Külső
Bár egy luxus árkategóriás készülékről van szó, ez a külsején abszolút nem látszik. Félreértés ne essék, a Pureness feltűnő, vonzza a tekinteteket, szerintem ízléses és szép, viszont még ránézésre sem gondolná róla senki, hogy annyiba kerül, amennyibe. A legtöbb ismerősöm (na jó, gyakorlatilag az összes) a húsz-harmincezer forintos árkategóriába lőtte be, holott ennek tízszeresét kell érte az asztalra tennünk — ez nyilván nem túl jó érv a telefon mellett azok szemében, akik presztízsük növelése céljából vásárolnak ilyen drága készüléket. Az árkategória ránézésre történő mellélövésének egyébként egyértelmű okai vannak: az X5 nagyon kicsi (112 x 43 x 13 milliméter), nagyon könnyű (70 gramm), formavilága nem hoz újat (teljesen szögletes), ráadásul műanyagból készült, nem fémből. Ez önmagában nem hiba, csak szokatlan a luxuskészülékek között, az viszont elszomorító, hogy a billentyűzet ujjlenyomatokat erősen gyűjtő, csillogó, kopogós plasztikból készült, ez pedig annak az árkategóriának a sajátja, amibe a legtöbb ember ránézésre besorolja.
A kijelző ugyanis kikapcsolt állapotában nem fogja magára csalogatni a tekinteteket, ha ugyanis nem él, olyan, mint bármelyik monokróm panel, tehát nem átlátszó, bár fény felé fordítva minimális mértékben áttetsző — a kontúrokat láthatjuk rajta keresztül, olyasmi, mint a tejüveg. Ha feloldjuk a billentyűzárat, akkor már más kép tárul a szemünk elé, a billentyűzet sorainak háttérvilágítása lépésenként bekapcsol (a Sony Ericsson ebben mindig is jó volt), a kijelző pedig áttetszővé válik, akármelyik oldalról is nézzük. Bár az előzetes képek alapján azt vártam, hogy üveg tisztaságú lesz, közel sem az, olyan, mint egy sötétített üveg, legalábbis akkor, ha szemből nézzük, hátulról valamiért egy picit jobban áttetsző. A háttérvilágítást (tehát gyakorlatilag azt, hogy el tudjuk olvasni a kijelzőn lévő dolgokat) a panel köré épített keretből előtörő, rendkívül erős fehér fény biztosítja, ez oldalról nézve is látszik, a fény vakító, éjjel nagyon rossz belenézni, de a zseblámpa funkciót helyből kipipálja. Maga a panel egyébként szürkeárnyalatos (tehát nem monokróm, ahogy azt a legtöbb specifikációban olvashatjuk), a grafikus ábrázolás gond nélkül megoldható rajta, az olvashatósága viszont problémás. A gondot érdekes módon nem az erős napfény, hanem annak hiánya okozza, a szemből vagy oldalról jövő fény kifejezetten jót tesz az olvashatóságnak, a háttérfény viszont nem, mert az a szemünkbe világít — tehát az olvashatósággal főleg gyenge fényviszonyok között, sötétben van gond. A helyzet mondjuk egyébként sem rózsás, a technológiából adódó korlátoknál is nagyobb gond a panel mérete, a képátló ugyanis mindössze 1,8 hüvelyk, ami pici, nagyon pici, rossz szemmel elolvasni lehetetlen. A felbontás egyébként 176 x 220 pixel, ez sem tűnik valami nagy számnak, de az apró mérethez pont passzol, a szövegek a legkisebb mértékben sem pixelesek. A kijelző aktív része egyébként kisebb, mint az, amit a képek alapján annak hinnénk, bal és jobboldalt van körülbelül fél-fél centiméter kihasználatlan hely, amit a menüben bóklászva nem fogunk észrevenni (hála a szép témáknak és azok okos kialakításának), de ha elindítjuk a webböngészőt, akkor nagyon zavaróan fog hatni. Igen, van webböngésző is, de erről kicsit később fogunk beszélni.
