Előszó

Folytatódik a legjobb, legérdekesebb iPhone/iPod Touch játékokkal és alkalmazásokkal foglalkozó cikksorozatunk, csak mint az a cím alatt látható, a szerző neve megváltozott. Nem kell megijedni, nem kavarodtunk össze, sőt, Polacheck kolléga sem unta még meg kedvenc iPhone-ját, a stafétabotot csupán azért vetem át, mert pár héttel ezelőtt szert tettem egy első generációs iPod Touch-ra, így most testközelből láthatom és próbálgathatom a különféle alkalmazásokat. A cél tehát ezúttal nem az, hogy a lehető legjobban informálódjak egy cikkhez, hanem hogy szórakoztassam magam, amiből aztán írhatok is valamit. Így születnek a legjobb cikkek.

Ha a tisztelt olvasók megengedik, egy aprócska élménybeszámolóval, vagyis inkább egy szubjektív véleménnyel kezdeném cikkemet, melynek témája természetesen az iPod Touch létjogosultsága. Jómagam hosszú évek óta használok PDA-t, jelenlegi masinám egy három és fél éve vásárolt Fujitsu-Siemens Pocket LOOX 720, mely a maga korában kétségtelenül az egyik legjobb gép volt a piacon, de a régi operációs rendszert kivéve gyakorlatilag még ma is megállja a helyét. Épp ezért soha nem is éreztem szükségét annak, hogy lecseréljem, utazásaim során kiváló partnerem volt a szórakozásban, feltéve ha filmnézésről vagy játékokról volt szó, arról nem is beszélve, hogy egy notebookkal ellentétben mindig magammal tudtam hordani, ha tehát akadt WiFi hálózat, meg tudtam nézni a leveleimet vagy böngészhettem a neten - nálam ennyiben nagyjából ki is merült a készülék használata. Az iPhone megjelenésekor - pontosabban az országba érkezett első készülék tesztelésekor - viszont erősen elgondolkodtam azon, hogy beszerezzek egyet az Apple készülékéből, de nem telefonálásra (mivel mobiltelefonos újságíróként nincs és nem is igazán lehetne saját telefonom), hanem azokra a célokra, amiket mindaddig az említett PDA-m, valamint az iPod nano zenelejátszóm látott el. Aztán - részben lustaságból - minden maradt a régi, egészen pár héttel ezelőttig, mikor is hirtelen felindulásból vásároltam egy iPod Touch-ot. Nem bántam meg.

Ugyanúgy alkalmas játékra, mint az iPhone

A készülék ugyanis a jelek szerint tökéletesen kiváltotta mind a PDA-m, mind az eddig használt iPodom, utóbbi persze várható is volt. Persze már most látom, hogy bizonyos dolgokban kompromisszumokat kell kötnöm, mert bár rengeteg program érhető el rá, a teljes körű Microsoft Office támogatás úgy tűnik, hogy hiányzik - azért a feltételes mód, mert egyelőre nem néztem komolyabban utána annak, hogy van-e táblázat-, netán adatbáziskezelő program a kis gépemre. Az viszont biztos, hogy játékok vannak, méghozzá dögivel. Ráadásul nem is akármilyenek: 3D, csillogás, innováció, kezelhetőség, ötletesség - a jelen cikkben bemutatásra kerülő játékok jelentős részéről elmondhatók ezek a jelzők. Valószínűleg enyhe túlzás, de megkockáztatom, hogy az iPod Touch jó alternatívája lehet egy Sony Playstation Portable-nek, persze csak akkor, ha a játék mellett a zenehallgatás, a filmezés és az internetezés is fontos szempont. Mert hiába jók az iPhone-os játékok, egyelőre kevés olyan érhető el, ami több hetes játékélményt kínál. Azért persze ilyen is van, de mielőtt megnézzük őket, tekintsünk egy kicsit az iPhone/iPod Touch belsejébe, hogy megtudjuk: mégis milyen hardvertől döglik a légy?

