Hirdetés

Új hozzászólás Aktív témák

  • #71562240

    törölt tag

    Ha a topik ónmérgezését kihevertétek, olvassatok egy kis tartalmat is, folytatnám a negyedik dimenziós sorozatot. A mai rész kiemelkedően tobzódik a különféle "extra" dimenziókban, többek között elkezdjük vizsgálni a különféle erővonalak lehetséges hatásait és az azokkal való lehetséges bánásmódokat, és Darvas László kábelügyi korrekciója kapcsán különösen felhívom Darvas Első Törvényére azok figyelmét, akik szerint csak azon jelenségek előfordulása lehetséges a hifiben, amelyek (már) beleilleszthetőek az általuk tanult (számukra tanított) iskolai tananyagok által kínált világszemléletbe, azaz úgymond "van rájuk magyarázat". Szerintem érdemes "integratíve" felfigyelni némely párhuzamoságokra az erővonalak párhuzamossága-merőlegessége illetve a páros-páratlan elv hatásmechanizmusainak hangkarakterbeli hatásai terén. Megismerhetünk néhány elgondolást is a digitális technológia (jelen esetben CD) mindenütt jelenlévő hangzási ridegségének részleges csökkentésére (eléggé pótcselekvés - Kammerer).

    Előzmények:
    (#49702) kammerer
    (#49705) kammerer
    (#49706) kammerer
    (#49708) kammerer
    (#49814) kammerer
    (#49963) kammerer
    (#50145) kammerer
    (#50201) kammerer
    (#50203) kammerer
    (#50333) kammerer
    (#50523) kammerer
    (#50788) kammerer

    -------------------------

    Negyedik Dimenzió

    Alább a Szerkesztő számol be a Negyedik Dimenzióban tett
    utazásairól, a High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről.
    Mivel ezek részben vagy egészben kívül esnek a klasszikus
    elektroakusztika érvényességének körén, Olvasóinkban idegenkedést
    ébreszthetnek, s csökkenthetik lapunk műszaki tesztjeinek hitelét.
    Nyomatékkal leszögezzük, hogy az ehelyütt közölt írások teljes
    mértékben függetlenek a lap műszaki részétől. Mérnök munkatársaink
    csakis azzal járulnak hozzá ezekhez a cikkekhez, hogy résztvesznek a
    szeánszokon - és borzadoznak. A Szerkesztő egymagában vállalja
    munkájának minden ódiumát.

    ***

    "Nem az a kérdés, hogy valamely gondolat őrült-e.
    Az a kérdés, eléggé őrült-e ahhoz, hogy igaz legyen."
    - Niels Bohr

    I. Rendhagyó dimenziók

    Mielőtt ítélőképességünket elveszítve tényleg (nem csak viccből)
    egy negyedik dimenzió után kezdenénk kapkodni, vizsgáljuk meg, mire
    megyünk a jólismert hárommal. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint
    ez a három kiterjedés bármiféle fizikai hatás szempontjából
    tökéletesen egyenértékű. Peter W. Belt azonban azt állítja, hogy
    lakókörnyezetünk dimenziói nem egyenértékűek: van köztük két rosszabb
    és egy jobb.

    Disszonáns erővonalak

    Belt szerint (ha jól interpretálom) az elektromos áram energiája
    "szóródik" a térben, s kettős erővonalrendszert alkot. Az erővonalak
    egyik csoportja függőleges, ez nyilván a gravitációval függ össze. A
    másik erővonalrendszer vízszintesen épül ki, mindig párhuzamosan
    valamelyik falpárral; irányát az határozza meg, hogy hol és hogyan lép
    be a lakásba az elektromos áram. A fennmaradó harmadik, szintén
    vízszintes dimenzióban nem épül ki erővonalrendszer.
    A PWB-teória értelmében a különféle objektumok nem közvetlenül
    keltik azt a bizonyos káros teret, hanem: kölcsönhatásba lépnek a
    lakás PWB-erőterével, miáltal disszonanciát idéznek elő, s ez az, amit
    az emberi szervezet érzékel. E disszonanciának vagy interferenciának
    legegyszerűbb, mondhatni geometriai esete, ha valamely tárgy
    egyszerűen csak "keresztbefekszik" az erővonalaknak - ezt nyilván
    minden háromdimenziós objektum megteszi. Ha azonban egy tárgy lapos.
    akkor lényegesen több vagy kevesebb erővonalat metsz attól függően,
    milyen irányba forgatjuk. ebből a szempontból különös figyelmet
    érdemelnek a könyvek, folyóiratok, nemcsak amiért laposak, hanem azért
    is, mert tele vannak nyomtatott sorokkal - Belt már régóta pedzegeti,
    hogy a nyomtatásban és egyáltalán: bárminemű feliratban igen erős
    "töltés" koncentrálódik. Ha ehhez még hozzávesszük Belt legújabb
    felismerését is, miszerint az összes lehetséges formátum között a
    korong zavarja leginkább a PWB-erőteret (nesze nektek, ókori görög
    filozófusok! nesze neked, ideális alakzat!), olyannyira, hogy elég
    behozni egyetlen korongot a szobába, és máris romlik a hangminőség
    akkor már meg is találtuk ideális kísérleti eszközünket: egy köteg
    hanglemezt vagy CD-t, a borítójukkal együtt. Tele vannak koronggal és
    tele vannak betűvel is.

