Új hozzászólás Aktív témák

• #32 MMIX addikt

  Új Válasz 2012-06-25 00:49:50 #32

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  MMIX

  addikt

  Bemásolok egy kis részt forrás megjelöléssel, remélve, hogy nem sért szerzői jogot. Ha igen, akkor egy moderátor törölje.

  Az egész mű egy rövid része. Elmentett internetes oldalból.

  "Az 1984-es év nemcsak a Commodore számára volt zavaros: a videojátékok piaca is ekkor omlott össze. A Coleco leállította az érintett termékekkel foglalkozó részlegét, a Mattel Electronics Intellivision pedig annyi adósságot termelt, hogy csaknem tönkretette az anyacéget, a Mattel Toys-t. A Warner Communications sem viselte jól, hogy 1983-ban 536 millió dolláros veszteséggel zárt az Atari, így két részre osztotta a céget, s míg az arcade játékokkal foglalkozó Atari Games-t megtartotta (ez nem más, mint a későbbi Time-Warner Interactive, ami ma már szintén nem létezik), az otthoni számítógépekre szakosodott Atari Corporation-t kiárusította az éppen munkanélkülivé vált Jack Tramiel-nek. A Commodore atyja így egyik percről a másikra a konkurencia élén találta magát, és azon törte a fejét, hogy mi legyen a következő lépés, hiszen egyfelől bosszúra vágyott, másfelől pedig újra az élvonalba akart kerülni. Ehhez azonban valami egészen újra volt szüksége, amellyel első lehetett a piacon...

  
  Jay Miner-t (képünkön), az Atari számítógépek grafikus-és hangvezérlőinek atyját 1982-ben beszélte rá egy volt kollégája, hogy alapítsanak egy saját céget. Néhány befektető megnyerését követően többedmagukkal létre is hozták a Hi Toro-t, mégpedig 7 millió dolláros alaptőkével, majd hamarosan új nevet kerestek: először a "barátnő" latin megfelelőjére, az "Amica"-ra gondoltak, ám amikor megtudták, hogy az már foglalt, a spanyol verziót, azaz az "Amiga"-t választották (elmondásuk szerint nem akartak számítástechnikai csengésű nevet). A fiatal cég rövid időn belül néhány egyedi, "high-tech" botkormánnyal jelent meg a piacon (a JoyBoard például úgy működött, hogy ülni kellett rajta, és a hozzá készült programok egyike, a Zen Meditation a relaxációt segítette), ám ezek voltaképp csak fedőtevékenységként szolgáltak a valódi cél megvalósításának finanszírozására, illetve a hírnév megalapozására...

  Egy ideig azonban maga a négytagú fejlesztőcsapat (Jay Miner, RJ Mical, Dave Morse és Carl Sassenrath) sem tudta, hogy pontosan mi lesz a cég elnökének felesége után elnevezett Lorraine projekt eredménye. Egy részük ugyanis a videojátékok éppen hihetetlen magasságokba szárnyalló sikerét akarta meglovagolni, és egy olyan gépet szerettek volna, ami megveri a nagy ellenfelet, az Atari-t; mások azonban inkább egy teljértékű számítógépben gondolkoztak. Végül aztán a vitát az döntötte el, hogy 1983-1984 táján - a fentieknek megfelelően - összeomlott a videojáték-piac.

  Az 1984-es téli CES alkalmával szűk körben mutatták be az új számítógépet, ami még nem is keltette egy kész termék benyomását, hiszen az egyes összetevői szabadon voltak összedrótozva. Érdemes volt azonban türelmesen kivárni, amíg megtörtént az operációs rendszer betöltése a hajlékonylemezről: a nézők ugyanis döbbenten figyelték, amint egy látványos bemutató keretében kibontakoznak a Lorraine lenyűgöző grafikus-és hangképességei. A fogadtatásból egyértelművé vált Miner és társai számára, hogy alkotásuknak van jövője, ám sürgősen tenniük kellett valamit, mert időközben felélték a befektetők pénzét, és a sorozatgyártásra, illetve a piacra dobásra már nem maradt anyagi erejük. Jobb híján ezért a tőzsdére mentek, és 2 dollárt kértek részvényeik darabjáért. Ekkor lépett a képbe Tramiel, aki technológiai licencek reményében nagy összegű, rövid lejáratú kölcsönt adott a cégnek, ám amikor látta, hogy egyhamar nem kapja vissza a pénzét, úgy döntött, megvásárolja az egész vállalkozást. Kezdetben egy dollárt és hatvan centet ajánlott részvényenként, ám amikor már csaknem ráállt az Amiga, visszakozott, és a végén 1 dollárnál is kevesebbet, 98 centet ígért. A kis kaliforniai cég vezetői a hitelezők nyomására már csaknem elfogadták a nagyvonalúnak éppen nem nevezhető ajánlatot, amikor két nappal a kölcsön visszafizetésének lejárta előtt új szereplő jelent meg a színen: a Commodore a hihetetlennek tetsző 4 dolláros részvényárat kínálta, és ezt végül sikerült 4,25 dollárra feltornászni. A megállapodás reményében a Commodore az Amiga rendelkezésére bocsátotta a hiányzó összeget, és a hoppon maradt Tramiel-t az utolsó pillanatban sikerült kielégíteni.

  Így került az Amiga a Commodore égisze alá, és a botkormányok üzletágát azonmód feledve teljes gőzzel láttak neki a Lorraine befejezésének, ami ekkor új nevet kapott az egykoron önálló cég után: Amiga. Nem volt azonban egyszerű feladat formába önteni az új gépet, mert a készítőknek meg kellett vívniuk a harcukat a vezetőséggel, ami a költségek csökkentése végett néhány dolog kiiktatásával alaposan megkurtította Miner eredeti elképzeléseit (így például kimaradt a 300 bps sebességű modem és a nagyobb fokú bővíthetőség).

  Tramiel ugyanakkor nem adta fel. (Igaz, időközben perre vitte az Amiga ügyét, mégpedig arra alapozva, hogy a kölcsönével hozzájárult az Amiga fejlesztéséhez; néhány évvel később azonban a Commodore javára döntött a bíróság.) A rendelkezésére álló összetevőkből elkészítette a sját 68000-alapú számítógépét, és 1985-ben piacra dobta Atari 520ST néven, mégpedig a fejlesztés alatt álló Amiga meghirdetett árának a feléért, és megtámogatva a tőle megszokott aggresszív reklámhadjárattal, amellyel mind a Commodore-nak, mind az Apple Macintosh-nak odavágott."

  Forrás: HWHUNPAGE 2002.06
  A Commodore története III.
  Éhn Dávid a szerző.

  [ Szerkesztve ]

Új hozzászólás Aktív témák