Hardveres felépítés

Az eredeti iPhone megjelenésekor gyakorlatilag csak sejteni lehetett, hogy milyen hardverre épül. Röpködtek a számok és a mértékegységek, például a 620 MHz, kiszivárgott információk szerint ugyanis ilyen órajelen ketyegett a masina szívéül szolgáló ARM alapú processzor - ez pedig egy elég impresszív szám volt ahhoz, hogy az egyszeri felhasználó ne is ássa bele magát mélyebben a dolgokba. A fejlesztőkkel persze más volt a helyzet, nekik egészen az iPhone 3G - pontosabban az azzal együtt érkező 2.0-s szoftver - érkezéséig kellett várniuk arra, hogy kicsit jobban belelássanak a dolgokba. Meg is érkezett az SDK (Software Development Kit, tehát fejlesztőkörnyezet), ingyenesen hozzá lehet férni, a Cocoa programozási környezet egy elegáns és erőteljes rendszer, hiszen igen szép kollekcióval rendelkezik keretrendszerekből és API-kból - itt a játékok szempontjából mindenek az OpenGL ES-t kell megemlíteni. Viszont mindezek ellenére a hardver felépítéséről így sem tudtunk meg többet, az interneten pedig viszonylag kevés olyan szakmai cikk található, melyek kellően alaposan és mélyen a dolgok mögé néznek - ráadásul ezek is angol nyelvűek, de mi most pótoljuk a hiányosságot.

Az iPhone, az iPhone 3G és az első generációs iPod Touch egyaránt egy Samsung S5L8900 RISC chipsetre épül, mely többek között egy ARM processzort és egy grafikus gyorsítót is magába foglal - tehát egy SoC (system-on-a-chip) megoldásról beszélünk, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden dolog egyetlen egy chipbe van integrálva. Az említett Samsung chipset egyébként csak és kizárólag az Apple termékeiben található meg, Windows Mobile alapú eszközökben nem, pedig mint tudjuk, azok is ARM alapú processzorokra épülnek. A SoC előnye, hogy viszonylag olcsón lehet összerakni egy fizikailag kis helyet foglaló, alacsony fogyasztású rendszert. A mi szempontunkból most az ARM mag és a grafikus chip a két legfontosabb tényező, előbbi egy 32 bites RISC ARM processzor, típusa ARM1176JZ(F)-S v1.0 és legfeljebb 620 MHz-en tud ketyegni, de nem annyin megy: eredetileg 400 MHz-en dolgozott, ám az Apple az 1.1.2-es firmware-ben megnövelte a buszsebességet 103 MHz-re, ami 412 MHz-es processzor órajelet eredményezett. Ezen a sebességen fut tehát az iPhone, az iPhone 3G, valamint az első generációs iPod Touch processzora, a második generációs Touch-csal viszont már más a helyzet, abba ugyanis egy szintén ARM11 alapú S5L8720x chip került, melynek processzora 532 MHz-en ketyeg. Ez is jól mutatja, hogy az Apple az új iPod Touch-ra hordozható játékkonzolként tekint.

Térjünk viszont vissza az iPhone-okban lévő chipsetre. Nem szeretnék az indokoltnál mélyebben belemenni a dologban, ezért csak a teljesség igénye nélkül nézzük, hogy mit kínál papíron: gyors integer processzort és memóriarendszert, valamint egy Vector Floating Point koprocesszort, mely erőteljes beágyazott 3D-gyorsítással kecsegtet. Ez a koprocesszor pedig az Imagination Technologies által fejlesztett PowerVR MBX Lite, mely az iPhone buszrendszerének sebességén fut. Ez a negyedik generációs PowerVR chip, tehát gyakorlatilag az utódja az 1998-ban megjelent Sega Dreamcast játékkonzolban szolgálatot teljesítő áramkörnek, az ugyanis a második generációs volt.

Az új iPhone és a régi iPod Touch tehát egy 412 MHz-en ketyegő ARM processzorra, valamint egy 103 MHz-es PowerVR MBX Lite grafikus gyorsítóchipre épül. Ez elég ígéretes a játékok szempontjából, a hordozható játékkonzolok ugyanis specifikációjuk alapján jóval gyengébbek ennél - persze nem szabad elfelejteni, hogy azok célhardverek, míg az iPhone egy általános célú eszköz, tehát nem csak játékok futtatására alkalmas. Azért érdekességképp megemlíteném, hogy a Nintendo DS egy kétmagos ARM processzorra épül, melyek közül az egyik 67, a másik 33 MHz-en ketyeg, a Sony PSP pedig egy 222 vagy 333 MHz-es MIPS CPU-t használ - viszont utóbbi grafikus rendszere jelentősen több poligont tud kipréselni magából, mint az iPhone MBX Lite-ja. Fontos továbbá, hogy az Apple terméke kezelhetőség szempontjából is elég előremutató, vagy legalábbis innovatív, a multitouch érintőkijelző + giroszkóp kombó ugyanis eddig soha nem látott lehetőségeket kínál - ami persze feltétlenül nem azt jelenti, hogy jobb, mint az eddigi megoldások.

Döbbenetes tehát, de az Apple ezt is jól csinálta. Kiadtak egy telefont és egy zenelejátszót, melyek a PDA-knak, az MP3 lejátszóknak és a játékkonzoloknak egyaránt konkurenseik. Utóbbit az első iPhone megjelenésekor még csak sejteni sem lehetett.