    Lemezforgatás

    Jómagam először 10 darab Compact Disc-kel végeztem el a
    kísérletet. Ezek, ha összefogjuk őket, nagyjából kocka alakú
    plexiidomot képeznek, amely akusztikailag mindhárom irányban ugyanúgy
    viselkedik, ha tehát a kocka elforgatásakor fellép valamiféle auditív
    hatás, annak semmi köze sem lehet a klasszikus akusztikához. De vajon
    elegendő-e tíz ezüstlemez, hogy előidézzük vele a PWB-effektust?
    Olyannyira elegendő, hogy a CD-forgatást az eddigi
    legeredményesebb varázslataim közé sorolom. Amikor 90 fokkal
    elforgatom a plexikockát, vendégeim 80-90 százaléka szinte azonnal
    észreveszi, hogy "valami megváltozott a levegőben". Habár nem
    mindenki, például a HFM kollektívája sem találta el egyből, hogy
    melyik a helyes irány. Jómagam is sokat vacilláltam, s végül úgy
    segítettem magamon, hogy halmozni kezdtem az effektust: kiraktam több
    polcnyi könyvet, folyóiratot és hanglemezt párhuzamosan az egyik
    fallal, és egyszerre forgattam el őket. A hatás ilyenkor már
    drasztikus.
    A PWB-irányhatást más lakásokban is könnyedén demonstrálni tudtam,
    pedig sehol nem forgattunk meg többet, mint 15-20 hanglemezt;
    viszonylag hamar rátaláltunk a helyes irányra is. És hogy mi haszna
    lehet ebből a hifistának? Nos, egy-egy könyvespolc nyilván nem
    véletlenül áll ott, ahol áll, hanem feltehetőleg mert nem tudtuk
    máshová rakni. De aki abban az előnyös helyzetben van, hogy szabadon
    választhatja meg a könyvespolc (hanglemezállvány stb.) helyzetét,
    ezzel a kis lakberendezési trükkel annyit nyerhet, mint ha drágább
    erősítőt vagy hangszedőt vásárolt volna magának. Ezt a fogást is
    érdemes kipróbálni: fektessük az erősítőnket vagy receiverünket az
    oldalára, és fordítsuk a helyes irányba. A nyereség szerencsés esetben
    meghaladhatja az 1 ortót. Olyasfajta, mint mondjuk egy MC20S és egy
    MC30S hangszedő különbsége.

    Mérgezett műsorfűzetek

    Mint tudjuk, a PWB-effektus mindenütt érvényesül, nem csak
    lakószobában, hanem színházban, operában is; nemcsak gépzenén, de
    élőzenén is, lásd erről a 8. kötet rézkarika-kísérleteit. Ebből az
    következik, hogy a koncertlátogató közönség maga is sokat tehetne a
    saját hangverseny-élményéért. Sajnos, az emberek szokásait nem tudjuk
    megváltoztatni, holott ha a Mélyen Tisztelt Publikum az ő fémszíjas
    karóráját a benne foglalt gombelemmel együtt a ruhatárban hagyná,
    akkor a zene mindnyájunk számára élvezetesebben szólna, és kevesebben
    aludnának el rajta. Apropó elaludnának. Némely fizetővendég - mert
    hangversenylátogatónak nem nevezhetem őket - odáig vetemedik, hogy
    karóráján nem kapcsolja ki az ébresztő-szerkezetet, minek
    következtében a koncertközönséget időnként parányi vekkerek berregése
    veri fel álmodozásából. Ezeket az ébresztőórás janicsárokat meg tudnám
    gyilkolni, meg én.
    Rátérve mármost a koncertek hangminőségére, Belt azt állítja, hogy
    a műsorfüzetek is megnövelik a káros töltést, hiszen a közönség
    összevissza forgatja őket, miáltal a nyomtatványok nagyrésze "rossz
    irányban" áll. Magam is próbát tettem, az Erkel Színházban és az
    Operában. Azt tapasztaltam, hogy már egyetlen műsorfüzet
    elforgatásával is elő tudom idézni a PWB-effektust, bár a hatás így
    meglehetősen gyönge, csupán "dereng valami", rutin kell hozzá, hogy
    egyáltalán felismerjük - hát még, hogy meghatározzuk a helyes
    dimenzióját. Azt azonban biztosra vehetjük, hogy a műsorfüzeteknek nem
    csupán "nagyrésze" áll rossz irányban. Valamennyi rossz irányban áll,
    mert zenehallgatás közben a közönség az ölébe ejti a füzetet, a
    füzetlap felfelé néz, a nyomtatott sorok metszik a függőleges
    erővonalakat.

    Észak-Dél, Kelet Nyugat?

    Mióta sarlatánságra adtam a fejem, gyakran megkérdik tőlem, mi a
    véleményem a többi irracionális vagy legalábbis irreguláris tanról:
    Uri Geller és mások mutatványairól, a gondolatátvitelről és egyéb
    "pszi" jelenségekről; gömbvillámról, varázsvesszős vízkutatásról,
    Béres-cseppről, Celladamról, az "igazi" negyedik dimenzióról és még ki
    tudja, mi mindenről. Ezt a fárasztó kérdezősködést hadd vágjam el
    egyszer és mindenkorra azzal a gyönyörűséges magyar nótával, hogy
    sejde:

    "sem utódja, sem boldog őse,
    sem rokona, sem ismerőse
    nem vagyok senkinek,
    nem vagyok senkinek..."

    Kíméljetek meg a többi sarlatánságtól: éppen elég nekem a saját
    bajom.
    Az egyikre azért sejde mégis szeretnék itt kitérni. Állítólag
    Japánból származna az a megfigyelés, hogy az ember fekvőhelyének
    pontosan észak-déli irányba kell esnie (vagy éppen abba nem szabad
    esnie? már nem emlékszem rá, mindegy), és ezt a földmágnességgel
    indokolják. Az Olvasóban most bizonyára felvetődik, hogy hátha a
    PWB-féle vízszintes erővonalrendszert is a Föld mágneses tere állítja
    be. Hát ez elég valószínűtlen. Az én lakószobám falai például 45 fokos
    szöget zárnak be az észak-déli iránnyal. A "PWB-tengely" nálam
    halálpontosan észak-kelet-dél-nyugati irányba esik.

