, néha jön egy-egy extra golyó, úgyhogy ügyesen kell navigálni.

A játékmenetet az is megkavarhatja, hogy bizonyos időközönként lehetőségünk van felhasználi a speciális powerupot, amely egy pár másodperc erejéig ott hoz létre gravitációs teret, ahová az ujjunkkal bökünk. Ezzel a kis aprósággal el lehet kerülni a labda leesését is adott esetben, de leginkább arra jó, hogy oda tereljük a golyót, ahol sok elem van még a pályán. Különösen hasznos ez multiball esetén, ilyenkor minden labda arrafelé próbál mozogni, ahová húzza a gravitáció, igen hatékony rombolást okozva az adott területen.

Bog