Külső
Az E51 nagyon szép. Nem csak a saját véleményem ez, mindenki, kivétel nélkül, egyöntetűen ezt mondta. Elegáns, kecses, stílusos, karcsú mobil, ráadásul nekünk talán a legszebb, ezüst-fekete párosítás jutott (bár a kávébarna sem kutya). Az elődmodell is ilyen hosszúkás volt, ezt a szellemiséget megtartották a tervezők, de végre elmondhatom, hogy nem csupán frankó kis formát rajzoltak, hanem több ponton újítottak is a Symbian modellekre jellemző kialakításon.
Essünk túl az elsőre szembeötlő dolgokon, azaz a krómozott szegélyen, amely körbefut a készülékházon, s ezzel két dolgot okoz. Egyrészt - miután egy normális ember a szélén fogja meg a telefont - kellemes fogást ad, a hűvös tapintás minőségérzetet sugall. Másrészt nem úgy fest, hogy ez a felület könnyen sérülne, tehát az innen-onnan lehajított készülék vélhetően hosszú ideig megőrzi ragyogását. Az ezüstös kerethez fém hátlap dukál, nem is akármilyen, hiszen a rácsozott felületmintázat egyedivé teszi az E51 seggét is.
Az érdekességek a közelebbi szemügyrevételnél kezdődnek. Meglepő (de mulatságosnak nem mondanám), hogy a telefon alján újra miniUSB csatlakozó található, talán ideje lenne végre eldönteni, hogy merre indul a Nokia. Emellett helyezkedik el a töltő (igen, igen, ez a finn modell sem képes USB kapcsolaton keresztül áramot felvenni), illetve a 2,5 mm-es jack csatlakozó. Ehhez a három bemenethez három tartozék dukál, USB kábel, töltő, és szabványos, alap-fapad Nokia headset.
A készülék bal oldalán sok extra nem fogja kiverni a szemünket, itt van a diktafon gyorsbillentyűje, alatta pedig alig látható módon az infravörös port kushad. A jobb oldal már érdekesebb, itt ficeregnek a hangerőt szabályozó gombok, ám közéjük ékelődött egy harmadik billentyű, ezzel beszélgetés közben némíthatjuk a mikrofont (hasznos fícsör azoknak, akik eddig a kis kezükkel takarták le a készülék alját), alapállapotban hosszan nyomva pedig a hangtárcsázás indul el. Praktikus dolog lenne ez, de olyan mélyen ül ez a csoffadt gomb, hogy ember legyen a talpán, aki nem odafigyelve elsőre nem csak eltalálja, hanem képes is benyomni. Ha lerántjuk a korrekt hátlapot, akkor válik láthatóvá a microSD kártya nyílása. Ezen - szokásomtól eltérően - annyira nem akadtam ki, mert a fent említett alkotóelem könnyen és egyszerűen leszedhető. A kijelző felett lehet valahol a fényérzékelő, ami ugyan szabad szemmel teljesen észrevehetetlen, de biztos ott sunnyog, mert ha letakarom a kezemmel a készülék tetejét, akkor bekapcsol a fehér színű gombvilágítás. Még egy rejtett apróság került ide, egy hasonló színű LED, amely események hatására villog, ez végre valami olyasmi, ami nagyon hasznos.
Most viszont már tényleg tekintsük meg a gombsort. Az E50 védjegyévé vált hatalmas joystick helyett itt klasszikus D-pad áll rendelkezésünkre a navigációhoz, de nem is ez a meglepő. Hanem hogy a jól ismert Symbian gombok helyett kicsit szokatlan ábrák köszönnek vissza a funkciógombok és a híváskezelő billentyűk keretezéséből: házikó rajzocska váltotta a híres Symbian menügombot, illetve további három dedikált billentyű található még itt: egy a telefonkönyvbe, egy a naptárba, egy pedig az üzenetek közé repít. A törlés rajza sem egy sima C betű, hanem egy visszafele mutató nyíl, rajta pedig egy X, ez talán egyértelműbb, bár a C már kvázi a köznyelv része. Az egészben az a legtutibb, hogy a fent említett három dedikált gomb funkciója szabadon állítható, hosszas és rövid megnyomáshoz külön-külön kapcsolhatunk műveleteket. Mindez tényleg remek, innovatív, praktikus, hasznos, de van egy kis gond: a gombok elég zsúfoltak, tehát kell némi odafigyelés ahhoz, hogy eltaláljuk őket.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
