Ritkábban írunk olyan alkalmazásokról ebben a rovatban, amit nem hazánk fiai raktak össze, de a Daddy Was A Thief egy időre megfertőzte a szerkesztőség tagjait - plusz a tagok hozzátartozóit is. A sztori nagyon ostoba, egy Rózsa Györgyre emlékeztető fickót kirúgnak a közmédiából munkahelyéről, ezért annyira nekikeseredik, hogy hab testével bankot megy rabolni, amely bank történetesen egy felhőkarcoló tetején helyezkedik el, s mit ad isten pont van mellette egy ugyanolyan magas másik ház, amelynek tetejére át tud ugrani Gyuri.

Innentől pedig már csak az a feladat, hogy lejussunk a soha el nem érhető földszintre, de ez a tény senkit sem fog zavarni, mert igazából ez az eddig ismert felfelé ugrálós játékok inverze: itt minél lentebbre kell eljutni. Főhősünk kissé idétlenül mozog, de arra mindenképpen képes, hogy fel, illetve lefele irányú ugrást végezzen, ezt egy rövid ujjmozdulattal parancsolhatjuk meg neki. Ha lefelé ugrik, akkor is előbb felfelé vezet a röppálya, hogy elég lendületet szerezzen ahhoz, hogy áttörje a födémet. Oldalról látjuk az egész szituációt, minden emeleten van valami tereptárgy, vagy karakter, ami miatt változatos a dolog.

Először is van kétféle rendőr, van, amelyik csak simán mászkál egy gumibottal és nem kéne vele találkozni, meg van, amelyik lődöz is. Aztán van a nyugdíjas, aki fiatalabb korában az ukrán karateválogatott oszlopos tagja volt, mert ha nem ütjük le az ugrás közben, akkor "lindázik" (idétlenül sikolt és felfelé rúg), de ettől legalább nem halunk meg. Sokkal szemetebb az ötvenes, kopasz, otthon tévét bámuló tag, aki a távirányítóval simán kinyírhat bennünket, és persze az sem örömteli, amikor egy ismeretlen gyártmányú gépből minket összekicsinyítő sugarat kapunk oldalról. Minél lentebb jutunk, annál több a szivatás, és egyre több az oldalról becsapódó rakéta is (nyilván ezeket is üdvös elkerülni), aztán a 150. szint alatt már előfordul, hogy nem tudjuk egy ugrással áttörni a plafont, hanem bombákat kell izgatnunk ehhez. Ami persze nem lenne baj, ha közben nem jönnének oldalról a rakéták.

Persze van jóság is, azaz felszedhető bónusz. Két hasznos tereptárgy van gyárilag, az egyik a hűtő, ha ezt verjük szét az ugrás közben, akkor jégkocka kerül körénk egy időre, ami megvéd a lövésektől. A másik klassz device pedig a kád (ki gondolta volna), ebbe beleugorva 5-6 szintet szépen áttörünk. Ez nyilván édeskevés az üdvösséghez, ezért a szétvert cuccok kapcsán lóvét gyűjthetünk (de érmék egyébként is hevernek erre-arra), amikből aztán további tápokra lehet beruházni. Ilyen a méregital, amitől Hulk lesz egy időre a karakterünkből, sebezhetetlen, ordít és igen hatékonyan halad lefelé. Ilyen a mágnes, ami segít érméket gyűjteni és van még a rakéta, amibe beleülünk, olyan 15-20 szintet simán haladunk vele lefelé jelentős mennyiségű lóvét begyűjtve és a telefon döntögetésével irányítva.

Időről-időre van egy kis pihenő a Casino szinteken, ahol golyó alakú lesz a fickó és ha szerencsésen pattog, némi zsetont kaszál, hogy aztán menjen tovább az őrjítő hajsza lefelé. Úgy a 200. szintig el lehet könnyen jutni, onnantól durvul a helyzet. Ha nagyon csirkék vagyunk, akkor nekivághatunk némi pénzmagért cserébe ötös életpakkal is, ezzel már a 400. szint köré a szerkesztőség tagjai is eljutnak, a házi rekordunk jelenleg az 576. emelet.

Essen szó a hibákról is: kettő van, de mindkettő idegesítő. Többször is előfordult, hogy olyan lelkesen ugráltam, hogy a födémet felrobbantani akaró bombát simán kirúgtam oldalra a képről, és innentől vége a történetnek, mert másképp nem lehet lentebb jutni. A másik meglepő fejlemény az volt, amikor Hulk-üzemmódban a karakterem is elhagyta oldalirányban a képernyőt, ami szintén megnehezíti a folytatást. Szóval nem tökéletes a játék, de messze az egyik legjobb, amivel az úgynevezett casual gamerek is leköthetik magukat. Ha pedig már überprofi módban tolva annyi a zsetonunk, hogy nincs mire költeni, akkor vegyünk magunknak Demjén Rózsi hajat, mert az extrák között ilyesmi is akad...