Aktív témák

• #114 thesound addikt

  2023-11-20 22:00:34 #114

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  thesound

  addikt

  A fővárosunk álombeli másában utaztam. A valós tények szövetei átsiklottak az álomba és ott mutatták meg magukat teljes egészében. Azon az útvonalon haladtam ahol a valóságban is szoktam, annyi különbséggel, hogy koromsötét volt. Szinte tökéletes sötétség.
  Autóval mentem és nem láttam semmit. Ahogy elhaladtam az egyik nagy kereszteződésben, láttam, hogy bal oldalról le van zárva. Azon gondolkoztam, hogy hogyan fog ilyen mértékű forgalom közlekedni itt, ha teljesen le van zárva építkezés / felújítás miatt a körút egy drótkerítéssel.
  De ezek után nem láttam semmit. Feketeség. Nem mászkált az utcán senki, az út két oldalán parkoltak az autók, de nem láttam, csak éreztem őket. A közvilágítás megszünt létezni. A házak és az üzletek fényei sem voltak sehol. Semmilyen kiszűrdő fény nem jött az épületekből, ha felnéztem, akkor a csillagok sem látszottak. Egy áthatolhatatlan fekete masszában autóztam.
  Olyan lassan mentem ahogy csak tudtam, mert féltem, hogy nekimegyek valaminek. Tompított fényszóróval, lépésben haladdtam. Néha felkapcsoltam a reflektort, de az sem világított fél méternél messzebbre. A rövid fénycsóván túl ott volt az áthatolhatatlan sötétség.
  Kapcsolgattam a reflektort, mert nem akartam, hogy ha szembejön valaki, akkor elvakítsam. De nem jött senki, csak a vaksötét éjszaka kavargott körülöttem. Kezdett zavarni, hogy nem látok semmit. Nagyon zavarni.
  Tudat alatt érzékeltem, hogy majdnem nekimentem egy parkoló autónak vagy padkának. A dísztárcsa 1mm-re közelítette meg, de végül az érzékeim jeleztek (mint amikor megérzed, hogy figyel valaki) és picit balra kormányoztam, hogy visszakerüljek a sávba, amit nem láttam. Halk kuncogás hallatszott a jobboldali járda felől, én pedig arra gondoltam, hogy na végre valakik mennek valahová a budapesti éjszakában és nem csak én vagyok egyes egyedül a városban a sötétséggel.
  Ahogy mentem előre egy platós homokszállító autót kezdtem látni a távolban magam előtt. A vezetőfülkéje felém nézett és tolatott. A reflektora égett, de az sem igazán hatolt át a sötétségen, de adott valami támpontot. Lelassítottam és ahogy a platós teherautó tolatott én lépésben követtem. Az aszfalt megszünt és átváltott homokos útba, mitha feltörték volna az egész utat.
  Nem sokáig haladtunk így, egyszercsak elkezdett balra fordulni a homokszállító hátulja. A reflektora pedig így jobbra világítani. Kezdett hajnalodni és egy erdőben találtam magam. Egy eredei útra kanyarodott rá a teherautó, és csak azért mintha el akarna engedni egyenesen. Körben örökzöldek, tágas földes útak keresztezték egymást. Az utak között szinteltérés is volt, volt ami egy magaslaton futott párhuzamosan, volt ami a kereszteződésből indult el szépen lankásan lefelé.

  Valahogy eltünt alólam az autó és gyalogosan mentem tovább az álomerdőben. Lassan mentem, mert nem tudtam hol vagyok. Egyszercsak a hátam mögül két túrázó lány előzőtt meg. Barna bakancsban, fekete cicanadrágban, polár-, sötétzöld pulcsiban, kulaccsal az olalukon és hátizsákkal a hátukon. Túráztak, beszélgettek, élvezték tájat. A lefelé induló lankás úton haladtak tovább, amerre én is mentem, hogy leérjek a hegyről és kiérjek az erdőből. Nem tudtam hol vagyok, viszont mivel más is járt erre megnyugodtam, hogy ismert helyen vagyok.
  50 méterre haladtak előttem, amikor a fenti kiszögellésen haladó útról lenézett egy rövid, fekete, göndör hajú fiú. Ezüstös túrabot volt nála, szürke polár pulcsit viselt. Leszólt a lányoknak, hogy eltévedt. Nem volt zavarban, de hozzátette, hogy nem annyire rég lakik a környéken és viszonylag ismeri a járást, de most eltévedt, igazítsák útba, vissza kell jutnia a lakásába a többiekhez. Picit mentegetőzés szagú volt a dolog. A lányok, mint ha mi sem lenne természetesebb, útbaigazították. Ekkor értem be őket és mondtam, hogy én bizony eltévedtem és nem tudom hol vagyok így vagy velük vagy a sráccal mennék vissza a városba. Mivel a lányok egész nap túrázni terveztek, a srác pedig vissza indult a lakásába, ezért elköszöntünk és a sráccal tartottam.