    Zenit és nadir

    Visszatérve a függőleges erővonalrendszerre: ha az tényleg a
    gravitáció hatására épül ki, akkor az erővonalaknak irányuk is lehet.
    Van is: feltehetőleg felülről lefelé mutatnak. Ebből a szempontból
    (meg egyébként is) figyelmet érdemel, hogy a PWB-eszközök nagyrésze
    kettős színjelölést hordoz, vagyis éppen arra megy ki a játék, hogy
    merrefelé fordítjuk őket. A PWB Polarizátornak is (lásd HFM 7) két
    állása van: "piros", illetve "fekete".
    És most engedtessék meg nekem az, amit a kisebb poéta szerény
    köhécselésének neveznek. Túllépve a használati utasításon, amely csak
    hangszedőről, hangszóróról, hanglemezről, kábelről beszél, kipróbáltam
    a Polarizátort a legkülönfélébb, nem-elektromos, csupán függőleges
    helyzetű tárgyakon, és azt tapasztaltam, hogy a Polarizátor
    mindegyiken működik - éspedig két irányban, ellentétes hatással. Ront
    vagy javít, de nem henyél.
    Először könyveket és hanglemezeket kezeltem; a hatást már egy-egy
    polcnyi könyvön is meg lehetett érezni. Kezelni lehet a bútorokat: a
    könyvespolcok függőleges gerendáit, a fotelek és a heverő favázát s
    különösképpen a nagyméretű tálalószekrényt. Kezelni lehet a vázákat, a
    falon függő képeket, a lámpák fémtestét, a lemezjátszó- és
    hangszóróállványokat, egyáltalán: bármit, amiről tudjuk, hogy mindig
    ugyanabban az irányban kell állnia.
    Végül, de nem utolsósorban: kezelni lehet magukat a falakat miért
    is ne? elvégre függőlegesek, és nem kell félni, hogy valaki véletlenül
    megfordítja őket. Egy közmondás szerint a falnak is füle van, ami még
    nem volna baj, de van neki egy különösen kellemetlen "töltése" is.
    Amikor ezt kioltjuk, a zene valósággal fellélegzik, elkezd hullámzani
    előre-hátra, megjön az igazi utózengése.
    Ebben a varázslatban az a legszebb, hogy visszafelé is prímán
    működik. Ha valaki makacsul kitart amellett, hogy boszorkányok és
    Belt-effektusok pedig nem léteznek, az illetőt szívesen meglátogatom a
    lakásán, ahol is semmi mást nem fogok csinálni, csupán egy műanyag
    tubus hegyét öt-hatszáz helyen hozzáérintem mindenhez, ami függőleges,
    következetesen a rossz irányban. Az én fogalmaim szerint szavatoltan
    tönkreteszem a hangminőséget - de őt ez bizonyára nem fogja zavarni,
    hiszen ő nem hisz a PWB-effektusban.

    II. Színvallás

    A PWB-effektust eddig a következőkön demonstráltuk: anyagok,
    felületek, alakzatok, térbeli kapcsolatok, mozgások, irányok. Jöhet
    még valami ezután? Jöhet. Belt ismét egy újabb dimenzióba röpít
    bennünket. Felszállás előtt tessék jól megkapaszkodni a székben. A
    biztonsági öveket kérjük becsatolni. A dohányzást kérjük abbahagyni.
    Köszönöm.
    Aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri a PWB-effektust, s pláne,
    aki személyesen is meggyőződött annak létezéséről és hatékonyságáról,
    alighanem a megrázkódtatások egész sorozatán esett keresztül. Amikor
    egy-egy újabb jelenségről értesülünk, egész fogalomrendszerünket
    mintha földrengés rázná meg. Aztán lassan-lassan eloszlik a por és
    füst; a fogalmak ha nem is tisztázódnak, de némiképp rendeződnek, és
    az ember azt reméli, hogy a forradalom befejeződött, az újdonságok
    kora lezárult, a fejlődés mostantól kezdve ismét mennyiségi jelleget
    ölt vagyis most már megint csak olyasmit lehet felfedezni, ami
    lényegében azonos a régivel, csak éppen jobb annál. Ha egyszer a
    Polarizátorról elfogadtuk, hogy létezik, senkit sem fog meglepni egy
    olyan Polarizátor, amely sokoldalúbb és hatékonyabb a réginél.
    Jómagam éppen erre az új Polarizátorra vártam, így hát kissé
    megnyúlt az arcom, amikor Angliából megint csomag érkezett, de abban
    csak egy filctollat és két ív színes konfettit (öntapadó, 8mm átmérőjű
    pöttyöket) találtam. Végigborsózott a hátamon, hogy megint nem
    kvantitatív, hanem nagyonis kvalitatív dologról lesz szó, amely ismét
    heves megpróbáltatásnak teszi ki jelenlegi fogalomrendszeremet. Nem
    tévedtem, a kísérőlevél egy teljesen új effektusról számol be: a
    színek PWB-hatásáról. A színek tehát nem csupán a szemünkre hatnának,
    hanem önálló fizikai hatásuk volna, teljesen függetlenül attól, hogy
    nézzük-e őket vagy sem.

