Tavaly csúnyán elrontottuk ezt a Death Valley dolgot, mert nem számoltunk két dologgal. Nevada irgalmatlan nagy, januárban pedig itt is korán sötétedik, hiába süt végig nap ezerrel és van 15-20 fok, szóval igen jó időzítéssel alkonyatra értünk oda, nem is láttunk semmit, csak azt, amit a Mustang fényszórója megvilágított. Pedig a Death Valley akkor üt igazán, ha messze ellátni.
Szelíd motorosok a Death Valley-ban
Szóval idén viszonylag korán leléptünk Vegasból (és egy ideig nem is jövünk vissza), elindultunk Reno felé, azzal a szándékkal, hogy a Death Valley hellyel-közzel útba is esik, oda azért betérünk. Persze így sem volt végtelen időnk, hiszen Reno Vegastól 720 kilométerre fekszik, de mivel mi nem szögegyenesen mentünk a völgy miatt, ezért 811 kilométert raktunk a kiváló Altimába, ami nem kevés, pláne, hogy a Death Valley-ban nem lehet 70-nel csapatni. Szóval átolvastam mindenféle online hinteket arról, hogy miket érdemes megnézni és miről maradunk le, így alakult ki az útvonal.
Az a kis pötty ott jobbra Bocha [+]
No, először is pár adat és infó, hogy nagyjából képbe kerüljön az olvasó. A Death Valley az USA legnagyobb nemzeti parkja, több mint 13 ezer négyzetkilométeren terül el. Azért ez a neve, mert egyrészt dögmagas hegyek vesznek körül egy viszonylag mélyen fekvő területet (egészen konkrétan a legmélyebb pontja 86 méterrel van a tengerszint alatt), másrészt olyan irgalmatlanul meleg van itt nyáron, hogy ezen a területen (Furnace Creek) mérték valaha a legmelegebbet a Földön, 56,7 fokot még 1913-ban. Az meglehetősen izzasztónak mondható, érdemes levenni a kiskabátot.
Bírja az itteni klímát [+]
Autónként 20 dollárt gombolnak le az emberről napidíj fejében. Bár azt gondoltuk, hogy lesz egy nagy sivatag és kész, ez nagyon, de nagyon nem így van, a Death Valley kifejezetten változatos. Ahonnan mi jöttünk, ott ilyen homokos-sziklás környék volt, s mivel a Zabriskie kilátóhely le volt zárva, ezért egy jól kinéző, út mellett álló sziklához közel leraktuk a gépsárkányt, hogy majd itt jól felmászunk, mint tavaly. Hát, ebből az lett, hogy én felmásztam, de elég para volt, mert ami messziről sziklának tűnik, az egy omlós kis sóderkupac, szóval elég rendesen megküzdöttem a feladattal és lejönni sem volt sétagalopp. Bocha pajtás inkább úgy döntött, hogy ő majd lentről végignézi a küzdelmemet, hátha leesem. Nem estem, de úgy jöttem le, hogy azt kurjongattam, hogy "na ki a király?". És hát erre nem nagyon tudott senki sem válaszolni, mert Bochán kívül nem volt élő ember a közelben, ő pedig nem érezte annyira átütőnek a sikeremet.
Na, na, na? Ki a király akkor? [+]
Azzal lepett meg minket a Death Valley, hogy meglepő módon volt az előző napokban némi esőcske, ami azt eredményezte, hogy itt-ott a sivatagban volt egy-két tócsa, illetve csermely, pedig az évben összesen esik kábé 50 mm csapadék. Egyébként láttunk egy viszonylag nagy, de igen sekély tavat is, úgy vették körül a szottyadt cserjék, mint akciós krumplit a nyugdíjas nénik, gondolom mostanra már egy gramm víz nincs arra, eltelt azóta lassan két nap.
Porsche-spotting
A Furnice Creeknél megálltunk egy picit, két darab, 918-as Porsche mellett (tesztvezetés lehetett, mert követte őket egy Cayenne), innen továbbindultunk az Ubehebe kráter felé, de kitértünk balra, mert elvileg ott homokdűnéket kellett volna nézegetnünk. Na, olyanokat nem találtunk, viszont egy kempinget igen, ami elég nomádnak tűnt, áramot a kiírás szerint a bentlakók csak naponta 4 órán át vételezhetnek. Itt is mászkáltunk, felmentem az egyik homokdűne jellegű, de inkább sziklás-sóderes magaslatra, tök sokat küzdöttem érte, hogy kiderüljön, hogy a másik oldalról egy laza sétával meg lehetett volna ezt csinálni. Miután lefelé majdnem 20 métert csúsztam fenéken, ezért a továbbiakban mindketten tartózkodtunk attól, hogy csábítónak tűnő magaslatokat másszunk meg, ha valahonnan frankó a kilátás, oda az amerikaiak úgyis építenek utat és a végére egy parkolót.