  Ahogy sétáltunk egyszercsak kezdett végetérni a természet. A város nyúlványai kezdtek megjelnni egyre több helyen. Egy betoncső, egy csatornafedél, a távolban panelek, autók zaja, de nagyon távolról. Ahogy mentünk egyszercsak az út elkezdett egy nyitott alagút formát felvenni és a föld fokozatosan átváltott betonba. Egy embernagyságú, betonvályúban haladtunk. Amolyan rejtett bevezető út a városba, de az erdőben túrázók előszeretettel használták. Régen talán csatorna volt.
  A bentonvályú végében egyszer csak egy nagyon magas panel épület húzódott.
  A srác itt lakik. Ahogy közelebb értünk az 5. vagy 6. emelet erkélyérők kinéztek a lakótársai, elkezdék udvariasan és mosolyogva ugratni, hogy hol is volt. Várták, hogy mikor érkezik haza. Én közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hol vagyok, amikor megláttam e panelház elején egy ősrégi neoncsőből kirakott felírtaott, ami már nem világított, mert kivilágosodott a hajnal. SZFVÁR. Tehát Székesfehérváron vagyok. Hogy mért pont ezt választotta az agyam, azt nem tudom, mert nem volt közöm a városhoz soha.
  Felmentünk a piros lifttel a lakásba, a folyosók betonból voltak, burkolat nélküliek, de a nyílászárók újak és modernek voltak. Egy szőke copfos hajú lány nyitott ajtót. Mondtam, hogy haza kell jutnom. Mondta, semmi gond, nyitja a kaput és majd valaki hazavisz autóval.
  Leértünk a belső udvarra, ami nem is panelházra emlékeztett, hanem egy régi téglás épület udvarára. Egy olyan téglás épületére, ami nem volt még bevakolva, a barnás, vöröses téglák közül szürkén türemkedett ki a habarcs. Egy olyan épület benyomását keltette, amit nem fejeztek be és az évek során elkezdett romlani az állapota. A garázs ajtaja félig nyitva volt, halvány- napszívta sárga színt árasztott. A fű sem volt gondozott, néhol gazos, csomós, a falak mentén hosszabb szálak. Az egyik sarokban betonkeverő és egy kisebb kupac sóder hevert, egy beleállított lapáttal együtt.
  Az udvaron 3-4 gumilabda is hevert, messziről látszott, hogy le vannak strapálva és kezdenek leereszteni. A szőke copfos lány ruganyosan elindult a lemezkapu felé, hogy kinyissa. Megjelent az egyik lakótársuk és rögtön elkezdett cselezni az egyik citromsárga labdával. Papucs volt rajta, terepzöld térdnadrág, fehér trikó. Maga a fazon a koránál sokkal öregebbnek látszott. Ősz borosta, napszítta-, barna bőr. Ahogy rugdosta a labdát a bőre alatt látszottak a feszülő inak. Amolyan lestrapált építőipari munkás feelinget árasztott a külseje. Fiatal, de a fizikai munka nyomai látszottak már rajta. Cselezett, futott a lapdba után, néha a levegőben ugrándozva kurjongatott, de olyan elánnal és vidámsággal, hogy jó volt nézni.
  Közben arra gondoltam, hogy ezek az emberek itt vagy szegények vagy valami történt az életükben és nem tudtak előrelépni. Az látszott, hogy terveik vannak és még nem adták fel őket, de az életszínvonaluk megragadt egy helyen és ezáltal elkezdtek lefelé csúzni. Azonban a lelkülön még nem fogott a romlás. Támogatták egymást, biztosan sokat fociztak a kertben, miközben röhögtek és jól érezték magukat. Ez volt az ő váruk, ahová nem engedték be a negatív erőket. Ez érződött az udvaron. Amolyan keleti bája volt az egésznek. Megvolt benne a lehetőség, annak ellenére, hogy a benne lakókon kezdett fogni az idő vasfoga.
  Ahogy a szőke lány kinyitotta lemezkaput, a focizó figura, egy bomba lövéssel kirugta a kapun a labdát. Követtem a szememmel és megjelent egy lomha, óriási szívű bordeauxi dog. Még egy kutyájuk is volt. Loholt a labda után, a szájába vette és rohant vele vissza a fehér trikós fazonhoz.
  Az utca amire a kapu nyílt, egy kisváros, félreeső utcája hasonló házakkal. Az autó egy piros rozsdásodó autó volt. Mellette látszottak még a szerelés nyomai illetve a téglákból állított bak. Arra gondoltam, ismét, hogy ők még mindig nagybetűs emberek maradtak.
  Amikor elindultunk az autó felé akkor orvul megszólalt a telefonom ébresztője.

  Sasha - Mr Tiddles

  Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. - Kodály Zoltán

Aktív témák