Külső

A formaterv a gyártóra jellemző stílusjegyek megtartása mellett mert újítani is. Rögtön azzal, hogy a trendi és fiatalos harsány narancsszínt ezúttal igen elegáns sötétszürke burkolat váltotta fel, még a Walkman család W betűjét is világoskékre cserélték, mert ez jobban passzol a telefon külsejéhez. (Létezik "klasszikus" fehér-narancs kombináció is, de ami nálunk volt, az a tuti.) Kicsit kerekítettek a gombokon, és szépen ívelt formát kapott a készülék alsó része. Oldalról és alulról szemlélve a telefont egyből feltűnik, hogy az alja kidudorodik, de ezúttal nem azért, hogy a hátlapon levő hangszorónak biztosítson szabad utat, hiszen nincs is ott hangfal.

Hmm. Rögtön elkezdett foglalkoztatni, hogy akkor hol a nyavalyában van, és bizony sehol sem található. Így aztán a tesztelő bekapcsolja a zenelejátszást, és végigtapizza a telefont, hogy hol tudom lehalkítani a kezemmel a muzsikát, és megdöbbennéssel tapasztaltam, hogy a hang a navigációs gyűrű közepéből tör elő. Ez a kezelőszerv egyébként is izgalmas darab, hiszen élénk világoskék színben világít, eltéveszthetetlen a sötétben, remekül kezelhető, jó nagy, és - bár ez ízlés dolga - szerintem szép.

A navigyűrű mellett-felett üldögél két funkciógomb, illetve a gyártóra jellemző C és vissza billentyű, alattuk pedig a gyorsmenü és a Walkman dedikált gombja kapott helyet. Az összecsukott telefonnal is elérhető a legtöbb funkció. A szétcsúsztatást megváltoztathatatlan anatómiai okok miatt a képernyőre helyezett hüvelykujj használatával tudjuk a legkényelmesebben elvégezni, aminek az eredménye egy kövér ujjlenyomat a kijelző közepén. Óvatos júzerek megpróbálkozhatnak a navigyűrű alsó peremébe kapaszkodni, de ilyenkor már veszélyesen alul fogjuk meg a telefont, amely könnyen kibillenhet a kezünkből.

A készülék oldala is rejt meglepetést. Bal felől egy diszkrét Walkman felirat tudatja, hogy zenei képességek rejtőznek a burkolat alatt, az ezüstös hangerőt szabályozó billentyűk pedig a felcsúszó fedlap szélére kerültek. Jobb oldalon semmi egyebet nem találhatunk, csupán a már unalomig ismert Sony Ericsson adatcsatlakozót. A készülék tetején (konkrétabban a fedlap tetején) van az M2 (MemoryStick Micro) kártya ajata, a hátlap és a telefon tetejének találkozásánál pedig a bekapcsológomb bújik el.

Most már talán ideje lenne szét is csusszantani az eszközt. A mozdulatot mechanika segíti, könnyed és egyszerű. Az összeszerelési minőség és az anyaghasználat alapvetően jó, de felcsúsztatott fedlapnak van egy kis holtjátéka, igaz, a nálunk járt telefon még előszériás volt. A felbukkanó gombsor a kék világítás mellett azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a számbillentyűk között aprócska ezüst pöttyök ücsörögnek. Céljuk csupán dekorációs jellegű. Nekem a billentyűk kissé mélyen ültek, a nyomáspontjuk elég határozatlan, alig kell hozzájuk érni, hogy a kijelzőn megjelenjen ténykedésünk eredménye.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!