    Mostan színes tintákról álmodom

    Négy szín, amelynek funkciója már biztosan ismeretes: a narancs, a
    fehér, a piros és a lila ("violet", azaz violaszín). Mind a négyet
    korongokon lehet kipróbálni, azaz hanglemezeken; megismétlem, hogy
    Belt szerint minden geometriai alakzat közül a korongformátum
    interferál a legkellemetlenebbül a PWB-erőtérrel. Csökken a káros
    hatás 1. ha a korong egyik oldala narancsszínű, vagy van rajta
    legalább egy parányi narancsszínű folt, 2. ha a koronggal szembekerülő
    felület fehér színű, vagy van rajta legalább egy parányi fehér folt és
    3. ha a korong élére felviszünk egy kurta lila csíkot. (Növeli viszont
    a káros hatást a piros szín a korong élén.)
    A narancsszínű pöttyöt a hanglemez (egyik) illetve a CD (egyetlen)
    címkéjére kell ragasztani, úgy, hogy betűt ne fedjen le. A
    hanglemezborító belseje ugyan általában fehér, de gyakran műanyaggal
    van bélelve, s az már nem minősül fehérnek, tehát abba is kell
    ragasztani belülről egy fehérszínű pöttyöt. Fehér pötty kívánkozik a
    hanglemeztányérra és a lemezjátszó plexitetejére belülről (hogy a
    hanglemez alá, illetve fölé essen!), valamint a CD tokjába és a
    CD-játszó fiókjába is. A lila filctoll feltétlenül "permanens", tehát
    alkoholos legyen, s mindössze 1cm hosszú vonalkát kell húzni vele,
    hanglemeznek a peremére, CD-a pedig a peremre és a lyuk belső élére
    is. Hihetetlen, de a pöttyök és a vonalkák minden kétséget kizáróan
    "működnek"! A játékban lévő CD-a azonnal meghallható a hatásuk, és a
    polcon sorakozó, tehát elcsomagolt korongok közül is elég kezelni vagy
    ötöt, hogy észre lehessen venni: javult a hangminőség.
    Hatékony a színvarázslat más korongalakú tárgyakon is, egyebeken
    kívül a hangszórók hátsó lágyvas-lapján. Sőt, még a nagy, korongalakú
    fürdőszobai tükör szélén is működik (az én lakásomban, legalábbis),
    holott ezt a tükröt 8 méter és két kilincsrezárt ajtó választja el a
    zeneszobától! További receptek a Peter Belt boszorkánykonyhájából:
    lila pötty a készülékek olvadóbiztosítékainak fémsapkáján, mindkét
    oldalról, a kör közepén. Piros szigetelőszalagból vágott, két darab
    20x5 milliméteres csík, amely vízszintesen egyvonalba esik és egymást
    kb. 10mm távolságban követi, a hangszórók mágnesének palástjára
    ragasztva. Ugyanezt a két piros csíkot a lemezjátszó lemeztányérjára
    is érdemes felragasztani, s megfigyelni, hogy ennek folytán mennyivel
    szebben fog szólni - akár a CD-játszó is! Bizonyos színkombinációk is
    reagálnak a PWB-erőtérre: a lila csík például a fekete színű tárgyakon
    hatékony. Ez jól demonstrálható például a fekete lemezjátszó- és
    hangsugárzó-állványok pillérein, holott az erős fekete háttérben a
    lila szín teljesen eltűnik! A csíkot egyébként alkohollal le is lehet
    mosni a fekete felületről, és aztán újra fel lehet vinni rá, A-B
    tesztben.
    Filctollnak többféle gyártmány is beválik, de minthogy Belt
    történetesen Staedtler Lumocolor 317-et küldött (közepes, M jelzésű
    hegymérettel), célszerű ennél maradni, különösen, hogy forintért is
    kapható - néha. A Belgrád-rakparti Hifi Áruházat is megkértem,
    rendeljen belőle párszáz darabot. Öntapadó színes papírpöttyöket nem
    árulnak egyik hazai papírboltban sem, ezeket vagy Bécsben kell
    megvásárolni, vagy sajátkezűleg kivágni-kistancolni öntapadó
    tapétából.

    Kék (és zöld) rapszódia

    E fejezet végén szólnom kell egy pszichoakusztikai kísérletről.
    Horváth Iván barátom (a reneszánsz irodalom tudora, a számítástechnika
    megszállottja, egyszersmind "őshifista", az elektroncsöves erősítők,
    valamint Toscanini és Furtwängler hódolója) e kísérlet eredményét már
    többször is az orrom alá dörgölte. A kutatók azt akarták
    bebizonyítani, hogy a High Fidelity csupán blöff, és hogy a vájtfölűek
    csak egymást hülyítik. Tételük igazolására két tökéletesen egyforma
    hangdobozpár közül az egyiket kékre, a másikat zöldre mázolták, és
    ezeket úgy adták be a hifistáknak, mint eltérő konstrukciójú
    hangsugárzókat. És íme, a hallgatóság szerint a kék dobozok
    "hűvösebben szóltak", mint a zöldek... Quod erat demonstrandum: amit
    bizonyítani kellett.
    A pszichológusok nyilván úgy képzelték, hogy módszeresen jártak
    el, holott súlyos mulasztás terheli a lelküket. Túlságosan is magától
    értetődőnek vették, hogy a hűvös hangszín csupán a hallgatóság
    agyszüleménye: "persze, mert a kék szín hűvösebbnek hat, mint a
    zöld..." Ha nem ennyire rosszhiszeműek, s feltételezik, hogy a
    hifisták netán tényleg hallottak valamit, akkor okvetlenül elvégeznek
    egy kontroll-kísérletet, s kipróbálják, vajon akkor is észlel-e
    különbséget a közönség, ha nem látja a dobozok színét! Ha ezt
    megteszik, olyan felfedezés birtokába jutnak, amely esetleg megőrzi
    nevüket a tudománytörténet számára. Nem érdemelték meg.
    Elszalasztották a felfedezés dicsőségét, mert nem viselkedtek tudóshoz
    méltóan.
    A színes téntával és konfettivel elsőnek természetesen Horváth
    Ivánt kerestem fel egy demonstrációra. Azt hiszem, többé nem fogja
    emlegetni nekem a kék hangszórót meg zöld hangszórót.