A gombsor kikapcsolt állapotban tehát szépen elbújik, bár a szintén fehér színű háttérvilágítás bekapcsolása nélkül is látható, hogy ott van a helyén. Felül három gombot látunk, de igazából hét darab van: a kiemelkedők a hívásokat kezelik (balra a zöld, jobbra a piros), a középső a menübe visz, de a bal és jobb felső sarkokban van egy-egy szoftveres gomb, míg az alsó részekbe (tehát pont a numerikus rész fölé) a gyorsmenüt előhozó és a törlés került. Ez utóbbi kvartett a használhatóság szempontjából problémás, kicsit nehéz megnyomni őket, egy random ember a billentyűzárat akkor sem fogja tudni elsőre feloldani, ha eláruljuk, hogy miket kell megnyomnia, a jobboldali szoftveres gomb helyett ugyanis biztos, hogy a hívásbefejezőt fogja eltalálni az első pár alkalommal. A numerikus résszel használatbeli problémák nincsenek, a gombok nagyok és jól elkülönülnek egymástól, ellenben hangosan kopognak, ami nyilván sokakat zavar — egy csendes helyen nem fogunk tudni úgy SMS-t írni, hogy azt mások ne hallják. Alulra egy Sony Ericsson logó került, az azt körülvevő műanyagdarab levehető, pontosabban letéphető, mert igénytelen, pattintós módszerrel rögzül. Sokat mondjuk nem fogjuk piszkálni, két csavar és egy apró matrica van alatta, mely többek között a szériaszámot és a gyártás helyét árulja el nekünk — ilyennek kötelező lennie a készüléken, igaz, általában az akkumulátor alatt szokott helyet kapni. Csakhogy itt olyan hely nincs...
...azaz van, csak nem férhetünk hozzá, az ismeretlen kapacitású telep ugyanis nem cserélhető. Ez mondjuk a minőség maximalizálása szempontjából egy szükségszerű lépés volt a gyártó részéről, az kéne még csak, hogy a hátlap is gagyi, lepattintható műanyagból legyen! De szerencsére nem abból van, az alsó rész nagyon-nagyon minőségi, matt hatású plasztikból lett kiöntve, fölötte (a fő kezelőszerveket tartalmazó rész nyúlványaként) lakkozott fém felület kapott helyet, mely pár feliratot és a nagyon apró bekapcsológombot rejti. A kijelző hátulról hasonló, mint elölről, mint már említettem, innen picit jobban áttetsző, de így sem kell attól félnünk, hogy az üzeneteinket aközben elolvassa valaki, hogy írjuk őket, mivel a pici kijelzőn a betűk is picik, ráadásul jobbról balra olvasni nem olyan könnyű, mint hinnénk — bár valószínűnek tartom, hogy azért sokaknak megy.
Az oldalsó részek is tartogatnak meglepetéseket, igaz, nem a legjobb értelemben. Felül nincs semmi igazán érdekes (bár innen jól látható az a két kis cső, melyek az előlap legtetején a telefonhangszórókban végződnek, plusz van egy apró led is), alul pedig csak az előlap aljának lepattintását segítő vájat kapott helyet. Balra a hangerőcsökkentő gomb (a fém rész közepén) és a Sony Ericsson bumszli töltő- és adatcsatlakozója (rendes nevén: Fast Port) került, jobbra a hangerőnövelő gombocska és a SIM-kártya fedlappal védett helye bámészkodik — ez ugye azt is jelenti, hogy a memória nem bővíthető, microSD kártyahelyet tehát hiába keresnénk, nem találnánk. A SIM-kártyát ebből a kialakításból adódóan ki lehet kapni menet közben, a masina erre nem reagál olyan intelligensen, mint a iPhone, egyszerűen kiírja, hogy pár percen belül újra fog indulni, majd újra is indul. Ezt követően kiírja, hogy helyezzük be a SIM-et, de ha megtesszük, megint újraindul, magyarán a kivételnél akár ki is kapcsolhatna, így csak az áramot fogyasztja, teljesen fölöslegesen.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