Guitar Rock Tour

A jobban sikerült játékok bemutatását személyes kedvencemmel, a Gameloft által fejlesztett Guitar Rock Tourral kezdem. A fejlesztőket valószínűleg senkinek nem kell bemutatni, ők ugyanis a világ első számú mobilos játékfejlesztő, a telefonos játékokat kedvelők között valószínűleg egy sincs, aki ne játszott volna legalább egy fejlesztésükkel. Nos, a srácok iPhone-ra is fejlesztenek, ami gondolom mondanom sem kell, hogy mennyire örvendetes a tulajdonosok szempontjából.

A program neve valószínűleg többeknek ismerős lesz, hiszen a játék nem csak az Apple platformjára érhető el, létezik belőle java verzió is, mely persze a közelébe sem ér almás platformra írt testvérének, legalábbis ami a grafikát és a sebességet illeti. Aki még nem hallotta a címet, valószínűleg az is kitalálja, hogy miről van szó: a Guitar Rock Tour egy gitározós játék, a'lá Guitar Hero, amiről viszont szinte biztos, hogy mindenki hallott, elvégre ennek lázában ég a fél bolygó, kicsik és nagyok egyaránt. A dolog lényege, hogy fut valamilyen zene, amihez - jelen esetben - a szólógitárt vagy a dobot nekünk kell szolgáltatnunk, pontosabban megszólaltatnunk. Ehhez mindössze annyit kell tenni, hogy a képernyőn megjelenő "pöttyöket" a megfelelő időben kell megnyomnunk, értelemszerűen akkor, amikor a dalban is szól a gitár/dob, bár ami azt illeti, megfelelő reflexekkel akár hang nélkül is gond nélkül kivitelezhető egy tökéletes gitárjáték. A dolog persze közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, a legnehezebb szinten jó gyorsan jönnek a kis pöttyök gitározás közben, ráadásul sokszor többen együtt, amit a kitartások nehezítenek meg. A dobolás egészen hasonló, a különbség, hogy itt négy helyett csupán két sávon jönnek a pöttyök, viszont olyan észvesztő sebességgel, hogy ember legyen a talpán, aki hard fokozaton hibátlanul végignyom egy számot. Ha sokáig hiba nélkül játszunk, akkor a pontszorzónk szépen megnő, amit a speciális pöttyök eltalálásával előhúzható addicionális szorzóval tovább növelhetünk, így bezsebelve a ranglétra első helyét.

A játékban tizennégy zeneszám szerepel, túlnyomórészt igényes "klasszikusok" pár évtizedben korábbról, melyek az idők során szépen bemásztak a fülünkbe (Smoke on the Water, You Really Got Me stb.), de a pop és indie-rock rajongóknak sem kell szomorkodniuk, hiszen többek között Avril Lavigne (Girlfriend), Pink (Who Knew), a Bloc Party (Banquet), a The Hives (Idiota Walk), valamint a The Rasmus (In the shadow) egy-egy száma is helyet kapott a kínálatban. Egy-egy szám elejéig finomabb punkot és tipikus amerikai "garázsrockot" is tolhatunk, pontosabban muszáj is megtennünk, legalábbis ha a karrier módot választjuk, ahol változó helyszíneken kell lejátszanunk két-négy számot ahhoz, hogy eggyel feljebb lépjünk a hírnévhez vezető ranglétrán. A grafika nagyon igényes - bár ezt zenélés közben úgysem fogjuk csodálni -, a hangminőség kiváló, a kezelhetőség pedig elsőosztályú.

Ez így leírva valószínűleg nem hangzik különösebben izgalmasnak, de a játék olyannyira magával ragadó, hogy ismerőseim közül gyakorlatilag mindenkit rá tudtam venni egy szám eljátszására, kortól és nemtől függetlenül. Az addikció-faktorról pedig inkább nem is beszélek, csak annyit mondanék, hogy két-három számot minden nap végigjátszom, pedig egy ideje már fent van a játék az iPodomon...

Hero of Sparta

Második tesztalanyunk készítője szintén a Gameloft, a program neve pedig Hero of Sparta. Mint a címből is látszik, a program a Frank Miller féle 300 című film által előidézett Spárta-lázat szeretné meglovagolni. A hasonlóság az itt látható cinematic trailer megtekintése után valószínűleg mindenki számára egyértelmű lesz, aki látta a filmet: szörnyek, méretes kardok, meg persze hős spártaiak.