    III. PWB-primőrök

    Peter Belt folyvást két irányban kísérletezik. Mint feltaláló,
    szeretné feltárni a PWB-effektus érvényességének teljes körét; mint
    mérnök, igyekszik egyre hatékonyabb és egyre praktikusabb eszközöket
    konstruálni. Alább felsorolok néhányat a legutóbbiak közül, olyanokat,
    amelyeket már kipróbáltam és amelyek beváltak, odahaza is, másutt is.
    A Kontra Kondi egy parányi kondenzátor (kis feszültségre 2.2pF,
    nagyobb feszültségre 150pF), amelynek mindkét szárára rá van húzva
    egy-egy ferrit gyűrűcske. Párhuzamosan kell kötni a készülékek ki- és
    bemeneteivel, a hangszórókkal, valamint a készülékekbe és a
    keresztváltókba épített kondenzátorokkal és induktivitásokkal, hogy
    blokkolja azok PWB-terét. Mindezt még csak-csak el lehetne fogadni ép
    ésszel, de mit szóltok ahhoz, hogy a Kontra Kondi kitűnően működik a
    hangsugárzók hátoldalára csavarozva, nemkülönben a könyv- és
    hanglemezpolcokon, valamint az ablakpárkányon?! Ez utóbbi funkciókban
    azonban hatékonyabb nála egy újabb varázseszköz, mint alább majd látni
    fogjuk.
    Belt mérnöki pályafutásának fontos állomása az Elektrét Tappancs.
    (Angolul Limpet. A szótár szerint tagadókagylót jelent, de
    fordíthatnánk piócának is, "úgy tapad, mint egy pióca".) A Tappancs
    apró, kb. 6 milliméter hosszúságú, színes műanyag csavar, ellátva
    néhány alátéttel és egy záróanyával, ezek szintén színesek, és szintén
    műanyagból vannak. Egyszerűen csak oda kell ragasztani valahová -
    szinte mindegy, hogy hová, mert minden elképzelhető helyen működik:
    villany- és gázórán, fűtőtesten, hálózati transzformátoron, nyomtatott
    áramköri lapon, készülékek hátlapján vagy műszerlapján, hangszórók
    mágnesén, hangdoboz minden egyes lapján (!), mélyhangszóró membránján
    (!!), szövegszerkesztő gép vagy tv házán és a gépet tartó konzolon,
    bármiféle állványon, továbbá a szoba belső falán, a szoba külső falán,
    az épület külső falán és végül az épületen kívüli objektumokon (!!!),
    amilyen egy trafóház vagy egy közlekedési lámpa. Ha rájuk ragasztunk
    egy Tappancsot, akkor kiderül, hogy hatásukat eddig is éreztük a
    zenehallgató szobában, csak nem tudtunk róla.
    Az Elektrét Tappancs úgyszólván univerzális töltéscsapda, s
    mintegy központi darabja a jelenlegi PWB-fegyvertárnak. Különféle
    változatait más PWB-eszközökön is megtaláljuk: a kisebb-nagyobb
    Elektrét Csipeszeken (krokodilcsipeszek szőnyegre, kábelre,
    csővezetékre), az Elektrét Biztosítótűn (függönyre, kárpitra,
    felsőruházatra), valamint a műanyag Elektrét Műszercsipeszen, mely
    arra szolgál, hogy a hanglemezt vagy az erősítő kezelőgombjait
    utoljára ne kézzel érintsük, de apróbb tárgyakat is lehet kezelni
    vele. Érdekes körülmény, hogy a Tappancs konstrukciójában már szerepet
    játszanak a színek. Még a krokodilcsipeszeken is fel lehet fedezni
    alkoholos filctollal húzott színes csíkokat.
    Csak lapzárta után fogom kipróbálni az egyik legújabb
    PWB-terméket, az Arany/Szürke Elektrét Krémet (2 tégely - a
    színjelölés csupán a polarizációs tulajdonságukra vonatkozik). Az
    elektromos készülékek alkatrészeit, mindenekelőtt az IC-ket lehet
    kezelni velük, ami már önmagában is ígéretes dolog. Belt hangsúlyozza,
    hogy még nincs is feltárva a teljes alkalmazási területük - hát ezért
    nem siettem el a dolgot.
    Eddig a jó hírek. A rossz hír: a PWB-eszközök változatlanul
    drágák. A Kondinak, a krokodilcsipeszeknek és a Tappancsnak úgy 10
    font lehet darabja, a kéttégelyes Arany/Szürke krém 30, az Elektrét
    Műszercsipesz 50 fontba kerül. Az exportár ugyan ennek csak a fele, de
    amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon és az áfán. A
    Belgrád-rakparti RAMOVILL Hifi Áruház ezután is árul majd
    PWB-gyártmányokat, de csak korlátozott mennyiségben, mert nem
    tudhatja, lesz-e rájuk kereslet. A Hifi Áruház egyébként magáévá tette
    azt az üzletpolitikát, amelyet Belt követ Angliában: ha a vevő
    elégedetlen valamely PWB-gyártmánnyal, s úgy érzi, hogy nála ez nem
    válik be, akkor záros határidőn belül visszaviheti a boltba, és
    visszakapja érte a pénzét.

    IV. Kompakt önkritika

    Alább a tévedéseimet fogom beismerni (legalábbis azokat, amelyeket
    már beláttam), és szólok egyéb kudarcaimról is. Valamennyi a
    PWB-jelenséggel kapcsolatos.

    Kábelvég

    A Hifi Mozaik 1. kötetében odáig merészkedtem, hogy felállítottam
    egy önálló kábel-teóriát, a "légvezeték-elvet", amely szerint az
    ideális kábel: egyetlen szál vékony, szigeteletlen, árnyékolatlan
    drót, függetlenül attól, hogy a gyakorlatban ez kivihető-e. Ötletemre
    rengeteg visszajelzés érkezett: némelyeknél nagyon bevált, másoknál
    nagyon nem vált be, s ez a tény már önmagában is megkérdőjelezi
    teóriám igazságát.
    Jelenleg, a PWB-technika ismeretében, amellyel vígan manipulálni
    lehet egyebek között a kábelek hangját is, a következőképpen látom a
    dolgot. Bármiféle kábel súlyos torzításokat termel, nem a hagyományos
    értelemben, hanem a PWB-effektus közvetítésével. Kábelt cserélve
    folyvást csöbörből-vödörbe lépünk: az egyik fajta torzítástól
    menekülve, beleszaladunk egy másik fajta torzításba. A kábel minden
    egyes komponense és valamennyi konstrukciós jellemzője (a fém- és
    szigetelőszálak száma, anyaga, formája, vastagsága stb.) hatást
    gyakorol a lakás töltésállapotára, a kábelcserével tehát ide-oda
    manipuláljuk, mondhatnám össze-vissza kutyuljuk a PWB-féle teret.
    Végül azt a kábelt fogadjuk el, amelyik kevésbé borítja fel mindenkori
    lejátszóberendezésünk hangzási balanszát.
    Ha az ember tévedett, mentséget keres. Amikor a kábelekkel
    kísérleteztem, nem tudhattam a PWB-effektusról; más sem tudott róla
    (sokan azóta sem akarnak tudni róla). Nem az én kábel-teóriám az
    egyetlen, amelyet a PWB-effektus a lomtárba küld. Félreértés ne essék,
    amit a kábelkísérletek során tapasztaltam, az mind helytálló - csak
    éppen nem lett volna szabad abszolutizálnom a tapasztalataimat. Ezt
    fejezi ki Darvas Első Törvénye, amely kimondja: "Amikor azt állítod,
    hogy igenis hallasz valamit, valószínűleg igazad van. De amikor meg is
    akarod magyarázni, hogy miért hallod, akkor valószínűleg tévedsz."