A kráter lent található [+]
Az Ubehebe kráter után még megpróbáltunk eljutni a Racetrack nevű részhez, ami egy 4,5 km széles síkság, a két széle között csupán 4,5 centit emelkedik és természetesen csontszáraz. Azzal viszont nem számoltunk, hogy oda már nem vezet aszfaltozott út, csak egy döngölt izé, ami olyan, mintha fekete hamuban csapatna az ember, de annyira kemény az alatta levő réteg, hogy majdnem szétrázta az Altimát. Ki is volt írva az út elején, hogy 4x4 nagyon ajánlott, hát, érthető volt, 27 mérföldet nem bírtunk volna ezen megtenni. Meg ugyanennyit vissza.
Út a Racetrack felé [+]
Maga a kráter egyébként eléggé okés, itt nem fel, hanem lefele lehetett volna túrázni az úttól nézve, de szerintem sokkal kevésbé vonzó, hogy lesiklasz egy óriási lavórba jó tempóval, aztán után fel kell jönni, mint fordítva. De a tetejéről is pont elég jól nézett ki.
Itt fordultunk vissza [+]
Aztán még megálltunk a Scotty's Castle nevű épületnél, amit egy kőgazdag arc húzott fel ide, miután a Death Valley levegőjétől elmúlt az asztmája és ennek roppantul megörült. Ide is be lehetett volna menni, de ez nem tűnt annyira érdekesnek, egy spanyol stílusban felrántott haciendáról van szó, amihez tartozik egy toronyóra. Ez a Big Ben zenéjét harangozza el minden 15 percben, ha itt laknék két napig, tutira kihúznám a konnektorból. Ha nem árammal megy, akkor lefizetném a személyzetet, vagy eltörném a vállát a harangozó csávónak, nem tudom.
Módfelett kitróka, azaz inkább prérifarkas [+]
Itt viszont volt coyote-spotting, bár sokáig azt hittük, hogy egy kitróka kolbászol a kastély mellett. A kitróka kis méretű, nagy fülű róka, azt írja róla a Wikipedia, hogy a kitróka azon állatfajok közé tartozik, amelyeket nehéz természetes élőhelyükön megfigyelni. Módfelett óvatos, félénk állat. Éppen ezért bármennyire is azt gondoltuk, hogy módfelett szerencsések vagyunk, ez egy jóval gyakoribb prérifarkas volt, nem mintha otthon a kertben sok ilyen ugrálna.
A semmi [+]
A legjobb rész meglepő módon akkor jött el, amikor már kifele jöttünk a völgyből, volt egy szakasz, ahol tényleg semmi növényzet nem akadt, az út csont egyenesen ment előre, letettük a kocsit, bemászkáltunk a homokba, lefeküdtünk az aszfaltra és vagy 20 percig fotózgattunk, de egyetlen másik autó sem volt arra. A civilizáció egyetlen kézzelfogható jele az Altima volt az aszfaltcsíkon, térerő sehol, épület nulla és iszonyatosan nagy volt a csend. Furcsa érzés olyan helyen lenni, ahol az ember, az ember alkotta dolgok éppúgy eltűnnek, mint az élet egyéb jelei, a növények, a madarak, az állatok, ezek hangjai, ráadásul a hegyek is messze voltak.
Bocha ül a semmi közepén [+]
Innentől Reno felé haladtunk rendületlenül, ebédelni (fél 4-kor) Tonopah nevű városkában álltunk meg, ahol 2700-an laknak, mégis van középiskola és egy hihetetlen kaszinó-hotel-étterem kombónál parkoltunk le, ahol minden roppant ósdinak tűnt, a kaja felejthető volt, de a berendezés nem. Mintha a tulaj válogatás nélkül vett volna meg szerinte régi dolgokat, kitömött grizzlie, korabeli csokiautomata, mindenféle babák, régi vasalók, használati tárgyak voltak random elszórva vitrinekben.
James, a grizzlie némiképp nagyobb nálam, mondjuk ő egy emelvényen állt, úgy nem ér. Meg nem is élt, míg én igen. [+]
Mi pedig csócsáltuk az íztelen spagettit az ablak mellett, bámultunk kifelé és azon gondolkodtunk, hogy az emberek mi a frászt csinálnak Tonopahban, amit vélhetően aranyat kereső szerencsevadászok alapítottak. Biztos többet, mint Goldfieldben, ami az előző település volt és úgy nézett ki, mintha éppen most hagynák el a lakosai, de amikor kiléptünk az étteremből, akkor találtunk egy táblát, mely szerint Tonopah az USA első számú "starglazing" helye. Kérdeztem Bochát, hogy mi az a starglazing, esetleg ő már starglazelt-e, mert ha mindig is vágyott rá, de még nem csinálta, akkor itt az alkalom. De ő sem tűnt kompetensnek, így amikor végre lett netünk, akkor megtudtuk, hogy ez a csillagfigyelés, hát nem baj, hogy emiatt nem maradtunk ott éjszakára.