Alapvetően nem vagyok oda a hack'n'slash típusú játékokért (a'la Diablo), a Hero of Spartát csak és kizárólag azért telepítettem fel, mert kíváncsi voltam, hogy milyen grafikát lehet kicsikarni az Apple masinájából. A program elindítása után le is esett az állam, a Gameloft alkotása ugyanis grafikai szempontból simán megközelíti az átlagos PSP játékok szintjét, bár tény ami tény, nagy ritkán hajlamos egy-egy másodpercre beszaggatni. A játékmenet viszonylag szimpla, menni kell és gyakni az ellenfeleket. Van valami történet is spártai királlyal meg tündérkisasszonnyal, különösebben nem követtem, az viszont biztos, hogy kalandozásaink során eljutunk az alvilágba is, de előtte pontot teszünk Cerberus, a gigantikus méretű, háromfejű mitológiai kutya életének végére. A történet előrehaladtával újabb és újabb tárgyakkal gazdagodunk, életerőt adó páncél, speciális sapka és lepel, egy faltörésre is használható pajzs, valamint ötféle fegyver képezi a repertoárt.

A fent látható, kizárólag in-game jelenetekkel operáló videóból mindenki láthatja, hogy nem mindennapi grafikával van dolgunk. Ehhez hozzájön a kiváló kezelhetőség - egy "virtuális" analóg d-pad és két érintőgomb -, a jól felépített pályarendszer, a szórakozás tehát garantált.

Rolando

Utolsó címünk a Hand Circus fejlesztése, a név pedig Rolando. Kategória nincs, pontosabban mondhatnám, hogy egy kétdimenziós platformjáték, de ennél jóval többről van szó. A Rolando ugyanis egy olyan dolog, amit nem lehet leírni, még a kicsit lejjebb található videó sem tudja elég jól szemléltetni azt, ami a program. Persze azért megpróbálok festeni egy objektív képet: adott egy kedves kis rajzfilm-grafikával megáldott program, amit a készítők pihentebb óráikban kellemesen átitattak némi humorral. A játék indítása után pár rolando - azaz szemekkel és szájjal rendelkező golyóbis - fogad minket, egyikőjük pedig figyelmeztet is: Hey Finger, let's get started. Finger (az ujjunk - a szerk.) ugyanis a játékos neve, legalábbis a rolandók így hívnak bennünket, ugyanis minden pálya elején beszélnek hozzánk, tudatva azt, hogy mi a helyzet Rolando Földön, pontosabban az aktuális pályán.

A játék lényege, hogy minden pályán x számú rolandót eljuttassuk a célig. Ez nem hangzik túl komplikáltan, ráadásul az egyes pályákon kifejezett kezdőpont sincs, van, hogy a szegény kis rolandók elvárvultan hevernek egy-egy eldugott szegletben. A rolandokat az iPhone/iPod döntögetésével tudjuk jobbra-balra gurítani, plusz ugrani is tudnak, legalábbis az alapvető egységek. Belőlük van a legtöbb, de van pár különleges fajta is, például a Király/Királynő: ők böszme nagy rolandók, akik alszanak, tehát nem irányíthatjuk őket, csak a kisebbekkel tudjuk ide-oda löködni őket. Vannak továbbá a Királyi Tüske Kommandó egységeink, őket irányíthatjuk is, különlegességük pedig abban rejlik, hogy minden egyes falfelületen meg tudnak ragadni, de érdemes megemlíteni a híddá alakítható és a ragadós rolandókat is A célhoz különféle kacifántos utak vezetnek, gonosz, fekete színű rolandó-zabáló szörnyek, kizárólag általunk vezérelhető kapuk/zsilipek, ugrópadok, gombnyomára nyíló ajtók, bombákkal kirobbantható falak, szóval minden, ami szem-szájnak ingere. Gyakorlatilag ennyi a játék, megspékelve pár bónuszpályákkal, például olyanokkal, ahol a masina döntögetésével forgathatjuk a gravitációs mezőt, valamint azokkal, ahol őrült, maguktól szaladgáló - azaz guruló - rolandók útját kell egyengetnünk.

A fenti videón nem látszik, hogy a kis rolandókat a gép döntögetésével mozgatjuk, pedig ez mindenképp sokat dob a játékélményen. Elsőre az irányítás kicsit újszerű és egyben ijesztő, de mikor az ember hozzászokik, a játék magával rántja valahova, ahonnan elég nehéz kijönni - csak akkor lehet teljesen, ha az ember végigvitte a közel sem rövid játékot. A Rolando azért is kedves a szívemnek, mert megmutatta, hogy egy játék milyensége nem feltétlenül a csillogó-villogó grafikában rejlik. A Guitar Rock Tour mellett ez a másik kedvencem a készülékre.

Bocha