    A digitítisz gyógyítása

    A fenti törvény érvényesült akkor is, amikor a digitális
    technikát, s különösen, amikor a kompaktlemezt minősítettem.
    Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Magyarországon engem tartanak
    a CD-technika fő-fő ellenségének. Én ugyan inkább centristának vallom
    magam, akit egyaránt támadnak jobbról a sonysták (akik szeretik a
    CD-t), illetve balról a linnisták (akik kifejezetten utálják) - de azt
    nem tagadhatom, hogy mindig is komoly fenntartásaim voltak a CD-vel
    szemben. Kritikámat indokolván, a digitítisz okait természetesen a
    közismert fogalmakkal próbáltam leírni: "bizonyára túlságosan alacsony
    a mintavételi frekvencia, csekély a bitszám, fázistolás lép fel" stb.
    Mintavétel ide, bitszám oda: minden külön értesítés helyett ezúton
    közlöm, hogy néhány hónappal ezelőtt végleg eljegyeztem magam a
    CD-technikával. Tévedtem volna, amikor a CD hangjáról azt írtam, hogy
    magashiányos, steril, fárasztó, sőt: emberi fogyasztásra alkalmatlan?
    Nem: abban nem tévedtem, azt a hangképet ma is olyannak hallom,
    amilyennek leírtam, sőt, még amolyanabbnak. Tévedtem viszont, amikor
    meg akartam magyarázni, hogy miért olyan a CD hangja, amilyennek
    hallom. Nem annyira mintavételről lehet itt szó, felbontásról meg
    fázistolásról - sokkal inkább egy rejtett paraméterről, s ez a rejtett
    paraméter: a PWB-effektus.
    Amikor az elegáns Pioneer PD-91 ezüstlemezjátszóról kiderült, hogy
    bizony alig szól szebben a közönséges, "mezei" Philips alapgépnél
    (lásd HFM 7), nyilvánvalóvá vált, hogy aki eddig ódzkodott a
    CD-technikától, azt egy ötszörte drágább készülék sem fogja
    megtéríteni. Kollektívánk szkeptikus kommentárjaihoz mindazonáltal
    hozzáfűztem, hogy véleményem szerint a PWB-technika révén máris
    sikerült javítanom a CD-hangon, és hogy "a kísérletek még folynak".
    Nos, az én kísérleteim előreláthatólag soha többé nem fognak
    befejeződni. Ellentétben a közhiedelemmel, a CD-technika egyáltalán
    nem valamiféle "zárt rendszer", amelybe kívülről nem lehet belenyúlni.
    A CD-technika olyannyira nyitott, hogy fő paramétereinek
    megváltoztatása nélkül is a végletekig lehet javítani rajta. Beltnek
    alighanem megint igaza volt, a CD-nek (főleg? részben?) azért rosszabb
    a hangminősége, mert egy sebesen forgó fémkorong károsabb teret kelt,
    mint egy lassabban forgó műanyagkorong.
    Azt már nem Belt mondja, hanem én, hogy a CD-rendszer mintha
    sokkal hevesebben interferálna a lakókörnyezet nyavalyáival... Ezért
    tartott olyan sokáig, amíg annyira "kitisztítottam a lakást", hogy
    végre meg tudtam barátkozni a Compact Disc hangjával. Eközben gyakran
    zsákutcába jutottam - némelyikből bizony elég nehezen sikerült
    kivergődnöm. Két nagy tévedésemet, amelyről alább szó lesz, jórészt a
    Compact Discnek köszönhetem.

    Max, a SoundRing

    A CD-nek két nagy baja van: először is zavar a zenehallgatásban -
    másodszor pedig nem ösztönöz eléggé a zenehallgatásra. A két baj közül
    nyilván az első a súlyosabb, ezt próbáljuk redukálni minden eszközzel.
    Hatékony eszköz "Max", a SoundRing, a Monster Cable cég gyártmánya
    (lásd a 8. kötet lapszemléjében), egy színes, öntapadó műanyaggyűrű,
    amelyet az ezüstlemez peremére kell ragasztani. Testességet kölcsönöz
    a CD-hangnak, melegebbé, "analógosabbá" teszi; a CD-barátoknak
    legalább 90%-a méltányolni szokta Max képességeit. Jómagam teljesen
    felesküdtem rá, és elkövettem azt a hibát, hogy a kezdeti (roppant
    meggyőző!) próbák után később már nem ellenőriztem a hatását. Csak
    nagysokára jöttem rá a turpisságra. Max azáltal javítja meg a CD
    frekvenciaegyensúlyát, hogy "rátesz" alul egy zsíros felsőbasszust,
    felül meg egy sziszegő, szőrös színeződést. "Megfogja" a hangképet, de
    aztán nem is engedi el, megfosztja lendületétől, s ezáltal gátjává
    válik minden további fejlődésnek. Olyan, mint a bio-elektronikus
    műláb: megtanulhatsz vele járni, de gátfutással többé ne próbálkozz.
    Max egyébként drága (több mint 1 dollár darabonként), ízléstelen
    (piros, kék, zöld vagy sárga gyűrű a gyönyörűséges ezüstkorongon!),
    zavarja a CD-játszót (a gép gyakrabban tilt!), és amikor el akarjuk
    távolítani, gusztustalan ragacsot hagy maga után, alig lehet lepucolni
    - tisztogatás közben tönkre is tettem az egyik kedvenc lemezemet. A
    SoundRingnek egyetlen erénye van: az, hogy működik. Miután a CD-korong
    digitálisan kódolt műsorát elvben nem befolyásolhatná semmiféle
    műanyagkorong, Max akaratlanul is újabb példát szolgáltat a
    PWB-effektusra.
    Valamint arra, hogy a PWB-technika kétélű fegyver az avatatlanok
    kezében!

