Megérkeztünk. Röviden és tömören ennyivel le lehetne zárni ezt az igencsak hosszúra sikeredett napot, ám azért nem ment minden olyan simán, mint forró kés a vajban. Kezdjük azzal, hogy meglehetősen keveset sikerült aludni az indulás előtti napon, mert miért ne, én, aki még sosem utazott ennyit repülőn, kitaláltam, hogy majd én úgy fogok végig bóbiskolni, mint egy pólyás kisbaba. Egytől háromig szundikáltam azért, majd felkeltem, hogy még egyszer utoljára leellenőrizzem, mindent bepakoltam-e.
Erre a kérdésre szerencsére igen volt a válasz, ám ekkor ért egy „aranyos” dolog, egyik pillanatról a másikra meghalt a telefonom. Köszi, na ilyenkor legyen az ember vicces. Nem bírt bebootolni, olvastam sebtiben a fórumokat (miközben már szorított az idő, menni kellett ugyanis Kindért), és mi volt mindenkinek a válasza az esetre: szerviz. Juhé, kenhetem a hajamra, letöltöttem mindent már a telefonra, térképeket, játékokat, alkalmazásokat, aztán bumm, cserben hagyott. És akkor még mondják az emberek, hogy nem kell valamilyen másodlagos mobil.
Amszterdami napfelkelte [+]
Nekem viszont van ilyen készülékem, méghozzá egy jó öreg iPhone 4S, és nem akarom bántani az Apple-t, de ők sem tudnak négy év elteltével csodát tenni, a szoftver már finoman szólva sem mondható pörgősnek. Nem baj, én bizony ezzel sokat látott masinériával vágtam neki az útnak. Mire Kindhoz értünk, ő már igazából lent várt rám, gyors pacsi, hogy „irány Frisco”, majd pikk-pakk már a reptéren voltunk. Itt két sor volt, Murphy törvénye pedig most is beigazolódott, ergo „miért mindig a másik sor a rövidebb” című fejezetet mi kimaxoltuk. Időnk mondjuk volt mint a tenger, szépen becsekkoltunk, feltettünk a popónkat a gépre, majd bő két órás repülésnek vágtunk neki, az első cél ugyanis Amszterdam volt.
Egy kis játék, hogy Las Vegas kaszinóiban se maradjak alul [+]
Minden a tervek szerint zajlott, leszállt a gép, egy jó húsz perces gyaloglás után meg is találtuk a terminált, ahonnan már a Detroitba vezető utunk kiindulópontja volt. Közben még egy biztonsági útlevél ellenőrzésen is átestünk, plusz rendesen kifaggattak, hogy mi ugyan mi a ménkűért szeretnénk betenni a lábunkat az USA-ba (Kind fejét kinézték, mert őt még egy rutinellenőrzésre is berántották). Ilyenkor érdemes vigyorogva mondani, hogy megnézünk ezt-azt, meg ott van a CES Las Vegasban, hát csak nem hagynánk ki azt sem. A jegyek viszont elég komplikált módszerrel lettek megvásárolva, ami a rendkívül kíváncsi hölgynek is feltűnt, mondtuk, hogy így volt kedvezményesebb, segítettek benne kollégák, akik már voltak párszor, így tudják, mi fán terem. A nő hümmögött, de útnak eresztett.
És beengedtek..yessss... [+]
Méghozzá egy majd’ 9 órás útnak. Gondoltam, hogy nem lesz bakfitty ennyit lenyomni, utaztam én már busszal 28 órát is, az sem, ez sem volt túl izgalmas. Persze jó helyünk volt, elég nagy mázlival pont olyan széksort fogtunk ki, ahol az átlagosnál kétszer nagyobb lábtér vár ránk. Ettől azonban még nem lehet ennyi időt átaludni, a filmek jópofák, de azt is meg lehet unni. Nyilván nem siránkozom, szuper dolog, hogy Amerikába repül az ember, ennyit pedig ezért minimum érdemes kibírni. Kicsit pókereztem, le is vertem a gépet, készültem a szerencsejátékos világra. A repülő helyzetét végig lehet egyébként követni, így látszott, hogy mikor haladunk el Grönland mellett, és mikor lépünk be Kanada, majd az Egyesült Államok légterébe. Kaja és pia volt dögivel, nem vártunk, nem kaptunk durva gourmet kaját, de kellemesen megtöltöttünk a bendőnket. A leszállás simán ment, majd újfent jött egy kis egzecíroztatás.
Mindenkét kezünk összes ujjáról vettek mintát, kérdezgettek megint, hogy miért, hova, mikor, mennyi pénzzel szándékozunk ellátogatni, majd a Las Vegas szóra nagy mosolyt eresztve megköszönték a látogatást és tovább is engedtek. Megkerestük, majd feladtuk újra a poggyászokat, és kvázi egy lendülettel már a San Francisco-i gépre pattantunk. Közben realizáltuk, hogy te jó ég, Amerikában vagyunk. Két hete még az sem volt biztos, hogy jövünk, most mégis – minden kétséget kizáróan – a 2016-os év legjobb két hete elé nézünk.
A kiírás, ami minden fáradalmat és kényelmetlenséget feledtet [+]
A négy és fél órás úton nem kényeztettek el a Delta Air Lines utaskísérői, mindössze két darab kekszet és két üdítőt kaptunk, bár legalább itt is volt lehetőség arra, hogy egy nagyjából 7 hüvelykes, 480 x 800 pixel felbontású hagyományos TFT kijelzőn filmezzünk. Amikor leszálltunk, akkor tényleg minden gondot vagy bajt elfelejtettünk, megpillantottunk a Welcome to San Francisco táblát, és lényegében hazaértünk. A bőrönd annak rendje és módja szerint sértetlenül megérkezett, mi pedig elmentünk felvenni a félig már előre kifizetett bérelt autót. Itt azonban akadtak gondok, eleve a csávó Toyota Aurist mondott, majd végül kiderült, hogy ez bizony Yaris lett (nem mindegy, nagyon nem), illetve az előzetesen kalkulált költségekhez képest fejenként jó 30 ezer forinttal elszámoltuk magunkat, hiszen nem kevés dollárba került a biztosítás és az egyéb adók, amikről a kutya nem tájékoztatott előre rendesen.
A Regency Inn nevű szállásunk [+]
De legalább meglett a kocsi, az automata váltóval nekem mondjuk nincs túl közeli kapcsolatom, viszont aki vezet, tudja, hogy eléggé pofonegyszerű a dolog. Nehezebb viszont az állandó MPH és KMH közötti váltás, néztem is, hogy mennyire dög lassú a kocsi, aztán láttam, hogy ez elsősorban mérföldben mér, remélem közben nem készültek drága fotók rólunk. Az első szállás a reptértől csak egy köpésre lévő Regency Inn, a recepción a nőci nagyon kedvesen elmagyarázott mindent, a szoba is abszolút vállalható. A repülők viszont felettünk kezdenek el emelkedni, így tutira nem maradunk le egyetlen induló járatról sem, hiszen még az ablaküveg is beremeg. A környék kicsit para, eléggé külvárosi feeling, ahol nem mindig akar megszólalni az ember más nyelven. A pizzát persze bevállaltuk estére, ez sem volt olcsó, de legalább mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Most pedig fekvés, holnap egész nap San Franciscóban leszünk, és az újévet is bent ünnepeljük majd.