    Rézmérgezés

    Természetesen magam is avatatlan vagyok, bűvészinas, aki időnként
    felölti magára a Mester palástját és süvegét, és önállósítani próbálja
    magát merthogy már tudja a varázsigét - a következményeket Goethe
    verséből ismerjük. A bűvészinas ugyanis a PWB-effektusnak csupán az
    auditív hatását érzékeli, ellentétben a Mesterrel, aki inkább a
    lakásban uralkodó töltésállapot változására figyel.
    Hangsúlyozom: a Peter Belt tippjei és gyártmányai hosszú távon
    szavatoltan beválnak, ha betartjuk a használati utasítást. Aki viszont
    a saját feje után megy, kockázatot vállal, mert a PWB-manipulációk
    folyvást megváltoztatják a hangkép egyensúlyát. Könnyen megeshet, hogy
    valamely torzítás hatását egy másik torzítással próbáljuk kivédeni, s
    az átmeneti előnyök kedvéért vakvágányra futunk - mint például én a
    Monster SoundRinggel.
    Valószínűleg ez történt velem akkor is, amikor a PWB-féle
    Páros/Páratlan szabályon tűnődve felfedeztem a kézre, bútorlábra,
    növényre, lámpára stb. húzott fémkarikák PWB-hatását (lásd HFM 8).
    Elégtételt kell szolgáltatnom K. Z. budapesti olvasónknak, aki már
    akkor felpanaszolta, hogy a rézkarikákkal való manipuláció károsan
    ellágyítja a hangképet. Én azzal érveltem, hogy a hatás feltehetően
    előnyös, csak éppen felborította az ő berendezésének hangzási
    egyensúlyát. Ma egyre inkább arra gyanakszom, hogy a hatás eredendően
    káros, csak éppen helyreállította az én berendezésem hangzási
    balanszát. Említést érdemel, hogy éppen abban az időben kezdtem
    intenzíven CD-t hallgatni. Nem hiszem, hogy felületesen jártam volna
    el. Cikkem megírása előtt, sőt: még azután is, hogy nyomdába adtam,
    hosszú hónapokon át tucatjával rendeztem ellenőrző próbákat (egyebeken
    kívül egy operaénekes barátommal bíráltattam el, hogyan találja
    természetesebbnek Gregor és Gáti hangját a Don Pasqualéban stb.).
    Régebben csaknem minden érvünk a rézkarikák mellett szólt. Újabban
    viszont, amióta a lakás telis-tele van PWB-vel, a rézkarikák zenéje
    egyre kevésbé tetszik.
    Hangsúlyoznom kell, hogy a Belt eredeti tippjei (például:
    névjegykártyák a negyedik széklábak alatt-és természetesen maguk a
    PWB-gyártmányok) minden kétséget kizáróan előnyösek. A hangképet ugyan
    ezek is gyakran ellágyítják vagy felmelegítik, de sohasem teszik
    érdessé, és ami a legfontosabb: mindig javítják a magastartomány
    fókusztisztaságát. A rézkarika viszont mintha defokuszálná a
    magashangokat. Ezért arra gyanakszom, hogy a rézkarikás technika talán
    mégsem (jobban mondva: nem csupán!) a Páros/Páratlan szabály alapján
    működik. Elképzelhető, hogy egy másféle hatásmechanizmussal is,
    esetleg: mint valamiféle központi magra húzott tekercs befolyásolja a
    lakás töltésállapotát, PWB-erőterét.
    Egy előnye mindenképpen van a rézkarikának. Rendkívül hatékonyan
    lehet vele demonstrálni a PWB-effektust...

    A nemlétező kutya

    Visszatérve a CD-hangképre: bár ma is érzek még rajta némi
    digitítiszt, számomra most már inkább az erényei dominálnak.
    Munkatársaimmal egyébként még így sem tudtam megkedveltetni a Compact
    Disc zenéjét, ők rendíthetetlenül analógpártiak, meg is értem őket: az
    LP-nek még mindig szebbek a magashangjai és a tranziensei. (Nem
    utolsósorban azért, mert a lemezjátszóm szintén sokat profitált a
    PWB-manipulációkból!) De ma már úgy látom, érdemes küzdeni a CD-ért.
    Pedig már eddig is nagyon megdolgoztam érte. Ráment több mint egy
    fél évem, meg az összes PWB-eszközöm, sokszáz font névértékben; csupán
    magát az ezüstkorongot vagy hatféleképpen kezelem digitítisz ellen.
    Csak hát mint újságíró, én ingyen jutottam PWB-gyártmánymintákhoz;
    másoknak komolyan meg kell fontolniuk, belevágjanak-e a dologba.
    Jómagam tehát CD-t hallgatok - de senkit sem merek rábeszélni.
    Komikus helyzet. Amikor a szakemberek nézeteit semmibe véve
    makacsul tiltakoztam a CD-hang ellen: mintha csak egy nemlétező
    kutyától rettegtem volna.
    Amely ellen most egy másik, szintén nemlétező kutyával védem meg
    magamat.
    A PWB-effektus létezése ugyanis máig sincs bebizonyítva.
    Kötelességemnek éreztem, hogy bizonyítékokat szerezzek - és
    kötelességem beismerni, hogy eddig nem jártam sikerrel. Úgy
    okoskodtam, hogy a PWB-effektust közvetlenül nem tudjuk mérni, mert
    nem ismerjük a dimenzióját. De hátha ki tudnánk mutatni közvetett
    úton, az emberi hallásra gyakorolt hatása révén, audiológiai
    műszerekkel. Hetekig jártam az audiológiára, egyik vizsgálatot
    végezték rajtam a másik után, de csupán azt mutatták ki, hogy a
    hallásom még ép. Az én pozíciómban ugyan ez sem csekélység, de azért
    többre számítottam.
    Kísérleti eszköznek a rézkarikát választottam. A méréseket mindig
    megismételtük: egyszer felhúztam a karikát a csuklómra, egyszer meg
    lehúztam. A műszer sosem mutatott ki különbséget, a rézkarika nem
    változtatta meg a hallásküszöbömet semelyik frekvencián, és nem
    változtatta meg a "frekvenciaátvitelemet" sem, ami annál is inkább
    bosszantott, mert a hangzásbeli különbséget, a rézkarika jellegzetes
    "magasvágó" hatását még a mérőjeleken is mindig észlelni tudtam.
    Tucatjával vettünk fel dobhártya-engedékenységi diagramokat
    (tympanogram), és alávetettem magamat egy olyan vizsgálatnak is,
    melynek során a hangimpulzusok keltette elektromos válaszjeleket
    EEG-technikával elemzik. Sajnos, ezek a módszerek meglehetősen durvák,
    igen kicsi a felbontóképességük. Néha ugyan "derengett valami" a
    diagramokon, de az eredmény általában nem volt szignifikáns, ha pedig
    annak látszott, sosem tudtuk reprodukálni. Nem adom fel, még hátravan
    jónéhány vizsgálat.
    Egyelőre a szubjektív módszerrel sem jutottam messzebbre. Noha a
    PWB-effektust az emberek legalább 75 százaléka rövid távon is
    felismeri, borzasztóan nehéz ezt egzakt módon kimutatni. Az egyetlen
    járható útnak az látszik, hogy a hallgatóságnak kétféle hangképet
    mutatunk (például a kezelt, illetve a kezeletlen hanglemez hangját),
    és mindenkinek szavaznia, vagy legalábbis tippelnie kell a két hangkép
    közül valamelyikre. Utána matematikai-statisztikai módszerrel
    vizsgálhatjuk, hogy az "A" és "B" szavazatok aránya vajon eltér-e
    szignifikáns mértékben a véletlenszerűtől, vagyis az 50-50 százalékos
    aránytól.
    Az egyik hazai intézménynél el is indítottunk egy
    meghallgatás-sorozatot, terveink szerint száz tesztszeméllyel;
    ötvennél tartottunk, amikor az intézmény vezetője tudomást szerzett a
    dologról, leállíttatta a meghallgatást, és felkért, hogy ezzel a
    kísérlettel kapcsolatban ki se ejtsem az ő intézményük nevét. Még ki
    is oktatott, mondván, hogy ha olvastam volna Szentgyörgyit, akkor
    tudnám, hogy "a természetnek nem így kell feltenni a kérdéseket".
    Viszonzásképpen felvilágosítottam, hogy tudásbeli fölényét csak a
    szorosan vett szakterületén ismerem el, ha viszont módszertanról és
    hasonlókról diskurálunk, akkor én mint bölcsész előnybe kerülök vele
    szemben, úgyhogy szíves engedelmével inkább én ajánlok neki
    olvasnivalót... Ez a kis berzenkedés egyébként nem sokat változtat a
    dolgon, a teszteredmény nem volt szignifikáns, az 50 főnyi
    hallgatóságnak nagyjából a fele szavazott erre vagy arra a hangképre.
    Az már más kérdés, hogy az 50 tesztszemély közül 37, tehát megint
    csaknem 75% hallani vélt valamiféle különbséget, s mindössze 13-an
    állították, hogy ők nem hallottak semmit, csupán muszájból tippeltek.
    Én ebből azt a tanulságot vonom le, hogy a hanglemezre felvitt 4-5
    "PWB-kvantumot" még a laikus közönség is észleli ugyan, de kellő
    zenehallgatási gyakorlat hiányában nem tudja biztonsággal eldönteni,
    melyik hangkép esik a helyes irányba. (Nekem, gyakorlott hifistának
    néha hónapokba kerül, amíg kiismerem egy-egy manipuláció igazi
    természetét!) Növelni kell tehát vagy a dózist, vagy a hallgatóság
    rutinját - csakhát az egyikkel túlkomplikáljuk, a másikkal pedig
    lehetetlenné is tesszük a vaktesztet.
    Kapóra jött azonban egy új fejlemény.

    Peter Belt hullámhosszán

    Kezdetben úgy tudtuk, a PWB-effektus csakis fiziológiai úton fejti
    ki hatását. Nemrég azonban kiderült, hogy transzmittálható! Belt nekem
    is megírta, hogy míg ő egy rádióstúdióban manipulált, ismerősei otthon
    a rádióműsort magnóra vették - és a magnófelvétel megőrizte a
    manipulációk hatását! A PWB-effektus tehát nemcsak az emberi
    szervezetre hat, de magukra az elektroakusztikai eszközökre: a
    mikrofonokra, a magnóra... netán a vezetékekben futó feszültségre is?
    Tettünk egy próbát. A Magyar Rádióban, Cs. Kádár Péter
    "Hi-Figyelő" című műsorában bejátszottak egy részletet kezelt, illetve
    kezeletlen hanglemezről. Még csak nem is "élőadás" volt,
    magnószalagról adták, több nappal a felvétel után. A műsor hallgatói
    közül többen is jelezték, hogy észlelték a különbséget; ami engem
    illet, én minden kétséget kizárólag észleltem. Márpedig ha a
    PWB-effektus transzmittálható, akkor a rádiózás jóvoltából most már
    annyira széleskörű és annyira egzakt A-B tesztet rendezhetünk,
    amilyenről korábban nem is álmodhattunk volna.
    Mihelyt ez a kötetünk megjelenik, érdemes lesz figyelni a
    rádióműsort, mert a Hi-Figyelő legközelebbi adásában A-B tesztet
    rendeznek! Kezelt és kezeletlen hanglemezeket fognak bejátszani, de
    természetesen nem mondják meg, milyen sorrendben. A hallgatóság
    megírhatja, hogy az "A" avagy a "B" hangképre szavaz-e. Az sem baj, ha
    valakinek csak monó (!) táskarádiója van. Az sem baj, ha valaki nem
    egészen biztos a dolgában, és csak vaktában tippel. Még az sem baj, ha
    a rádiókészülék előtt ülő társaság tagjai befolyásolják egymást. A
    teszt így is tökéletesen egzakt lesz, mert semleges személy fogja
    levezetni, akinek fogalma sem lesz róla, miféle lemezeket játszik be,
    és csak hetekkel később, az adatok feldolgozása után fogjuk
    azonosítani, hogy a háromféle tesztműsor közül melyiknek az "A"-ja,
    illetve "B"-je származott a kezelt hanglemezről. A nagy számok
    törvénye alapján bármiféle tévedés, bármiféle hiba, bármiféle
    előítélet, bármiféle befolyás statisztikailag tökéletesen
    kiegyenlítődik. Egy a fontos: hogy minél több levelet kapjunk, s így
    minél mélyrehatóbb statisztikát készíthessünk.

    ------------------------------

Új hozzászólás Aktív témák